Nem látni a fától a fatolvajokat

"A Maros megyei Beresztelke és Magyarfülpös közötti erdőrészen a rendőrség lelőtt egy falopáson tetten ért férfit." 

Megdöbbentő sajtóhír, melyet azóta százak, ezrek kommentáltak az internetes felületeken, taglalva, hogy jól tették (!?) vagy nem tették jól a rendőrök; az áldozat cigány volt vagy ennek mi köze a lényeghez; menekült-e a férfi a lopás előtt vagy nem; fát lopott-e vagy csak gallyakat. Kommentálnak a népek, mint mindig, olyasmiről is, aminek semmi köze a történtekhez. A lényeghez. 

De mi a lényeg? 

Ez a nagy kérdés. 

Az-e, hogy az illető cigány volt, akinek olyan a sorsa, hogy gallyért kell mennie az erdőbe, miközben a "hátrányos helyzetű társadalmi rétegek felzárkóztatására" szánt nehéz pénzek tűnnek el ki tudja kiknek a zsebében, akik valószínűleg nem fáznak telente.

Vagy​ az, hogy ki is lopja az erdőt? Bizonyára ti is láttátok már az korrigált címert, mely az egykor szocialistának nevezett Romániáé volt eredetileg, de az 1989 óta eltelt idők hatására valaki úgy módosította, hogy a víz szennyezett, az olajkút egy részét ellopták, csakúgy, mint a hegyeket borító erdőket. Ez tömören összefoglalja a lényeget (lásd. alább).

Hogy lopják az erdőt, azt mindenki tudja. Ezt is, mint minden mást, nagyban érdemes csinálni, mert úgy "szabad". Hogy ki, illetve kik csinálják, az sem titok, politikusok nevei forognak közszájon, ám nem lesz semmi bántódásuk. Sőt. Olyan ez, mint a hadurak esete: aki egy embert megöl az gyilkos, aki ezreket (küld a halálba), az sikeres hadvezér.

Azt is érdemes azért megjegyezni, hogy sokan azok közül, akik visszakapták erdőiket, amikért apáik, nagyapáik vért izzadtak, tüzelő nélkül várják a telet, mert kitermelési terv nélkül (ami persze nem kis pénzbe kerül) senki nem vághat a saját fáiból. Ilyen megkötés nem vonatkozik a fatolvajokra, akikből minden faluban akad szép számmal, aki akar, könnyen teremthet velük kapcsolatot és valahogy a törvény szigora sem csapkod olyan bőszen rájuk. Emlékszünk még arra az esetre is, amikor a tetten ért fatolvajt a bíróság nemhogy nem ítélte el, de visszaadta láncfűrészét is, arra hivatkozva, hogy az a megélhetését biztosító eszköze. Ami, mondjuk igaz is volt, csak jól kell magyarázni.

Szóval, ez a Maros megyei eset sokkal többről szól, mint egy önmagában is tragikus lopásról/lövöldözésről. De nincsenek illúzióim afelől, az illetékesek ezúttal sem fogják látni a fától az erdőt. A folyó marad szennyezett, ócskavasba kerül a fúrótorony, a hegyről pedig tovább fog fogyni az erdő. 
Még jó, hogy már más címer érvényes.

                                   A régi címer és a valósághoz igazított változata...

A kazettás magnómtól az 1 éves okostelefonjáig

A mikor apám az 1970-es évek derekán Aciko márkájú kazettás magnót vásárolt, hát az valami szenzáció volt. Ma már nem tudom, kitől vette, illetve a továbbadó hogyan jutott hozzá az akkori távol-keleti technikai csúcsteljesítményhez, az azonban biztos, hogy máig működik, mind a rádió, mind a kazettás magnólejátszó. Azt hiszem nem túlzok, ha több ezerre teszem azoknak a daloknak a számát, melyeket azzal vettem fel tinédzserkoromban jórészt a Petőfi rádió akkori könnyűzenei műsoraiból, s mely kazetták ma már lomnak minősülnek... Aztán majd jött a CD, a pendrive, ma már nekem is okostelefonról szól a zene. 

