Ingerküszöb, lopáshatár

Olvasom, az EU-tagországok közül Romániában jegyezték a legnagyobb különbséget a leggazdagabb és legszegényebb néprétegek között 2015-ben: a leggazdagabbak leggazdagabb 20%-a 8,3-szor annyit keresett, mint a legszegényebbek 20 %-a. Ez a statisztika igen óvatos becslésen alapulhat inkább, mint szigorú adatokon, mert szerintem az arány még nyomasztóbb lehet, de az EU-s felmérésektől ne is várjunk túl sokat, tudjuk, hogyan őrölnek azokban a malmokban. 

Hogy jólétben élőknek ne is legyen rosszabb, arra igyekszik vigyázni a vezető kormánypárt is: 40 PSD-s politikus nyújtott be közös törvénymódosító javaslatot, mely szerint egyebek mellett 200.000 euróban szabnák meg azt az összeghatárt, mely alatt nem minősülne bűncselekménynek a hivatali visszaélés! Igen, jól látod: kétszázezerről van szó, és nem is lejről, hanem az EU-konformitás jegyében euróról. 

Meg azt is szeretnék, ha a 3 évnél rövidebb idejű szabadságvesztést az elítélt otthonában tölthetné le. Ez a 3 éves határ bármennyi lehetne, ha a bedutyizott 60 évesnél idősebb, illetve súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg.

Még azt is szeretnék, ha enyhülnének a megvesztegetésre, a megvesztegetés elfogadására, a befolyással való üzérkedésre vonatkozó büntetési tételek. Meg szeretnének még hasonlókat, de nem sorolom, gondolom, a te ingerküszöbödet már elérte a hír.

Nem kell sokat gondolkodni azon, hogy a kedves politikusok igen előrelátók, mintha a maguk ágyát szeretnék megvetni: 200 ezer euróig szabad lopni, ám, ha egy kolléga mégis figyelmetlen és túllépi a határt, mert egy kapzsi gazember, akkor sem hagyjuk magára, azt a pár évet tölthesse le a saját lakásában. Másként hogyan is élvezhetné mondjuk annak kényelmét, ha esetleg arra költötte azt a kis pénzt?! 

Hogy aztán kétszer is meggondolja az, aki feljelentésükre vetemedik, bevezetnék, hogy a bejelentést maximum 6 hónapon belül kell megtenni, attól számítva, hogy az infó valakinek a tudomására jutott - ha kifut a határidőből, akkor egyrészt a feljelentésnek nincs jelentősége a per során (már, ha eljutnak addig valami csoda folytán), másrészt az vonható büntetőjogi felelősségre, aki feldobta (volna) az egyébként nagy valószínűséggel nem makulátlan euró-barátot.

Idézzük csak fel: alig pár napja volt I. Mihály király temetése. Igen, azé a királyé, akit a '90-es években még be sem engedtek az országba ugyanennek a pártnak a vezetői, illetve amikor mégis bejött, rövid úton kitoloncolták. Most mit láttunk? Hisztérikusan mindenki gyászolt, kegyeletet rótt le, sírt-rítt, olyan vallásos lett, hogy a fal adta a másikat. Első sorban "természetesen" a politikusok tolongtak, akik ezek szerint magukra nem tekintik kötelezőnek a ne lopj parancsolatát. Vagy valamit félre értettek, s olvasatukban úgy szól, hogy csak egy küszöb alatt lopj, de felette is csak kicsit bűnhődj.

A hírhez tartozik, hogy egyelőre csak törvény-tervezetről van szó. Érdekes lesz látni, kik szavazzák meg, kik milyen javaslatokkal módosítanának még rajta, hogy "emészthetőbbé" tegyék. 

De tegyük fel azt a korántsem elképzelhetetlen esetet, hogy így, ahogy van, elfogadják. Szerintetek, ha a szavazás napján választást tartanának, ki nyerné azt? Mi az a lopáshatár, ami elérné a szemellenzővel szavazók ingerküszöbét? A helyes választ adók között mentelmi jogot sorsolunk ki (majd, ha lesz üresedés).

Amikor a Viszkis találkozik Rózsa Sándorral

Alig egy hónap múlva már hat éve lesz, hogy Ambrus Attila, alias a Viszkis elhagyta a börtönt. Akkoriban, 2012. januárjában írtam is róla, több részlettel, amit most nem említek újra.

Bizonyára ez az évforduló is közrejátszott abban, hogy pár napja volt a premierje az Antal Nimród rendezte A Viszkis című filmnek, amit volt szerencsém máris látni. Ez egyike azon ritka mai magyar filmeknek, melyeket a nézők és az úgynevezett szakma is elismeréssel fogat - lásd a kritikákat, meg a pénztári bevételeket. Tapasztalat: bár a debreceni Cinema City vetítőterme korántsem volt dugig, az átlagosnál jóval többen voltunk, a parkoló elhagyásakor pedig sorba kellett állni a parkolójegy érvényesítéséhez (igaz, csak az egyik automata működött, de akkor is). 

Tömören szólva: jó film. A sztori már eleve csábító, és Ambrus Attila jó kezekbe adta a sztoriját. Mindvégig tudjuk persze egyrészt, hogy mi lesz a vége, másrészt, hogy mégis csak egy bűnözőről van szó, de mégis izgulunk érte (vagy ellene, gusztus dolga). 

Hitelesek a romániai jelenetek (melyeket tudomásom szerint nem Romániban vettek fel), sokakban, persze főként itt éltekben, kelthetnek déjà vu-t. Ami talán sántított szerintem, hogy az 1980-as évek végi szökéseknél egy határon átgördülő vonatot azért alaposabban átvizsgáltak, nem volt elég a sikerhez "egyszerűen" az aljára kapaszkodni.

Persze sok a poén, egyszer nevetünk, máskor sírnánk. Ott van például, hogy maga Ambrus Attila is megvillan a vásznon egy pillanatra, vagy, hogy a közvéleményben már-már Rózsa Sándor-szerű népi hőssé lett rabló egy bankban szembe találja magát az igazgatóval, akit nem más alakít, mint Oszter Sándor, az 1971-ben bemutatott televíziós sorozat Rózsa Sándora.

Csak ismételni tudom: jó film, aki teheti nézze meg, megéri.

Volt egy jelenet, amikor úgy éreztem: a főszereplő helyében ütöttem volna. (Könnyítésül elárulom, nem csak az akkori, de a mai magyarországi társadalom jórészére is jellemző gesztus van benne.) Ha megnézed a filmet, és kitalálod, melyik ez a jelenet, akkor ihatsz egy... viszkit az egészségünkre.

                                   Ambrus Attila az őt alakító Szalay Bencével

                                                                                      (Fotó: borsonline.hu)

Vajon ilyen hírnévre vágytak?

