Foghíjas történet

A piac egy számomra új, egyben lenyűgöző érdekességét bámultam éppen - egy gipsz kerti törpét, "aki" tangapapucsban várta kifinomult ízlésű vásárlóját - mikor elment mögöttem egy furcsa pár. A hölgy messziről akár még mutatósnak is tűnhetett, modern rövid frizurájával, enyhe sminkjével, sokat sejtető nyári öltözetével (a sokat úgy értem, hogy többet, mint egy télikabát). A pár gyenge láncszemének a fickó tűnt, mondom, első ránézésre, olyan "tréningnadrágon kívül ing, rajta hasitasi" - típus volt, ráadásul a nőnél alacsonyabb. Szóval, éppen mögém értek, amikor a nő enyhe kényességgel-enyelgéssel a hangjában odaszólt partnerének: "Mit néz ez a sok ember rajtunk?" Értsd: figyeled, mindenki megbámul, mert qrva jól nézek ki! Egy laza csávó jött mögöttük, aki meghallva ezt, válaszolt a nem neki feltett kérdésre: "Talán azt, hogy milyen rohadtul fogatlan vagy, b..zd meg!" 
És tényleg. Mikor a nő a váratlan replikára megfordult és elhúzta a száját - na, erre mondják, hogy annyi foga van, hogy körmérkőzést játszanak a bennmaradásért. 
A törpe meg mintha kajánul vigyorgott volna: még hogy az én papucsommal van bajod?!

Harang a magasban

Harangot szenteltek tegnap Micsként. A római katolikus templomban egykor három harang volt, a két nagyobbat a múlt század közepén, a világháború idején "újrahasznosították". Azóta egyet már, ezelőtt 21 évvel, visszateremtettek és most a harmadikat is - a további részletek ide kattintva, az eseményről született tudósításban. 

A szentelést szentmise követte, így a résztvevők nagyrésze, mivel bementek a templomba, nem láthatta a legérdekesebbet, amikor a harangot látványosan fel- és beemelték a toronyba. Közben beszélgettem a harangöntő mesterrel, aki elmondott néhány részletet (ezek is benne vannak a tudósításban), illetve érdekes volt hallgatni, ahogyan a toronybeli munka zajai lehallatszottak. Hiszen odafent helyére szerelték a 215 kilós Szent László-harangot, az az úrfelmutatáskor már meg is szólalhatott, illetve hangja miséről távozókat is kísérte egy darabig.

Munkám során is ritka látványosságnak számít a harangemelés, meg is örökítettem, hátha másnak is érdekes. (A toronyba már nem pimaszkodtam fel, pont rám lett volna szükség ott a munka közben ...)

Tulipánt, hagymástól

Külföldi rendszámú autó áll meg a városközponti parkolóban. A kerekek melletti virágágyásban éppen aznap reggelre pattant ki az első tulipán kelyhe. A kocsiból kikászálódó kis srác pont mellette lép bele a homokba, majd azzal a lendülettel ki is tépi a virágot, hagymástól. Szalad az anyjához, kedveskedne neki. Anyuka éppen cigire gyújt, s miközben a tulipánt lendületes mozdulattal bevágja a csomagtartóba, a fogai között sziszegi: minek kell minden sz@rt összeszedni, az autó is megint mocskos lesz. Ezzel karon ragadja csemetéjét és egy lépést sem téve pluszban, átvonszolja a frissen felgereblyézett ágyáson. Be egy üzletbe. Ahol lehet esetleg spórolni, az otthoni árakhoz képest.

              (Illusztráció: Mateutz József tulipános kertjében, Csokalyon - katt ide)