A minap jutott eszembe ez hirtelen, amikor egy olyan eseményen voltam, melynek főszereplői 6 - 8 éves gyerekek voltak, az őket elkísérő szülőkkel pedig sok esetben ott volt a kisebb testvér is. Egy ilyen kisebb testvér volt az a kislány, aki talán egy éves ha lehetett, anyukája ölbe véve próbálta nyújtani a türelme fonalát. Mikor már kevésnek bizonyultak a fülbe sugdosott ígéretek, a térden hőcögés, a tea és a maci sem kellett már, előkerült az okostelefon. Nem tudom, mi tűnt fel a gyerek szeme előtt, azt azonban láttam, hogy a tekintetét le nem vette róla, sőt, apró újait húzogatta a kijelzőn. Mondom, talán egy éves lehetett, de szemmel láthatóan nem először tette, amit tett, tudva, mit akar. Talán már az anyukájának sem volt kazettás magnója...
Ugyanakkor érdekes megnézni, mit gondoltak korábbi generációk arról, mit rejt számukra (gyerekeik, unokáik, ükunokáik) számára a jövő. Francia művészek 1899-ben, illetve a XX. század legelején vizionálták, milyen lesz a mindennapi élet 2000-ben. IDE kattintva (majd onnan akár tovább) lehet megnézni egy összeállítást ebben a témában. Megállapítható, hogy főleg a gépesítés, illetve a levegő és a tengerek mélyének meghódítási lehetőségei ragadták meg őket, de például az emberek ruházatának fejlődése érdektelen volt számukra. 
Hát persze, hogy nem úgy lett 2000-ben, ahogyan azt 1899-ben gondolták. De mi sem gondoltunk még 2000-ben sem sok mindent, aminek most, 2017-ben már rabjai vagyunk.
Vajon a fentebb említett kisgyerek mivel fog zenét hallgatni 40 év múlva?!

                            Amikor még úgy gondolták, hogy bálna vontatná a tengeralattjárót

Kint vagyunk, vagy bent vagyunk?

Újra azzal kell kezdjem - a félreértések elkerülése végett - amivel azokat az írásaimat kezdem, melyek az alábbihoz hasonló témájúak: a különböző kultúrákhoz tartozó emberek keveredése (keverése) mindig feszültségekhez vezet és ezt csak nem az úgynevezett migránsválság kezdete óta mondom, előtt is ezt mondtam, amikor még nem ez folyt a csapból is. Ez szerintem nem vita tárgya, a gond azzal van, amikor ez az emberek manipulálásába csap át (amit már szintén mondtam).
Néztem az este egy riportot a tévében, mely az őcsényi falugyűlésről szólt. Ez az a falu, ahol egy panziós menekült családok gyerekeit akarta nyaraltatni, a lakosok pedig felbolydultak. Mindez a falugyűlésen csúcsosodott ki, ahol gyakorlatilag lincshangulat alakult ki, minek lényege: nem kellenek a menekültek. Számomra egy igen felindultan kiabáló hölgy volt az egész történet főszereplője, aki úgy sorolta érveit "a tévében" látottakra hivatkozva, mintha csak egy leckét mondott volna fel - mondanom sem kell, hogy (bár nem mondta) melyik csatornát értette ő "a tévén". A kitartó munka meghozza gyümölcsét, gondoltam magamban. A gyűlésre jellemző volt, hogy aki mást mondott, vagyis olyasmit, amit a tömeg nem akart hallani, annak a kezéből egyszerűen kivették a mikrofont, és ezzel még olcsón megúszta az adott körülmények között. Pedig valami olyasmit mondott, hogy valaki hazudik: vagy az, aki a "migránsok" totális elutasítására buzdít, vagy az, aki a "tehetős migránsoknak" letelepedési kötvényt ad el, ők jöhetnek. Utalva arra is, hogy a nyaraltatásra kiszemelt gyerekek olyan családok tagjai, akik törvényesen tartózkodnak az országban, korlátlan mozgási joggal. A többség győzött, a panziós letett a tervéről (eddig megúszta azzal, hogy a kocsija abroncsait kiszúrta valaki...), a polgármester pedig lemondott, az után, hogy korábban meg volt győződve arról, hogy a faluja békés lakosait nem lehet egymásnak ugrasztani. Lehetett.
A történetnek ezzel nincs vége, ugyanabban a műsorban azt a kérdést bocsátották a nézők szavazására, hogy egyetértenek-e a határon túli magyarok (magyar állampolgárok) szavazati jogával. Jól gondolod, ha szerinted elutasítóak voltak, méghozzá meggyőző 97 - 3 % arányban. Tehát a közhangulatban benne van, hogy minket sem szeretnek, még akkor is, ha maximum 2 képviselői helyről tudnánk dönteni, ha mindenki szavaz. 
A műsorral egy időben zajlott a Sepsiszentgyörgyi Sepsi - FC Steaua román első ligás focimeccs, a fővárosi szurkolók valami olyasmit üzentek transzparensükön a brassói stadionból, hogy nektek (értsd. sepsiek, erdélyi magyarok) nem Romániában van a hazai pálya, menjetek el. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ők sem szeretnek.
A hangulatkeltés három formája ugyanabban az időben, mindegyik nagy nyilvánosság előtt.
Még mindig a tegnapi napnál maradva, egy templomi eseményen a tiszteletes az időről beszélt, de nem a karórával mérhetőről, hanem amit a hívő ember alkalmas és alkalmatlan időre oszt, aszerint, hogy "a kegyelem határain belül vagyunk-e, vagy kívül rekedtünk", betöltjük-e a ránk bízott feladatot. 
Mondják, történelmi időket élünk.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy ez kegyelmi időszak-e, illetve belül vagyunk-e, vagy kint rekedtünk?! 

                Transzparens a brassói stadionban. Itt se szeretnek, ott se nagyon... 
                                                                                      (fotó: nso.hu)