"Anyám, én nem ilyen lovat akartam" Sokat szoktuk idézni Szabédi László verséből a címként is szolgáló sort, amikor valami nem úgy sül el, ahogyan azt elképzeltük. Vajon ismerik-e és eszükbe jutott-e, egyáltalán érvényesnek érzik-e magukra ezt azok a Jász-Nagykún-Szolnok megyei jásziványiak, akik testvér-településükön, a Hargita megyei Siklódon vettek részt disznóvágáson, s a leölt, megperzselt röfi fekete bőrére ráírták, hogy "Ő VOLT A SOROS!!!" Elkövették azt a (szerintem) hibát, hogy a fotót elküldték Pócs Jánosnak, a Jászság kormánypárti országgyűlési képviselőjének. A politikus pedig, micsoda meglepetés, vette a poént, sőt, kitette saját facebook-oldalára, tovább srófolva a nem túl bonyolult élcet: "(...) Ott már egy disznóval kevesebb van..." A magyarországi választási kampányt figyelemmel kísérő világsajtónak sem kellett több, és máris a világhírre tettek szert a poénkodók, akik nem biztos, hogy ezzel a képpel vágytak az ABC News vagy a New York Times híreibe. Ráadásul még az az elégtételük sincs meg, hogy országgyűlési képviselőjük felvállalja őket, azt, hogy "értenek egymás nyelvén", hiszen sajtóérdeklődésre azt nyilatkozta, hogy a disznó oldalába írt feliratnak a világon semmi köze sincs Soros Györgyhöz, és ilyesmi sem a kép készítőinek, sem neki eszébe sem jutott. (!?) A felirat szerinte csak arra utal, hogy a disznóvágásoknál a gazda be szokott menni az ólba, kiválasztani a levágásra szánt (= soros) disznót. ”Hányszor használjuk a mindennapi életben azt a fordulatot, hogy ki a soros valamiben. Rossz, aki rosszra gondol. Ismerem azokat az embereket [akik a fotót készítették], nekik még csak eszükbe sem jutna ilyesmi, az biztos.” (!?)​

A magyarországi politikában manapság igen sokszor késztetik arra az embert, hogy rosszra gondoljon, márpedig ezekben az esetekben nem biztos, hogy megállja a helyét a népi bölcsesség, inkább azok a hunyók, akik gerjesztik, sulykolják a gondolatot. Aztán már lehet mondani, hogy ugyan, eszükbe sem jutna a huncutság, miközben esetleg össze is kacsintanak. Közben meg lehet, nem is ilyen ...lovat akartunk.

                                                                        (Fotó: maszol.ro)

(T)Rendhagyó "ráhangolódás"

Megint ráhangolódunk. Meg készülünk. Adventi koszorúk készülnek ölszámra, meg mézesfigurák, meg ki tudja, mi minden újdonság, amit a divat megkövetel. Számomra, aki egyrészt nem vagyok a toppon ezekben a trendekben, másrészt nem vagyok híve ezeknek a dömping-szerű foglalkozásoknak, újdonságnak számít a grincsfa. Persze könnyű nekem nem a toppon lenni ezekben a trendekben, hiszen nem vagyok például sem pedagógus, aki mit tehet egyebet ezekben a napokban, mint szervezi a Mikulás-ünnepségeket, "adventi ráhangolódásokat", kézműves-foglalkozásokat, hiszen ha nem, mit mondanak a kollégák, meg a szülők, meg egyházi vezetők, illetve utóbbiak közé sem tartozom, akiknek az év egyik olyan periódusa ez, amikor dandárjában van az elfoglaltság. 
Azt is trendi mondani, hogy nem az ajándék a fontos, meg nem a pénz számít, meg mennyivel értékesebb a saját készítésű meglepetés, aztán, ha benéznénk egyenként a karácsonyfák alá, na, vajon mit látnánk? Mert azért lássuk be, mégis a biznisz nyomja rá a bélyegét nagyrészt ezekre a hetekre. ​
Annyi a szeretet ilyenkor, hogy nem is fér el karácsony napjain, vagy mondjuk annak hetében, már november végén kigyúlnak az ünnepi fények, megnyílnak az ünnepi vásárok nagy- és kisvárosban, községben - nem is rendes hely az, ahol nincs valami csillogó-villogó, vagy valami pénzköltő hely. Az alábbi képen Egerben vagyok látható, mely természetesen nem kivétel, a Dobó téren villognak a fények, még a várnak az a bástyája is ki van lámpionozva, mely a főtér háttereként illeszkedik annak látványába. 
Aztán, mire eljön majd tényleg a karácsony, a már egy hónapra elnyújtott "kereskedelmi időszak" végére mindenki kifárad, megunja, némelyek rövidesen kezdhetik törleszteni a kölcsönt, amit ajándékvásárlásra felvettek.
És jöhet a boldog új év.

Akit a mozdony füstje...

Moldova György 1977-ben megjelent könyve jutott természetesen először eszembe, amikor meghallottam, hogy az érmihályfalvi városi kórus tagjainak kísérőjeként én is megnézhetem Püspökladányban a vasúttörténeti magángyűjteményt. (A kórus egy koncertre volt hivatalos Püspökladányba, részletek itt.) 
A nem szakmabelinek is igen érdekes gyűjteményt láthattunk, hát még annak milyen lehet, aki dolgozott benne?! Régi iratok, tagsági könyvek, térképek, menetrendek, fotók, tablók - és persze a tárgyi emlékek.

Helytörténeti szempontból is értékes. Nem sok mindent tudok szakszerűen megnevezni, de a egyenruhák, váltók, irányítópultok, a sok lámpa, távközlési kellék, berendezett utasfülke, jegyárusító - hogy csak néhányat mondjak. Aki utasként részese a vasútnak, annak is igen érdekesek a látnivalók. A tulajdonos Biró Ferenc Mihály, aki az egész gyűjteményt összeszedte, rendezte, látogathatóvá tette - na, ehhez kell az elkötelezettség, hiszen energia, pénz, és hely is kellett és kell hozzá. Meg aztán a személyes jelenléte, hiszen korábbi MÁV-osként a dilettánsnak elmagyarázza, mi micsoda, a szakmabelivel meg benfentesként tud beszélgetni. Nem véletlen a kiállítás mottója sem: "Ahol a vasút múltja végleg otthonra lelt."
Hogy számomra érdekesnek tűnt pár látnivalót is megemlítsek: egy mérnöki asztalon született tervrajz az egykori állomások mellett épített mellékhelyiségekről, mert azokat a budikat sem csak úgy húzták fel; fotók és leírások a "fatelítő" üzemről. Azt sem tudtam, mi az a "fatelítés", aztán persze megtudtam, hogy a talpfák telítése a tartósításukra használt olajjal.
Egy szó, mint száz, érdemes megnézni a gyűjteményt, bár sejtem, csak ezért nem nagyon megy el senki, vagy kevesen Ladányba.​ Ha mégis, előtte érdemes egyeztetni a tulajjal, hiszen nem ez a "főállása" (a neten könnyen kideríthetőek az elérhetőségek).
Hogy a végén azért legyen egy kis csattanó, ha lehet ezt annak nevezni, Biró Ferenc Mihály azt is elmondta, hogy a kiállítás létrehozását sem a helyi önkormányzat, sem a MÁV nem támogatta.
Meglepődtünk?!