Sínen vagyunk, csak háttal előre

Emlékszem még az ügyben érdekelt szülő-koromból, hogy a Szatmárnémeti - Bukarest útvonalon közlekedő vasárnapi személyvonaton micsoda "kaland" volt az utazás az iskolába, egyetemre visszatérő, hazaival megpakolt diákok számára, hiszen a Szatmár - Várad szakaszon mindössze két (azaz 2) vagonból állt a szerelvény. A helyzet az elmúlt jónéhány évben mit sem változott, tudtam meg pár napja egy, manapság érdekelt szülőtől, aki éppen aláírás-gyűjtési akcióban tüsténkedett. A hozzá hasonlókat akarta összetoborozni, hogy kérésüket aztán eljuttassa a Román Állami Vasúttársaság (CFR) területi illetékeseihez. Nem akartam elkeseríteni, meg kedvét szegni azzal, hogy ezt az ügyet már a mi időnkben sem sikerült sínre tenni, a megkeresettek magasról ... nem érdeklődtek a bajunk iránt. Felsorolhatnám azokat a tapasztalataimat is, melyeket még akkor szereztem, amikor napi/kétnapi rendszerességgel ingáztam magam is ezen az útvonalon. Bár ennek is vége már jó évtizede (nem is emlékszem, mikor ültem legutóbb CFR-járaton), de azért tudom, hogy a szociológusok meg egyéb társadalomkutatók számára azóta is kiapadhatatlan forrás (lehetne) a koldusvonatnak nevezett zötyögő. Arról jutott ez eszembe, hogy olvasom: a hivatalos statisztika szerint tavaly összesen 4,53 millió percet késtek a romániai vonatok. Segítek: ez nyolc és fél év. Most lehetne poénkodni azzal, hogy bezzeg Japánban a legendássá vált történet szerint az ottani közlekedési miniszter egy vonat néhány másodperces késése miatt harakirit követett el. Hol állunk mi ehhez?! Nem lenne annyi miniszter, akiket golyószóróval kellene a peronról a sínek közé lőni... Elnézést a morbiditásért, de már az önmagában elég elszomorító, hogy a CFR egy év alatt nyolc és fél évet mintha visszafele menne az időben. A hírhez tartozik, hogy a társaság nem is fizet kártérítést a késlekedésekért az utasoknak, pontosabban csak azoknak, akik Románián áthaladó és EU-tagállamba tartó nemzetközi járaton bosszankodnak az időveszteség miatt. Hogy az egyszerű belföldi utazó még inkább másod (vagy kitudja hányad) rendű utasnak érezze magát (a pénzéért egyébként), tudni kell, hogy a CFR azért nem fizet neki, mert a kárpótlásra vonatkozó EU-szabályok alól az állami vállalat mentesítést kért és ...azt meg is kapta! Szóval, vigyáz állampolgáraira azért az EU is.

Ehhez képest mi az, hogy csak 2 vagonból áll egy zsúfolt szerelvény. Örüljünk, hogy annyi is van és egyelőre nem visszafelé robog...

                      (fotó: hampage.hu)

Azt ismeritek, hogy két magyar beszélget...

Az elmúlt napokból néhányat Magyarországon töltöttem, a célba éréshez pedig autópályán autóztam. Szokás szerint megálltam a pálya előtti egyik utolsó benzinkútnál, hogy megváltsam az úthasználati matricát (ami persze nem matrica, de ez mellékes). A pult mögötti hölgy elmondta - gondolom, munkaköri leírásába tartozik - hogy mennyi időre lehet váltani, az árakat, és kérdezte, melyiket kérem. Mondanom sem kellene, hogy magyarul beszélgettünk, mert hogyan is másként?! Hogy mégis mondom, annak oka, hogy amikor a rendszámot kellett bediktálnom, a hölgy felpillantott a kasszagép mögül, mintegy "leleplezésként" megállapítva: Románia. A hangsúlyt sajnos nem tudom reprodukálni írásban, gondoljátok hozzá... Nem volt mit mondanom, ez bizony kétségtelenül romániai rendszám. Fizettem, adta a visszajárót meg a cetlit, majd a "Viszlát"-búcsúzásomra kajánul válaszolt: Drum bun*. Lám, akinek volt gyerekszobája, az tudja mi az illem. Meg azért az sem baj, ha az ember fia / lánya beszél nyelveket. Most például szót érthetett egy romániai magyarral...
(*Jó utat - románul)

                        Nem azonos pályán mozogtunk... (Illusztráció: 24ora.eu)

Politikusokról, betépett egerekről

Azt hiszem, Elena Udrea volt turisztikai minisztert nem kell bemutatni azoknak, akik egy kicsit is nyomon követték az utóbbi években a romániai politikai életet. Azt, hogy vesztegetési, csalási, hamisítási ügybe keveredett, nyugodtan lehet természetesnek nevezni egy olyan országban, ahol hasonló ügyekkel rendszeresen buknak le még azok a nyomozóhatósági vezetők is, akiknek éppen az ezek felderítése lenne a feladatuk. Szóval, a volt miniszter egy bűnvádi eljárás elől egyszer csak fogta magát, és külföldre távozott (már az is, hogy egyszerűen leléphetett...), majd üzent Costa Ricából, hogy üdvözli az érte aggódókat, köszi szépen, jól van. Azt is megtudhattuk, hogy Közép-Amerikába "orvosai tanácsára" repült, mert azok teljes nyugalmat írtak elő neki, ami, ugye egy bírósági hercehurca alatt kizárt. Sőt, azóta az is kiderült, hogy terhes, tehát még inkább szüksége van a nyugalomra. Utóbbit nem is bízta a véletlenre, politikai (!) menedékjogot kért és kapott is Costa Ricában, precedenst teremtve, hiszen a rendszerváltásnak nevezett "valami" óta még nem fordult elő, hogy egy román volt közjogi méltóság politikai menedékjogot kérjen külföldön. 

A fenti egy mai hír, és egy szintén mai bizonyítja, hogy a volt miniszter asszony jó térségbe, jó irányba lépett le: Argentínában elbocsátottak állásukból 8 rendőrtisztet azután, hogy a rendőrségi bizonyítékraktárból eltűnt több mint fél tonna (bár ennél az árucikknél azt hiszen nem mellékes a pontosság, tehát konkrétan 540 kg) marihuána. A gyanúba keveredettek, kik között a rangidős éppen a korábbi rendőrparancsnok, azzal a fantáziadús magyarázattal álltak elő, hogy a cuccot bizonyára egerek majszolták el. Na, képzeld el, micsoda cincogóbuli lehetett ott! A gyanúsítottak kollégái ezt kétségbe vonják, mivel nem találtak rágcsálótetemeket, pedig ekkora mennyiség után azoknak lenniük kellene. Ennél már az is lehetségesebb, hogy maguk a volt egyenruhások téptek be, ha csak ilyen mesére futotta nekik. 

Az egerek mellett szól továbbá, hogy több eszük van annál, mint hogy az éteknek való rágcsálnivalót összetévesszék a számukra halálos droggal.

Ilyen meséket, mint a fenti kettő, csak emberekkel lehet - megpróbálni - beetetni.

                                       (Illusztráció: index.hu)

Ha a rímek rémek lesznek

Bár nem volt eredetileg célom, most mégis a magyar költészet tegnap volt napjához köthetem az alábbi témát. Mert versről lesz szó, meg versmondásról - de természetesen egy kicsit másként.

Nemrégiben vettem részt egy olyan eseményen, melyen az első világháború végén brutálisan meggyilkolt civilekre emlékeztek. Olyan alkalom ez, ahol leng a magyar és székely zászló, lehet szívet dobogtató beszédeket mondani, stb, stb. Meg persze a témába vágó versek is elhangzanak. Idén is gyerekek voltak a versmondók, akiket én személyesen igen csodálok, mert hosszú költeményeket mondtak el. Más kérdés, hogy kell-e nekik ezeket mondani. Egyikük, szerintem másodikos, esetleg harmadikos lehetett, Sajó Sándor: A halottak majd visszajárnak... című versét mondta. Bevallom, nem figyeltem elejétől rá (nagyrészt immúnissá válik már az újságíró ilyen helyzetekben, még ha nem is helyes), aztán egyszer csak felkaptam a fejem: miket mond ez a gyerek?! Idézek néhány sort: "A halottak majd visszajárnak, / Mind jól vigyázzon, aki él! (...) Előbb egyenként, félve jönnek, / Átlengnek csendes falvakon, / Éjfélkor halkan beköszönnek / Egy-egy firhangos ablakon (...) De jönnek aztán sokaságban / A véres harcok árnyai: / Sebzetten, vérzőn, haloványan / Mind haza fognak szállani! / Kik messze földön sírba tértek, / Feltörnek mind a hant alól / (...) Nagy szellemhad jön, bús, csodás, / Az éjben holtak lelke rebben / Mint szemrehányó látomás (...)" 

Nem idézek többet, ITT megtalálod az egész verset. Tiszta horror. Persze értem én, miről van szó, pláne, ha még azt is hozzátesszük, hogy a szerző 1916-ban, az első világháború pokláról írta, de akkor is. Egy gyerekkel kellett ezt mondatni?! Vajon mire gondolt, mikor tanulta, vagy aztán, amikor elgondolkodott rajta? A szavalóversenyeken, melyekről írni szoktam, a zsűri általában mindig figyelmeztet, mennyire fontos a jó versválasztás, hogy az a gyerekek érdeklődési köréhez, életkorához passzoljon. Tudom, ez nem szavalóverseny volt, az egész rendezvény jellege és üzenete a versben is benne volt: "Vigyázz, én nemzetem!" Itt ez kellett. Remélhetőleg a kisfiú sem csak annyival marad, hogy éjfélkor a halottak majd beköszönnek a firhangos ablakon.