Kockázattá lett, idézőjelbe tett magyarok

Akinek a természete megengedi, jól teszi, ha nem is figyel arra a politikai adok-kapokra, melynek alanyai mi, határon túli magyarok vagyunk. Éljünk bárhol olyan területen, melyet határok felett igyekszenek egyesíteni a nemzettel.
Jól teszi, mert csak felidegesíti magát. Ha bármelyik retorika irányába elkötelezett, akkor azért, ha egyik felé sem, akkor meg azért, figyelve előbbiek csatározását. 
Jól teszi, mert a helyzet csak egyre fokozódik, hol szeretnek, hol nem szeretnek bennünket, attól függ, éppen ki a soros (sic!) a szónoklásban, éppen ki akarja szavazatunkat vagy ki nem akarja, hogy a másikra szavazzunk. És most ne jöjjön nekem senki a nemzeti szlogenekkel, én túl vagyok már ezeken, esetleg abban bízom, hogy lesz még másként. 
Ebben az egész katyvaszban egy új fejezet, vagy csak bekezdés, vagy csak a soros (úgy tetszik nekem most ez a szófordulat) próbálkozás, hogy immár "nemzetbiztonsági kockázat" is lettünk. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy csak egy közösségi oldalon elkövetett poénkodásról van-e szó, de azt is el tudom képzelni, hogy akiknek minden alkalomra szükségük van a nyilvánosság előtti prédikáláshoz, ráharapnak a témára. Szóval, a magyarországi nemzeti konzultációs plakátokra hajazó szerkesztésben megjelent szöveg szó szerint: Tudta? A határon túli "magyar pártok" nem tartoznak a Magyar Párttörvény hatálya alá, azokat a saját külföldi anyaországuk pénzeli, ezért külföldről támogatott szervezeteknek minősülnek és ha bele akarnak szólni a magyar belpolitikába, akkor nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek ránk! 
Ne legyenek senkinek illúziói, az idézőjel nem csak a határon túli magyar pártokra vonatkozik, hanem mindazokra, akik bármibe is beleszólnának, esetleg lehetőségük lehetne beleszólni, esetleg csak úgy elvannak, a határon túl. Mert kockázatot jelentenek. Elveszik a munkahelyet, lenyúlják az egészségügyi szolgáltatást, szavaz(hat)nak itt össze-vissza. 
Emlékeztek még a nem régi esetre, amikor kacagányos-bocskais magyarországiak Horthy-szobor avatójára érkeztek a felvidéki Hodosra? Az ottaniak tiltakoztak, ők csak tudják, hogy miért... Erre az egyik kacagányos beszólt nekik: "Nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek." Utána, gondolom, ő hazabuszozott az anyaországi otthona biztonságába, a szoborral megajándékozottak meg élhetik tovább "csak magyarul beszélő" kisebbségi mindennapjaikat. (Részletek ITT.)
Na, hát kb. így vagyunk mi kockázatot jelentők. Idézőjelbe tett magyarok.

Magyar kártya magyar kézben

Hogy mit jelent a "magyar kártya", azt nemigen kell bővebben kifejteni sem az erdélyi, se a többi, elszakított részeken élő magyarnak. Csak tisztázás végett: nem arról a pakliról van szó, melynek lapjaira az 1830-as években Schneider József és Chwalowsky Ödön festők tervezték meg a figurákat, hanem arról a politikai "fegyverről", miszerint a kisebbségben élőket szükség szerint bűnbaknak lehet beállítani, lehet ellenük hergelni, lehet rájuk mutogatni, mintegy elterelve ezzel a figyelmet más, talán fontosabb belpolitikai ügyekről. Nem utolsó sorban pedig lehet választások közeledtével szavazatokat szerezni azzal, ha az ilyen hangvételre fogékony választópolgárok azt hallják, amit hallani akarnak. (Ezekben a percekben, mikor e sorokat írom, éppen egy ebbe a kategóriába illő történet zajlik Kolozsváron: korcsolyapályát építenek a Mátyás-szobor köré, nyilvánvalóan az érintett közösség bosszantására, már megy is a nyilatkozatháború pro és kontra.) 
A fent említett kritériumok szerint tehát nem csak magyar kártyának kell léteznie, hanem mondjuk katalánnak (hogy aktuális legyek), kurdnak, albánnak, stb. Bármennyi is van, azért az lehet a közös jellemző, hogy a "kártya" annak a kezében van, aki az erdő felől áll, tehát erősebb, nagyobb. És más nemzetiségű.
De mi azért mégis csak mások vagyunk. Nekünk van olyan "magyar kártyánk" is, ami magyar kézben van: a párt október utolsó napján tartott nagygyűlésén jelentette be Gyurcsány Ferenc, hogy a Demokratikus Koalíció aláírásgyűjtésbe kezd annak érdekében, hogy azok a magyar állampolgárok, akik nem élnek Magyarországon, ne szavazhassanak. Az érvelés már ott megbukik, hogy minden nagykorú magyar állampolgárt megillet a szavazati jog (hacsak bírósági ítélet okán meg nem fosztották attól), más kérdés, hogy, ha rajta múlt volna (mármint a volt miniszterelnökön), nem is lett volna a könnyített honosítás, tehát nem lenne miről beszélni. Ám van, tehát van miről beszélni, neki pedig az lételeme. Hiszen ő is tudja nagyon jól, hogy 1 vagy 2 mandátumról dönthetnek a határon túli szavazók csupán, ellenben a közös teherviselés és felelősségvállalás jelszavai igen jól hangzanak ahhoz, hogy szavazatokat halásszon. Ennek érdekében pedig az a szokatlan eset áll elő (újra, mert emlékezzünk csak a 2004. december 5-i népszavazás kampányára), hogy a magyar kártyát magyar játssza ki a magyar ellen. És ennek megítélésében most tekintsünk el attól, hogy valaki kérelmezte a magyar állampolgárságot vagy nem, igényli-e a szavazati jogot vagy nem.
Hogy megértsd, mi is történik manapság Magyarországon (ide értve minden politikai tényezőt), elmesélek egy történetet. A minap autóztam Debrecen irányába, az országút szélén "lemeszelt" egy rendőr. Megálltam, ahogyan kell, vártam az intézkedést. A fakabát meg csak állt az út közepén és továbbra is integetett. Gondoltam, a mögöttem jövőnek mutatja, hogy ő menjen tovább. Aztán néztünk egymásra: én nem értettem, miért nem történik valami, ő meg nem értette (gondolom), hogy én mit nem értek. Pár másodperc volt az egész, végül odaballagott a lehúzott ablakomhoz és a hivatalosság magabiztosságával kiokosított: azért állítottam meg, mert lehet tovább haladni!
Hogy most már meg ezt sem érted?
Igen, erről beszélek.​

Nem látni a fától a fatolvajokat

"A Maros megyei Beresztelke és Magyarfülpös közötti erdőrészen a rendőrség lelőtt egy falopáson tetten ért férfit." 

Megdöbbentő sajtóhír, melyet azóta százak, ezrek kommentáltak az internetes felületeken, taglalva, hogy jól tették (!?) vagy nem tették jól a rendőrök; az áldozat cigány volt vagy ennek mi köze a lényeghez; menekült-e a férfi a lopás előtt vagy nem; fát lopott-e vagy csak gallyakat. Kommentálnak a népek, mint mindig, olyasmiről is, aminek semmi köze a történtekhez. A lényeghez. 

De mi a lényeg? 

Ez a nagy kérdés. 

Az-e, hogy az illető cigány volt, akinek olyan a sorsa, hogy gallyért kell mennie az erdőbe, miközben a "hátrányos helyzetű társadalmi rétegek felzárkóztatására" szánt nehéz pénzek tűnnek el ki tudja kiknek a zsebében, akik valószínűleg nem fáznak telente.

Vagy​ az, hogy ki is lopja az erdőt? Bizonyára ti is láttátok már az korrigált címert, mely az egykor szocialistának nevezett Romániáé volt eredetileg, de az 1989 óta eltelt idők hatására valaki úgy módosította, hogy a víz szennyezett, az olajkút egy részét ellopták, csakúgy, mint a hegyeket borító erdőket. Ez tömören összefoglalja a lényeget (lásd. alább).

Hogy lopják az erdőt, azt mindenki tudja. Ezt is, mint minden mást, nagyban érdemes csinálni, mert úgy "szabad". Hogy ki, illetve kik csinálják, az sem titok, politikusok nevei forognak közszájon, ám nem lesz semmi bántódásuk. Sőt. Olyan ez, mint a hadurak esete: aki egy embert megöl az gyilkos, aki ezreket (küld a halálba), az sikeres hadvezér.

Azt is érdemes azért megjegyezni, hogy sokan azok közül, akik visszakapták erdőiket, amikért apáik, nagyapáik vért izzadtak, tüzelő nélkül várják a telet, mert kitermelési terv nélkül (ami persze nem kis pénzbe kerül) senki nem vághat a saját fáiból. Ilyen megkötés nem vonatkozik a fatolvajokra, akikből minden faluban akad szép számmal, aki akar, könnyen teremthet velük kapcsolatot és valahogy a törvény szigora sem csapkod olyan bőszen rájuk. Emlékszünk még arra az esetre is, amikor a tetten ért fatolvajt a bíróság nemhogy nem ítélte el, de visszaadta láncfűrészét is, arra hivatkozva, hogy az a megélhetését biztosító eszköze. Ami, mondjuk igaz is volt, csak jól kell magyarázni.

Szóval, ez a Maros megyei eset sokkal többről szól, mint egy önmagában is tragikus lopásról/lövöldözésről. De nincsenek illúzióim afelől, az illetékesek ezúttal sem fogják látni a fától az erdőt. A folyó marad szennyezett, ócskavasba kerül a fúrótorony, a hegyről pedig tovább fog fogyni az erdő. 
Még jó, hogy már más címer érvényes.

                                   A régi címer és a valósághoz igazított változata...

A kazettás magnómtól az 1 éves okostelefonjáig

A mikor apám az 1970-es évek derekán Aciko márkájú kazettás magnót vásárolt, hát az valami szenzáció volt. Ma már nem tudom, kitől vette, illetve a továbbadó hogyan jutott hozzá az akkori távol-keleti technikai csúcsteljesítményhez, az azonban biztos, hogy máig működik, mind a rádió, mind a kazettás magnólejátszó. Azt hiszem nem túlzok, ha több ezerre teszem azoknak a daloknak a számát, melyeket azzal vettem fel tinédzserkoromban jórészt a Petőfi rádió akkori könnyűzenei műsoraiból, s mely kazetták ma már lomnak minősülnek... Aztán majd jött a CD, a pendrive, ma már nekem is okostelefonról szól a zene. 

A minap jutott eszembe ez hirtelen, amikor egy olyan eseményen voltam, melynek főszereplői 6 - 8 éves gyerekek voltak, az őket elkísérő szülőkkel pedig sok esetben ott volt a kisebb testvér is. Egy ilyen kisebb testvér volt az a kislány, aki talán egy éves ha lehetett, anyukája ölbe véve próbálta nyújtani a türelme fonalát. Mikor már kevésnek bizonyultak a fülbe sugdosott ígéretek, a térden hőcögés, a tea és a maci sem kellett már, előkerült az okostelefon. Nem tudom, mi tűnt fel a gyerek szeme előtt, azt azonban láttam, hogy a tekintetét le nem vette róla, sőt, apró újait húzogatta a kijelzőn. Mondom, talán egy éves lehetett, de szemmel láthatóan nem először tette, amit tett, tudva, mit akar. Talán már az anyukájának sem volt kazettás magnója...
Ugyanakkor érdekes megnézni, mit gondoltak korábbi generációk arról, mit rejt számukra (gyerekeik, unokáik, ükunokáik) számára a jövő. Francia művészek 1899-ben, illetve a XX. század legelején vizionálták, milyen lesz a mindennapi élet 2000-ben. IDE kattintva (majd onnan akár tovább) lehet megnézni egy összeállítást ebben a témában. Megállapítható, hogy főleg a gépesítés, illetve a levegő és a tengerek mélyének meghódítási lehetőségei ragadták meg őket, de például az emberek ruházatának fejlődése érdektelen volt számukra. 
Hát persze, hogy nem úgy lett 2000-ben, ahogyan azt 1899-ben gondolták. De mi sem gondoltunk még 2000-ben sem sok mindent, aminek most, 2017-ben már rabjai vagyunk.
Vajon a fentebb említett kisgyerek mivel fog zenét hallgatni 40 év múlva?!

                            Amikor még úgy gondolták, hogy bálna vontatná a tengeralattjárót

Kint vagyunk, vagy bent vagyunk?

Újra azzal kell kezdjem - a félreértések elkerülése végett - amivel azokat az írásaimat kezdem, melyek az alábbihoz hasonló témájúak: a különböző kultúrákhoz tartozó emberek keveredése (keverése) mindig feszültségekhez vezet és ezt csak nem az úgynevezett migránsválság kezdete óta mondom, előtt is ezt mondtam, amikor még nem ez folyt a csapból is. Ez szerintem nem vita tárgya, a gond azzal van, amikor ez az emberek manipulálásába csap át (amit már szintén mondtam).
Néztem az este egy riportot a tévében, mely az őcsényi falugyűlésről szólt. Ez az a falu, ahol egy panziós menekült családok gyerekeit akarta nyaraltatni, a lakosok pedig felbolydultak. Mindez a falugyűlésen csúcsosodott ki, ahol gyakorlatilag lincshangulat alakult ki, minek lényege: nem kellenek a menekültek. Számomra egy igen felindultan kiabáló hölgy volt az egész történet főszereplője, aki úgy sorolta érveit "a tévében" látottakra hivatkozva, mintha csak egy leckét mondott volna fel - mondanom sem kell, hogy (bár nem mondta) melyik csatornát értette ő "a tévén". A kitartó munka meghozza gyümölcsét, gondoltam magamban. A gyűlésre jellemző volt, hogy aki mást mondott, vagyis olyasmit, amit a tömeg nem akart hallani, annak a kezéből egyszerűen kivették a mikrofont, és ezzel még olcsón megúszta az adott körülmények között. Pedig valami olyasmit mondott, hogy valaki hazudik: vagy az, aki a "migránsok" totális elutasítására buzdít, vagy az, aki a "tehetős migránsoknak" letelepedési kötvényt ad el, ők jöhetnek. Utalva arra is, hogy a nyaraltatásra kiszemelt gyerekek olyan családok tagjai, akik törvényesen tartózkodnak az országban, korlátlan mozgási joggal. A többség győzött, a panziós letett a tervéről (eddig megúszta azzal, hogy a kocsija abroncsait kiszúrta valaki...), a polgármester pedig lemondott, az után, hogy korábban meg volt győződve arról, hogy a faluja békés lakosait nem lehet egymásnak ugrasztani. Lehetett.
A történetnek ezzel nincs vége, ugyanabban a műsorban azt a kérdést bocsátották a nézők szavazására, hogy egyetértenek-e a határon túli magyarok (magyar állampolgárok) szavazati jogával. Jól gondolod, ha szerinted elutasítóak voltak, méghozzá meggyőző 97 - 3 % arányban. Tehát a közhangulatban benne van, hogy minket sem szeretnek, még akkor is, ha maximum 2 képviselői helyről tudnánk dönteni, ha mindenki szavaz. 
A műsorral egy időben zajlott a Sepsiszentgyörgyi Sepsi - FC Steaua román első ligás focimeccs, a fővárosi szurkolók valami olyasmit üzentek transzparensükön a brassói stadionból, hogy nektek (értsd. sepsiek, erdélyi magyarok) nem Romániában van a hazai pálya, menjetek el. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ők sem szeretnek.
A hangulatkeltés három formája ugyanabban az időben, mindegyik nagy nyilvánosság előtt.
Még mindig a tegnapi napnál maradva, egy templomi eseményen a tiszteletes az időről beszélt, de nem a karórával mérhetőről, hanem amit a hívő ember alkalmas és alkalmatlan időre oszt, aszerint, hogy "a kegyelem határain belül vagyunk-e, vagy kívül rekedtünk", betöltjük-e a ránk bízott feladatot. 
Mondják, történelmi időket élünk.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy ez kegyelmi időszak-e, illetve belül vagyunk-e, vagy kint rekedtünk?! 

                Transzparens a brassói stadionban. Itt se szeretnek, ott se nagyon... 
                                                                                      (fotó: nso.hu)

Mint a nyitott könyv...