                           (Illusztráció: blog.libero.it)

Amikor benne voltam a 99,99%-ban

Még katonaságom idején történt, hogy valami szavazást tartottak az országban. Nem most volt, 1985-ben, és már arra sem emlékszem, hogy éppen Bodzavásárban (Buzău) voltam-e, ahol az összesen 16 hónap java részét töltöttem, vagy Foksányban (Focşani), ahová valami tanfolyam elvégzésére vittek, illetve arra sem, hogy mi volt a szavazás tárgya. Arra azonban tisztán emlékszem, hogyan zajlott a voksolás, legalábbis a kaszárnyában (mondjuk, azon kívül sem lehetett sokkal másként). Szóval, szépen sorba kellett állni névsor szerint, aztán egy ajtón egy helyiségbe bemenni. Az ajtó mögött valaki a kezünkbe adta a szavazólapot, azzal elsétáltunk a terem közepén volt asztalhoz, a rajta lévő urnába bedobtuk azt, majd az átellenes oldalon volt ajtón kimentünk. A sor kényelmes, de folyamatos tempójú mozgásban volt, megállni, maszatolni nem lehetett, tehát egyrészt idő sem volt arra, hogy megnézzük kire-mire szavaztunk, másrészt szerintem nem is mertünk volna ott és akkor akciózni. Meg persze értelme sem lett volna. Nem emlékszem, kiderült-e nekünk, katonáknak, mi lett a szavazás végeredménye, de persze nem kizárt, hiszen volt kötelező újságolvasás, az akkori lapok (is) pedig bizonyára részletesen írtak a sikerről. Mert siker kellett legyen a végeredmény, nem lehetett kétséges, a Ceauşescu-időszakban (főleg annak vége felé) nem zárulhatott mással, mint 99,99%-os részvétellel, illetve "az ügy" melletti hasonló arányú kiállással, tudjuk ezt mindannyian, akik akkor már eszméltünk. 
Akkor még nem tudtam (pontosabban ott és akkor egészen másként gondoltam), hogy "a demokrácia létét és virulását" éppen a magas arányú szavazási részvétel bizonyítja. Ma már tudom, hogyan kell gondolni.

Mágnes az iránytű alatt

Pár napja megállt a falióránk. Semmi baj, gondoltam, lemerült az elem. Vettem is egy újat, ami, mint megtudtam, a legritkábban vásárolt méretűnek számít. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen az óra legalább 25, de lehet több éves, ráadásul orosz gyártmány és náluk ugye, még a vasúti sín is más méretű. A szerkezet el is indult, ám néhány óra múlva gyanús lett, hogy "megállt az idő", és igen, a mutatók megint megpihentek. Megmozgattam az elemet, rázogattam az egész órát, mely újra munkába lendült. Egy újabb darab ideig. Még erősködtem egy kicsit, aztán javíttatni vittem. A hajszálrugók és kis fogaskerekek ismerője megfigyelés alá helyezte a beteget, másnap pedig közölte a diagnózist: ennek az órának semmi baja. Mondtam, figyelje csak hosszabban, lesz az. És lett. De mi? Minden a helyén, eltörve semmi, az elem új. Megpróbálkoztunk a szerkezet általános takarításával, hátha az évtizedek alatt valami lerakódott, de bebizonyosodott, hogy nincs visszaút, lejárt az órám ideje. Időmérő ellenben csak kell, idegesítő, ha a rutinszerű pillantás a csupasz falat pásztázza, arról nem is beszélve, hogy nem tudom, mennyi az idő. Itt az ideje beújítani. Vettem is egy új órát, melyet a boltban természetesen ki is próbáltak: a csomagolás hátoldalán megvan a hely, amit kibontva be lehet helyezni egy elemet, a próba végett, nem kell az egész csomagolást leszedni. Mivel a vásárlás nyélbe üttetett, az elem maradt a helyén, én meg baktattam hazafelé az új szerzeménnyel. Ismerőssel találkoztam, váltottunk néhány szót, elváláskor pedig szemrevételezte órámat, megjegyezve: a te órád nem jól jár. Ja, magyaráztam, csak a kipróbálás miatt van benne elem, nincs beállítva. 