Mármint, hogy olyanok vagyunk. Annak ellenére, hogy naponta halljuk a figyelmeztetést: ne adjuk ki személyes adatainkat idegeneknek (de nem idegeneknek sem - teszem hozzá én).
Még híre-hamva sem volt a blog-korszaknak (na, jó, mondjuk híre lehet, hogy volt), mikor még nyomtatásban, de már elmélkedtem azon, hogy miként is lehet megelőzni például azt, hogy személyi számunk avatatlan kezekbe kerüljön, amikor a legegyszerűbb bármilyen kérvényre is rá kell írnunk. A helyzet mit sem változott, jutott eszembe a minap, amikor valami számla fizetésekor azt láttam, hogy a pénzt elvevő tisztviselő személyi száma is rajta van az elismervényen... Érdekel engem annak a valakinek a személyi száma? 
Pontosítanom kell magamat: a helyzet változott. Rosszabb lett, és ebben magunk is ludasak vagyunk. Ha kényszer hatására kellene tenni, gondolom sokan berzenkednének ellene, de a közösségi oldalak csábításának engedve milliók önként teszik közszemlére magukat, családtagjaikat (beleértve kisgyerekeiket, unokáikat), azt, hogy mikor hol vannak, mit csinálnak, kivel, mikor, hogyan. Ha nem vesszük is tudomásul, minden lépésünket figyeli a "nagy testvér", látja, mit írunk le akár "privátban" is, mit szeretünk és mit nem, kiről mit gondolunk, de azt is, hogy kit/mit nem lájkolunk, ami legalább annyira beszédes. Mi lehet kényelmesebb az "adatgyűjtőknek", mint mikor készen kapják az információkat?! 
Olvasom, egy francia újságírónő kikérte személyes adatait egy általa használt társkereső-ismerkedő internetes oldal működtetőitől (amihez minden EU-állampolgárnak joga van az EU-s adatvédelmi törvény alapján). Nyolcszáz, mondom 800 oldalnyi infót kapott, visszalátta benne a több más közösségi oldalon is (!) közzétett bejegyzéseit, fotóit, megosztásait, lájkjait, hozzászólásait, hogy kikkel beszélt (bőrszínre és földrajzi elosztásra lebontva!), mikor szokott leggyakrabban internetezni, kielemezve, hogy mennyi időt tölt ott és mivel (olvasás, képek nézegetése, beszélgetés), stb., stb. A szolgáltató szerint mindez azért kell, hogy ő (mármint a szolgáltató), minél inkább ki tudja szolgálni felhasználóját - értsd: olyan tartalmakat toljon az arcába, ami az elemzések szerint érdekli. Ide értve a lehetséges állásajánlatokat vagy bankkölcsön-lehetőségeket is. 
Hol vagyunk már attól, hogy személyi szám?!
Hallottam egy (megbízható) rádiós beszélgetésben: egy illető úgy szerezte vissza okostelefonját, hogy egy hozzáértő ismerőse segítségével "belépett" a kütyü rendszerébe (állítólag nem is nehéz), a kameráján keresztül pedig mintegy szétnézett a tolvaj lakásában, azonosítva azt, egyszerűen felszólítva, hogy tudja ki ő, hogy nála van a telefon és adja vissza, szavait azzal erősítette meg, bizonyításként, hogy felsorolta a szoba berendezési tárgyait.
Szűkebb (vagy tágabb, attól függ, a világ melyik részén olvasod ezt) környezetünkben újra adatgyűjtés kezdődik a napokban, vagy már meg is kezdődött. Adatainkat kérik, és olyan infókat, melyekből igen egyszerűen lehet következtetni bizonyos politikai irányultságunkra. Hogy ez hova vezethet? Erre sem nehéz következtetni.
Ha nem adom meg, akkor mi van? Semmi. Vagyis az, hogy abból is következtetnek valamire, mert egyébként az adataimat úgyis tudják már vagy megtudják, ha akarják. Hiszen benéznek az adatlapomra. A telefonomba. A fejembe. 

A hűséges munkába nem járó

Az a tisztesség érte bizonyos Joaquin Garcia építési felügyelőt, hogy munkaadója, a cádizi állami vízszolgáltató, 20 éves munkaviszonya elismeréseként ki akarta tüntetni. A jó hírt maga a főnöke közölte vele - pontosabban csak közölte volna, ha munkahelyén találja. De nem találta, sőt, kollégái sem tudtak róla. Volt, aki szerint betegeskedik, más szerint áthelyezték. Az igazság ellenben az volt, hogy a már jelzett 20 évből az utóbbi hatban nem is ment be munkahelyére. Mindezt azzal magyarázta, hogy úgy sincs mit csináljon ott, hiszen neki sem fogtak annak a szennyvíztározónak, melynek építését felügyelnie kellett volna. A fizetését meg úgy is megkapta, a hat év alatt 222 ezer eurót, amiből most, hogy a dolog kiderült, 27 ezret vissza kell fizessen. 
Még így is ő jött ki jól a dologból, több szempontból is.
Egyrészt, mert a pénzügyi mérlege mégiscsak jócskán pozitív maradt, hiszen akár mindet is kérhették volna, ha nem csinált semmit.
Másrészt olyan főnöke volt, aki hat évig észre sem vette, hogy nem dolgozik, ami persze a főnököt, a munkahelyet, de még a kollégákat is minősíti.
Azt hiszem, az andalúziai eset önmagában nem egy világcsúcs. Mifelénk vajon hányan vannak, akik "falból" kapnak fizetést? Úgy, hogy nem is járnak be a papíron szereplő munkahelyükre. Vagy úgy, hogy bejárnak, de éppen úgy nem csinálnak semmit, mintha nem is lennének ott.
És vajon hányan vannak azok, akiknek azért lenne érdemes fizetni, hogy ne csinálják azt, amit éppen, mert sokkal jobb lenne attól a világ. Néha még egy kitüntetést is megérne. 

                                           Mintha dolgozna itt valaki... (depositphotos.com)
 

Amikor vált a rádió...

Tanévnyitóra autózok Szalontára. Magyar kormánytámogatással építettek új iskola- és szórványkollégium épületet. Igen dicséretes dolog. Az avatóra természetesen várták a támogató kormány képviselőit, jogosan is, persze, meg mert - mint tudjuk - a politikusoknak mindig kampány van. Főleg, ha tavasszal választás is lesz, melyen igencsak számítanak a határon túli szavazatokra. (Aztán majd szidnak bennünket az eredményért, bármi lesz is, miközben - úgy tudom - maximum két országgyűlési helyről dönthetünk, ha mindenki él is a jogával - de ez egy másik történet).
Szóval megyek, gurulgatok, miközben szól az autórádió. A Petőfi "Talpra magyar"-ját hallgatom. Hirtelen elhallgat a zene, megszólal egy komoly hang, mondván, hogy híreket következnek. Pislogok a kijelzőre: Kossuth - ?!
Esküszöm, nem nyúltam hozzá, nem váltottam csatornát. 
A bemondó persze elmondja az időjárási előrejelzést, a legújabb migráns-tudnivalókat, a legfrissebb gazdasági mutatókról szóló lélekemelő híreket - aztán hirtelen megint visszaállt a másik reggeli műsor. 
Mikor fél óra múltán újra ezt történt (a hírek nem változtak), arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, talán félre kellene húznom, és a kocsiból kiszállva egy pillanatra vigyázzba vágni magam, ki tudja, honnan figyelnek. Tudják, hogy oda megyek, ahol olyanokkal találkozhatok, akikkel szemben jó, ha tudom, mi a pillanatnyi tényállás. Ha az autórádióm gombjáig ér a kezük (menet közben ráadásul), akkor az a legkevesebb, hogy az ember tisztelettudó.
A kíváncsiság azért nem hagyott nyugodni, de komolyan. Megkérdeztem egy hozzáértőt, aki elmagyarázta (kellő szakmaisággal), hogy a rádióban lehet olyan funkció, mely automatikusan keresi az erősebb jelet és magától vált.
Na, hát valami hasonlóra gondoltam én is, csak a megközelítés volt más, de végtére is mintha jól láttam volna az összefüggést: az erősebb ragadja magához a hullámhosszot. Ennek a megállapításnak van egy népiesebb változata is, az erősebb kutyáról és annak előjogáról szól, ami tehát érvényes nem csak a politikában, de íme, a rádiózásban is.

Messze eshet az alma a tanévkezdéstől

Olvasom, hogy: "Ettől a tanévtől kezdődően Románia is csatlakozik az Európai Unió iskolai programjaihoz, s az eddigi tej-kifli program is ennek megfelelően zajlik majd." Ez tuti így lesz, mert a kormány megszavazta. Hogy pontosan mikor, azt - bevallom - nem tudom, a hír augusztus 22-én jelent meg a sajtóban, tehát nem sokkal korábban. A folytatás: "az európai programnak két komponense van, egyrészt gyümölcsöket és/vagy friss zöldségeket, továbbá tejet vagy tejtermékeket, illetve péktermékeket osztanak az iskolásoknak, másrészt ennek kapcsán egészséges étkezésre is nevelik a gyerekeket." Nagyon helyes, a mi gyerekeink sem alábbvalók, mint az EU többi gyerekei. Nagyon jól látja a kormány, mely, ugye, mégis csak egy komoly grémium, amit az megszavaz, biztosan úgy lesz. "A programot az állami költségvetésből, valamint uniós pénzalapokból fogják finanszírozni, a pontos összeget minden évben kormányhatározatban szögezik le." Előrelátóak is, hiszen ki tudja, jövőre mi mennyibe kerül, ezen nem akadhat fent egy ilyen jó kezdeményezés. Azt is tudjuk, hogy az uniós határozatok felülírják az egyes országok belső szabályzóit, tehát: "a határozat felülírja a hazai tej-kifli programot szabályozó eddigi rendelkezéseket, viszont a közbeszerzési szerződésekre a megkötésükkor érvényes jogszabályok érvényesek." Így helyes, végtére is EU-tagok vagyunk.
Ha azt gondoltad, a végére azért mégiscsak kiderül, hogy nem feltétlenül a kormány dicséretéről fog szólni ez a bejegyzés, nem csalódsz. A hír ugyanis így fejeződik be: "A csatlakozást (mármint a programhoz történőt) leszögező rendeletet követően harminc napon belül kormányrendeletben kell meghatározni a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedéseket."
No, ha az augusztus 22-t vesszük alapul és kiszámoljuk ezt a 30 munkanapot (hiszen mégsem várható el, hogy ünnep- és szabadnapokon is dolgozzanak az egyébként bizonyára serény kormányhivatalnokok), akkor az éppen október 3-ra esik. Ha feltételezzük, hogy a hír megjelenése pár nappal lemaradt magától a döntéstől, még akkor is szeptember végén vagyunk. De még ha a hétvégéket is, tehát minden napot beleszámolunk a 30-ba, akkor is szeptember 21. jön ki. 
Mint olvastuk, a határidő csak "a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedések meghatározására" szól, hol van(nak) még a bizonyára szükséges közbeszerzés(ek) a kiosztandó gyümölcsökre, azok szállítására, miegyébre? Aztán nem lenne meglepő, ha a közbeszerzési eljárások végén lennének óvások, fellebbezések, megismételt eljárások, melyekkel újabb napok, hetek, hónapok múlhatnak el. Közben pedig igen megrothad az a gyümölcs, amit a gyerek meg kellene kapjon a tanév első - vagy már ki tudja majd hanyadik - hetében. 
Lehet, hogy a kormánynak nem szóltak, hogy a tanév időtlen idők óta (tehát már akkor is, amikor annak tagjai iskolások voltak) mindig szeptember közepén kezdődik?!

                                  Majd meglátjuk, mikor lesz ebből almaevés...
 

Ünnep van a faluban

Valamilyen Maria vagyok - ezzel a nagy horderejű, bemutatkozással egybekötött bejelentéssel vonult fel a színpadra a román népzenei együttes éltes énekesnője. Hanghordozásából érződött, ő egy nagy művész(nek tartja magát), a publikum érezze megtiszteltetésnek, hogy megjelent előttük. A publikum ellenben nem jött lázba, aki még egyáltalán a színpad előtt maradt, az egykedvűen nézte (ez a réteg egyébként mindent egykedvűen néz), ahogy a művésznő meglehetős nehézségekkel birkózik meg a playback-technikával... Magam sem tartottam figyelemre méltónak, egészen addig, mígnem megütötte a fülemet egy ismerős dallam. Nocsak. Ebben az esetben két variáns lehetséges: vagy ismerem a román mű-népzene gyöngyszemeit, vagy valami mást énekel. Mivel nem ismerem a román mű-népzene gyöngyszemeit, mást énekelt. Mégpediglen a "Hogyha ír majd édesanyám..." kezdetű magyarnóta dallama kúszott a fülembe, mire figyelni kezdtem és megállapítottam, hogy a szöveg is azonos a magyar változatéval, persze dallamformára szabva. Na, éljen a békés egymásmellettiség, szóljon a nóta, csendüljön a violinkulcs.
Arrébb mentem persze, egészen addig, ahol a román népzenével a Despacito című örökzöld próbálta állni a versenyt. Útközben sok fura fazon jött szembe, olyanok, akik láttán azt mondhatja az ember: ez a falunap, különösen este, azoknak való, akik szeretnek veszélyesen élni.
Négykarú ugráló alkalmatosság, gyerekeket kötnek a gumiszalag végére, akik aztán métereket ugranak fel, majd le. Sivalkodó kiscsávó rángatózik a gumikötél fogságában, láthatóan nem akarja ő ezt az egészet. Nemúgy az apja, aki példálózva mutogat a mellette nagyokat lengő kislányokra - az nem lehet, hogy azok lefőzzék az ő fiát, ezért időnként oda-odaugrik, ránt egyet a fiú lábán, aki akkor a magasba lendül, hogy ott még jobban sivalkodjon. A cirkuszt nehezen viseli a hatalmas karika-fülbevalós anyuka, aki a csemetéje védelmére kel és néha rúg egyet hitvesébe, hogy ugyanmár hagyja békén a kis nyomorultat. A rúgásra pofon a válasz, majd újabb rántás a kölyök nadrágján. Még jó, hogy csak pár percnyi az ugrabugrára szánt idő, nem lesz komolyabb verekedés a dologból, bár többen is jól szórakozunk. Amikor a kiscsávó szabadul, egyenesen apjához rohan, ököllel gyomrozni kezdi. A bosszúhoz jelentős célfelület áll rendelkezésre. A belharcnak egy jól irányzott maflás vett véget, amitől, úgy tűnik, mindenki lenyugszik.
Odébb egy pofozógép. A műbőrrel behúzott gömb (amire az erősfiúk ütéseiket mérik) feletti vas karon szivacsos védőréteg. Aha, szóval az erősfiúk időnként elvétik az egyébként nem kicsi célt, óvintézkedést kellett hozni, hogy ne sérüljön a fizetővendég. Okos.
Egy igencsak nagyon terhes cigányasszonyon fekete póló feszült, rajta rózsaszínnel a felirat: Love me. Ezen már túl is van...
Fordulok vissza a színpad felé, amikor újra meglátom az előbbi kiscsávót. Már egy kisvasúton ül, mely körbe-körbe jár, lassan, semmi veszély. Vigyorogva integet anyunak meg apunak, akik a hitvesi szeretet és látható egyetértés jegyében egy-egy dobozos sört kortyolgatnak.
Ma ünnep van.  