Az óra azóta is jól működik, ám ismerősöm megjegyzése továbbra is a fejemben motoszkál: a te órád nem jól jár. Akaratlanul is megfogalmazta azt, amin hónapok óta tűnődöm. Valóban valami baj lehet az "órámmal", mintha másként járna, mint a legtöbb körülöttem élő sajátja. Mintha nem ugyanazt a "pontos időt" mutatná. Szerintem persze az enyém jár jól, de ki tudhatja?! A viccbeli sofőrnek is, aki az autópálya rossz oldalára keveredett, az volt az első gondolata, hogy miért jön ez a sok autós a rossz irányból?! Ez az érzésem felerősödött az utóbbi hetekben, mintha olyanoknak is másként járna az óramutatója, akikről azt hittem, azonos rugó mozgat. Talán egy elhúzódó geomágneses viharba keveredtünk. Bár egyre inkább meggyőződésem, hogy úgy jártunk, mint az a hajóskapitány, aki azért vitte rossz irányba hajóját, mert egy rebellis matróza mágnest csempészett az iránytű közelébe.

A már említett ismerősöm, új órámat látva, viccesen "megnyugtatott": ez nem fog olyan sokáig szolgálni, mint az előző, ma már más a minőség. Úgy érzem, ez a belső órával is így van: ha meg is találjuk és kidobjuk az iránytűt összezavaró mágnest, az irány már sosem lesz a régi. Félek, a mutatókat nagyon átállították, órás legyen a talpán, aki majd egyszer rendet tesz.

                               (fotó: depositphotos.com)

Ember az űrben, B-változat

A reklámok alapján azzal az elvárással ültem be a moziba, hogy a Lajkó, cigány az űrben című új magyar, március 29-én bemutatott film A tanú című klasszikushoz hasonló hangulatú lesz. Persze, az elvárás ne legyen túlzott, mert a Bacsó Péter-film azért igen magasra tette a lécet. 

'56 októbere be fog íródni a történelemkönyvekbe - ez az első mondatok egyike, ami elhangzik, és ennek megfelelőek a továbbiak, annak jegyében, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Hiszen '56 októbere be is íródott, de persze nem az alapján, amiről a film főszereplői gondolták. A forradalomról is szó esik érintőlegesen, Karmazsin Jenő TSZ-elnök elvtárs például joggal értetlenkedik azon, hogy miért kell a népnek lázadozni, mikor amúgy is a kezében a hatalom, de ha már ő személyesen megúszta a lincselést, mert éppen nem volt otthon, amikor ez ügyben keresték, egy sokkal magasztosabb dolog foglalkoztatja: el kell juttatni Serbán Lajost, azaz Lajkót az űrbe. Persze nem fogom az egész cselekményt elmondani, nehogy az én lincselésen ne maradjon el, de azzal talán nem lövöm le a poént, hogy az űr meghódítása természetesen nem történhet más, csak a kommunista elvtársak által, Lajkó pedig csak stróman lehet, a feláldozható veszteség, hiszen az igazi hős szovjet kell legyen, nem egy magyar, ráadásul cigány. Merthogy a filmbe belefér a buzizás (szerintem túl sok is van belőle), és a cigányozás is. Szóval a film egy kicsit elegyíti A tanút, de van benne az Emir Kusturica-féle Macska-jaj - ból is. 

A mozitermet megtöltő (igaz, kicsi teremben voltunk) publikum vevő volt a poénokra, ami tehát a készítőket igazolja. Igen erősen indít a történet, aztán egy kicsit leül a lendület, mintha azon gondolkodna a stáb, hogyan is legyen majd vége, de ezt is megoldják, hiszen a siker útja a munkatáborba vezet cigányt, fasisztát és buddhistát egyaránt, hogy a dicsőség a nagy Gagarin elvtársé lehessen. 

A film egyik legjobb jelenete talán, mely a kor hangulatát bemutatja, amikor a szovjet elvtárs "Beengedek egy kis fényt" megjegyzéssel félrehúzza a függönyt és feltűnik az ablak mögött karnyújtásnyira egy tűzfal... 

Aki tehát kíváncsi, hogy ki is volt az első ember az űrben valójában, legalábbis a B-változat szerint (vagy A-változat?), az most megtudhatja.

                                                   (plakát: port.hu)