                                                                    (Illusztráció)

105 percre békén hagytak

A #Sohavégetnemérős című film megnézésekor (ami a bemutató napján sikerült) érezhettem még nagyjából úgy magam, mint amikor a minap (szintén a bemutató napján - nem, mert így akartam, így sikerült), amikor a Pappa Pia című filmet láttam: finoman szólva nem az én korosztályom foglalt helyet a nézőtéren. Ám ez korántsem befolyásolta az én szórakozásomat.
Aki párhuzamot vél felfedezni a Mamma Mia és a Pappa Pia film között, az nem téved, több szempontból sem.
Például előbbi az ABBA-slágerekre húz rá egy romantikus történetet, utóbbi a '70-es, '80-as évek (+ néhány közelmúlbeli) magyar slágereire.
Például egyik sem akarja megváltani a világot (nem fenyegetik az USA elnökét, nem akarnak biológiai fegyvert az emberiségre szabadítani, észak-koreai ügynökök nem lopják el az atomkódot rejtő aktatáskát), egyszerűen szórakoztatnak, miközben a jó és a rossz is elnyeri jutalmát.
Hogy mit találtam igen szórakoztatónak? Elsőként is a sok slágert: Kovács Kati, Máté Péter, Bergendy, Neoton, Szűcs Judit vagy a mához közeledve Belga, Bonanza Banzáj - mind "korszerűsítve", és jól beleszőve a sztoriba.
Jó poénnak találtam az elején a Korda házaspárral történő esetet, még akkor is, ha nem értettem kötődését a továbbiakhoz. Vagy a kiöregedett könnyűzenészek öregotthonának megjelenítését (Aranyalbum Otthon). Vagy a finom célzást (bár nem tudom, annak szánták-e), hogy Nagy Feró énekli a Vikidál Gyulához köthető "Az úton menj tovább" című slágert, tekintettel az egykori P.Mobil énekesének besúgói múltjára.
A szórakozás öröme közben nagyvonalúan siklodjunk el afölött, hogy az első snittekben rövid időre feltűnik jetskis lányként Vajna Tímea, vagy a film második felében pár másodperces mellékszerep idejéig Dobó Katát is el kell viselni, de na, ezen nincs mit csodálkozni, ha az Andy Vajna vezette Filmalap a pénzosztó.
Ami azonban nem szórakoztató: "természetesen" politikát csináltak ebből is. Az egyik oldal ledorongolja a filmet a sárga földig vagy még az alá is, annak művészi értékét meg a ráfordított pénzt kérve számon, a másik meg állítólag zsonglőrködik a nézőszámokkal, igazolandó a gyártást. Szerintem azok, akikkel én egyszerre voltam a vetítőteremben, jól szórakoztak, ez lemérhető volt a reakciókból. Talán senkinek nem fordult meg ott a fejében, hogy ki, mennyiért, miért? Addig a 105 percig legalább nem kellett a politikusokat és szószólóikat hallgatni, plakátjaikat nézni. Ez lehetne egy követendő stratégia.

                                              A film plakátja (mozipremierek.hu)

Mézes(madzag)kalács - politika

"A politikai bölcsesség megköveteli az igazság bizonyos fokú módosítását, tetszetős tálalását, vagyis céljaink ügyes leplezését." Az idézet Révay József írótól származik (nem tévesztendő össze a Rákosi-korszak Révai nevű ideológusával), és ugyancsak ő mondta, hogy "Előbb-utóbb minden szerelem elsüllyed a feledés vizében, s előbb-utóbb minden gyümölcs megérik. És akkor leszakítják."
A tetszetős tálalásban elővezetett várható "szerelem" először akkor kapott gyanú-gyökeret, amikor napvilágot látott a hír: büntető feljelentést tett az Erdélyi Magyar Néppárt Alexandru Cumpănaşu, a Románia Korszerűsítéséért Országos Koalíció elnöke ellen gyűlöletbeszéd megfogalmazása és uszítás miatt. Az ok: nevezett román politikus Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását szorgalmazza, mert az RMDSZ elnöke szerint "az erdélyi magyarság nem tudja és nem is akarja megünnepelni 1918. december 1-e száz éves évfordulóját". Érted: az EMNP kel az RMDSZ elnökének védelmére!
Aztán mit látunk a minap? Azok után, hogy Váradon mindkét szervezet elővezette a saját augusztus 20-i ünnepségét (ITT és ITT), kellően felhergelve a híveket, a vezetők egyszer csak "megajándékozzák" egymást! Te, de most komolyan... Szinte látom, államalapító Szent István szelleme ott lebegett a Rhédey-kert fái felett és elégedetten bólogatott. Bár lehet, nem is az övé volt, hanem a nemzet miniszterelnökéé, aki azt is nyugtázhatta, hogy immár köztéri plakátokon is arra kérik a romániai magyar állampolgárokat (szándékosan nem romániai magyarokat írtam), hogy vegyenek részt a jövőre esedékes magyar választásokon és szavazzanak a ... Ja, nem, csak annyi, hogy szavazzanak.
Visszatérve a minapi, nemzeti szalaggal átkötött kenyér kontra Bihar és Hajdú Bihar mézeskalács címere ajándékváltásra, azért egyik fél sem bízta a véletlenre (mondhatnám úgy is, a szárba-szökkenés előtt álló "szerelem" azért még nem áll a teljes bizalom talaján), így mindketten kiadták saját sajtóközleményeiket a nagy eseményről. Pár napja írtam, a külön ünneplés szervezése okán, hogy a nép meg csak nézhet ki a fejéből. A helyzet nem változott, továbbra is csak nézünk "az igazság bizonyos fokú módosítása és tetszetős tálalása" láttán. Még alig 10 napja csattant el az a bizonyos pofon Asszonyvásárán (részletek itt), ami politikai nyilatkozatokat is kiváltott, ám most már szinte azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az akkori pofozót "megkérik": ugyan menjen már és kérje vissza a macsalit, majd békés hátveregetések közepette adjanak egymásnak egy-egy tükrös mézeskalácsszívet is.
A dolog akkor vehet majd még érdekesebb fordulatokat (persze addig is, de akkor mindenképp), amikor jövőre eljön a magyarországi választási kampány dandárja, illetve az 1918-as nagy egyesülés 100. évfordulójának megünneplése. Ki hogyan viszonyul majd azokhoz? Például azoknak, akik most példásan együttműködnek a váradi városvezetőkkel a magyar nemzeti ünnep méltó megünneplésében, oda kell-e állni viszonzásul partnerük mellé a románok ünnepén? És vajon miként fog állni "a szerelem" a süllyedés vizén?
Addig is őrizzük meg az alábbi fotókat (nagyításért katt a képre), melyeket a két párt adott ki a fentebb említett sajtóközleményük csatolmányaként, mert lehet, történelmi időket élünk: 

Aug. 20. ≠ Aug. 10. + Aug. 10., avagy nemzeti kenyértörés

Az "egyszerű újságolvasó" akkor érezhette először, hogy az idei ünnep nem olyan lesz Biharországban, mint máskor, amikor hírül vette, hogy a váradi magyaroknak "végre" alkalmuk lesz augusztus 20-át "méltóan" megünnepelni, és a 21-i virágkarneválos felvonulás társ-szervezőjeként is más jelent meg, mint az elmúlt sok évben. Nem kell különösebben bonyolult logikai erőlködés felfedezni azt, hogy a váradi városvezetés újabb, szempontjukból igen okos húzásáról van szó, miszerint itt egy újabb alkalom összeugrasztani a magyarokat (és betartani a magyarok vezette megyei tanácsnak). Hiszen ahhoz sem kell túl messzire nyúlni a múltba, hogy felidézzük: akik most példás módon együttműködnek a városvezetéssel, azok nemrég még minden módon pereltek, tüntettek ellene. Azonban a közös ellenfél barátokká tette őket. 
Eljött pedig az idei magyar nemzeti ünnep megszervezésének ideje. Az EGYIK fél nemzeti büszkeségünkre apellálva, és mert persze ezt megérdemeljük és jár nekünk, megszervezi az igazi ünnepséget. Erre a MÁSIK sem hagyhatja magát, egyrészt mert jogutódnak érzi magát, másrészt a nemzeti büszkeséget nem lehet kisajátítani. Természetesen mindenki programok kavalkádját kínálja és szeretettel várja az ünneplőket, akik meg újra nézhetnek ki a fejükből. A városvezetők meg gondolom elégedetten "látják, hogy mindaz amit alkottak, nagyon jó", hiszen sikerült az augusztus 20-at ketté osztani, mondhatnám, újkenyér ünnepén kenyértörésre vinni a dolgot. Legyünk stílusosak: nevezzük nemzeti kenyértörésnek.
Mi pedig, akiket "szeretettel várnak", szomorúan számolgathatunk, hiszen mi jól tudjuk: augusztus 10. + augusztus 10. ≠ augusztus 20.

                                                 Nemzeti kenyértörés...

Pofozzuk magunkat

Azzal kezdtem az ITT megjelent cikkemet, hogy "A falunapok, fesztiválok szervezői mindig úgy alakítják a programokat, hogy az lehetőleg csattanós véget érjen. Ez túl jól sikerült az I. Forum Reginae Fesztiválon, ám távol álljon tőlünk, hogy elbagatellizáljuk vagy elvicceljük az asszonyvásári esetet, hiszen a rendezvény nem erről a sajnálatos incidensről kellett volna emlékezetes maradjon: Szabó Zoltán, Kiskereki alpolgármestere (RMDSZ, érkeserűi lakos) vasárnap este megütötte Barta Béla képviselő-testületi tagot (EMNP, asszonyvásári lakos)."
Aki a részletekre kíváncsi, a fenti elérhetőségen megtudhatja (úgy értem, a felek nem meglepő módon eltérő szempontjaiból), ám én itt és most elvonatkoztatnék a személyektől, csak magára a "csattanóra" figyelve.
Elcsattant tehát egy pofon két választott tisztségviselő között, akik két romániai magyar párt tagjai. Igaz, hogy az egyik ütött, a másik kapott, de ahogyan például a balesetek nagyrészénél is van, mindkét fél szenvedő alanynak tekinthető. Még akkor is, ha nem úgy tűnik. Sőt, ez az eset csak lecsapódása annak a helyzetnek, melynek végső soron mindannyian szenvedő alanyai vagyunk. Évek, évtizedek óta kúszik be közénk az a politikai gyakorlat, mely a '90-es évek legelejének összetartozás-érzését megbontva a megosztásra, a gyűlöletre alapoz. Bár egy darabig még ellenálltunk, a két oldalról (a határ túlsó oldaláról, illetve az erre rásegítő többségi nemzet részéről) érkező nyomás hatására megroppanni látszunk. Pártokra, oldalakra osztottak bennünket.
Nemzetvédőkre és nemzetárulókra, igaz magyarokra és az ellenség bérenceire.
A manipulációhoz nem csak táptalaj kell, hanem "az ügy" iránt elkötelezett had is. Előbbi és utóbbi is mindig akad, vagy "szent együgyűségből" vagy számító fondorlatból.  És persze kellenek a harchoz katonák is, akik a legalsó szinten, a harctéren, szemtől szembe megvívják a csatát. Ezt a harcteret nevezhetjük tüntetésnek, tiltakozó felvonulásnak, választási kampánynak, aláírásgyűjtési akciónak. De akár falunapnak is. Mert a harcot (a gyűlöletet, a bizalmatlanságot, a kételkedést, az ellenszenvet) becsempészték mindennapjainkba azok, akiknek valójában mindegy, hogy az alszegi Nagy jóban van-e a felszegi Kissel. Nem is ismerik, nem is akarják ismerni őket. A lényeg, hogy Nagy és Kis, amikor itt az idő, tudja mit kell tennie.
Ha kell, szeresse egymást, mert mégiscsak egy nemzet vagyunk, a határok felett egyesülve, listánk az összefogás listája.
Ha kell, egymást megelőzve gyűjtse az aláírásokat, mert a másik hazudik, lop, csal és a nemzet sírásója. 
Nagy és Kis pedig egy darabig szalad, aztán elgondolkodik: akkor miért is?! Hogy is van ez? Az évek alatt felgyülemlő feszültség pedig egyszer csak túlcsordul, egy kevésbé kontrollált pillanatban pedig ... elcsattan a pofon. Kis üti meg Nagyot, vagy Nagy üti meg Kist. Majdnem mindegy. Látleletet pedig nem a sérülésről kellene venni, hanem a helyzetről, amibe belesodornak bennünket. Erről a beteg helyzetről, ami nem gyógyul nyolc napon belül.

                                                         (Illusztráció: bien.hu)

Építkezési anyagok védőszentje

Az alábbi történethez lehet viccesen is viszonyulni. Mondhatjuk rá, hogy egy ilyen építkezésen biztosan áldás lesz, hiszen ha ezen nem, akkor semmin. 
De miről is van szó? 
A minap templombúcsún voltam Asszonyvásárán. Ez egy jobb sorsot látott és egyben jobb sorsra érdemes Bihar megyei kis falu, melynek jelentősebb a történelme, mint amilyen jövő manapság kinéz neki. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, csak egy példa "a romlás természetére": az egykor impozáns Fráter kastély tönkremenetele állítólag úgy kezdődött, hogy néhány cserép "elmozdult" a helyéről, a tető beázott, aztán leszakadt a mennyezet itt-ott, dőltek a falak, törtek az ablakok, végül olyan állapotba került, hogy már csak néhány faltöredék van meg, illetve egy magas kémény, mintegy felkiáltójelként. Mondanom sem kell, a lakosok maguk is nagyban hozzájárultak mindehhez, széthordva, amit lehetett.
Visszatérve a búcsúhoz, a premontrei rendi plébániatemplomba lépve igen meghökkentem: a padsorok mögött betonoszlopok és kerítésnek való drótháló-tekercsek voltak felhalmozva. Azért egy templomban nem minden nap lát ilyet az ember. Fejes Rudolf Anzelm főapát már évekkel ezelőtt mondta, hogy tervezik a templom rendbetételét (mely jelenlegi, eléggé leharcolt állapotában is szemrevaló építmény), de azzal kellene kezdjék, hogy körbekerítik a telküket. Nem kellett nagy logika kitalálni, hogy utóbbira készülnek, ezt a prépost-prelátus maga is megerősítette, amikor a búcsús szentmise végén megköszönte az önkormányzat (Kiskereki község) támogatását. Ugyancsak elmondta, mintegy magyarázatként, hogy a már beszerzett holmikat kénytelenek a templomba bezárva tartani, mert "kívül a környék roma lakosságától nem lenne biztonságban". 
Ennyi a történet.
Amit persze, mint mondtam, lehet viccesen is felfogni: addig van a cucc jó helyen, míg Szent Antal (szobra) szemmel tartja: