2017. augusztus 31., csütörtök

Messze eshet az alma a tanévkezdéstől

Olvasom, hogy: "Ettől a tanévtől kezdődően Románia is csatlakozik az Európai Unió iskolai programjaihoz, s az eddigi tej-kifli program is ennek megfelelően zajlik majd." Ez tuti így lesz, mert a kormány megszavazta. Hogy pontosan mikor, azt - bevallom - nem tudom, a hír augusztus 22-én jelent meg a sajtóban, tehát nem sokkal korábban. A folytatás: "az európai programnak két komponense van, egyrészt gyümölcsöket és/vagy friss zöldségeket, továbbá tejet vagy tejtermékeket, illetve péktermékeket osztanak az iskolásoknak, másrészt ennek kapcsán egészséges étkezésre is nevelik a gyerekeket." Nagyon helyes, a mi gyerekeink sem alábbvalók, mint az EU többi gyerekei. Nagyon jól látja a kormány, mely, ugye, mégis csak egy komoly grémium, amit az megszavaz, biztosan úgy lesz. "A programot az állami költségvetésből, valamint uniós pénzalapokból fogják finanszírozni, a pontos összeget minden évben kormányhatározatban szögezik le." Előrelátóak is, hiszen ki tudja, jövőre mi mennyibe kerül, ezen nem akadhat fent egy ilyen jó kezdeményezés. Azt is tudjuk, hogy az uniós határozatok felülírják az egyes országok belső szabályzóit, tehát: "a határozat felülírja a hazai tej-kifli programot szabályozó eddigi rendelkezéseket, viszont a közbeszerzési szerződésekre a megkötésükkor érvényes jogszabályok érvényesek." Így helyes, végtére is EU-tagok vagyunk.
Ha azt gondoltad, a végére azért mégiscsak kiderül, hogy nem feltétlenül a kormány dicséretéről fog szólni ez a bejegyzés, nem csalódsz. A hír ugyanis így fejeződik be: "A csatlakozást (mármint a programhoz történőt) leszögező rendeletet követően harminc napon belül kormányrendeletben kell meghatározni a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedéseket."
No, ha az augusztus 22-t vesszük alapul és kiszámoljuk ezt a 30 munkanapot (hiszen mégsem várható el, hogy ünnep- és szabadnapokon is dolgozzanak az egyébként bizonyára serény kormányhivatalnokok), akkor az éppen október 3-ra esik. Ha feltételezzük, hogy a hír megjelenése pár nappal lemaradt magától a döntéstől, még akkor is szeptember végén vagyunk. De még ha a hétvégéket is, tehát minden napot beleszámolunk a 30-ba, akkor is szeptember 21. jön ki. 
Mint olvastuk, a határidő csak "a gyakorlatba ültetéshez szükséges intézkedések meghatározására" szól, hol van(nak) még a bizonyára szükséges közbeszerzés(ek) a kiosztandó gyümölcsökre, azok szállítására, miegyébre? Aztán nem lenne meglepő, ha a közbeszerzési eljárások végén lennének óvások, fellebbezések, megismételt eljárások, melyekkel újabb napok, hetek, hónapok múlhatnak el. Közben pedig igen megrothad az a gyümölcs, amit a gyerek meg kellene kapjon a tanév első - vagy már ki tudja majd hanyadik - hetében. 
Lehet, hogy a kormánynak nem szóltak, hogy a tanév időtlen idők óta (tehát már akkor is, amikor annak tagjai iskolások voltak) mindig szeptember közepén kezdődik?!
                                  Majd meglátjuk, mikor lesz ebből almaevés...
 

2017. augusztus 30., szerda

Ünnep van a faluban

Valamilyen Maria vagyok - ezzel a nagy horderejű, bemutatkozással egybekötött bejelentéssel vonult fel a színpadra a román népzenei együttes éltes énekesnője. Hanghordozásából érződött, ő egy nagy művész(nek tartja magát), a publikum érezze megtiszteltetésnek, hogy megjelent előttük. A publikum ellenben nem jött lázba, aki még egyáltalán a színpad előtt maradt, az egykedvűen nézte (ez a réteg egyébként mindent egykedvűen néz), ahogy a művésznő meglehetős nehézségekkel birkózik meg a playback-technikával... Magam sem tartottam figyelemre méltónak, egészen addig, mígnem megütötte a fülemet egy ismerős dallam. Nocsak. Ebben az esetben két variáns lehetséges: vagy ismerem a román mű-népzene gyöngyszemeit, vagy valami mást énekel. Mivel nem ismerem a román mű-népzene gyöngyszemeit, mást énekelt. Mégpediglen a "Hogyha ír majd édesanyám..." kezdetű magyarnóta dallama kúszott a fülembe, mire figyelni kezdtem és megállapítottam, hogy a szöveg is azonos a magyar változatéval, persze dallamformára szabva. Na, éljen a békés egymásmellettiség, szóljon a nóta, csendüljön a violinkulcs.
Arrébb mentem persze, egészen addig, ahol a román népzenével a Despacito című örökzöld próbálta állni a versenyt. Útközben sok fura fazon jött szembe, olyanok, akik láttán azt mondhatja az ember: ez a falunap, különösen este, azoknak való, akik szeretnek veszélyesen élni.
Négykarú ugráló alkalmatosság, gyerekeket kötnek a gumiszalag végére, akik aztán métereket ugranak fel, majd le. Sivalkodó kiscsávó rángatózik a gumikötél fogságában, láthatóan nem akarja ő ezt az egészet. Nemúgy az apja, aki példálózva mutogat a mellette nagyokat lengő kislányokra - az nem lehet, hogy azok lefőzzék az ő fiát, ezért időnként oda-odaugrik, ránt egyet a fiú lábán, aki akkor a magasba lendül, hogy ott még jobban sivalkodjon. A cirkuszt nehezen viseli a hatalmas karika-fülbevalós anyuka, aki a csemetéje védelmére kel és néha rúg egyet hitvesébe, hogy ugyanmár hagyja békén a kis nyomorultat. A rúgásra pofon a válasz, majd újabb rántás a kölyök nadrágján. Még jó, hogy csak pár percnyi az ugrabugrára szánt idő, nem lesz komolyabb verekedés a dologból, bár többen is jól szórakozunk. Amikor a kiscsávó szabadul, egyenesen apjához rohan, ököllel gyomrozni kezdi. A bosszúhoz jelentős célfelület áll rendelkezésre. A belharcnak egy jól irányzott maflás vett véget, amitől, úgy tűnik, mindenki lenyugszik.
Odébb egy pofozógép. A műbőrrel behúzott gömb (amire az erősfiúk ütéseiket mérik) feletti vas karon szivacsos védőréteg. Aha, szóval az erősfiúk időnként elvétik az egyébként nem kicsi célt, óvintézkedést kellett hozni, hogy ne sérüljön a fizetővendég. Okos.
Egy igencsak nagyon terhes cigányasszonyon fekete póló feszült, rajta rózsaszínnel a felirat: Love me. Ezen már túl is van...
Fordulok vissza a színpad felé, amikor újra meglátom az előbbi kiscsávót. Már egy kisvasúton ül, mely körbe-körbe jár, lassan, semmi veszély. Vigyorogva integet anyunak meg apunak, akik a hitvesi szeretet és látható egyetértés jegyében egy-egy dobozos sört kortyolgatnak.
Ma ünnep van.  
                                                                    (Illusztráció)

2017. augusztus 23., szerda

105 percre békén hagytak

A #Sohavégetnemérős című film megnézésekor (ami a bemutató napján sikerült) érezhettem még nagyjából úgy magam, mint amikor a minap (szintén a bemutató napján - nem, mert így akartam, így sikerült), amikor a Pappa Pia című filmet láttam: finoman szólva nem az én korosztályom foglalt helyet a nézőtéren. Ám ez korántsem befolyásolta az én szórakozásomat.
Aki párhuzamot vél felfedezni a Mamma Mia és a Pappa Pia film között, az nem téved, több szempontból sem.
Például előbbi az ABBA-slágerekre húz rá egy romantikus történetet, utóbbi a '70-es, '80-as évek (+ néhány közelmúlbeli) magyar slágereire.
Például egyik sem akarja megváltani a világot (nem fenyegetik az USA elnökét, nem akarnak biológiai fegyvert az emberiségre szabadítani, észak-koreai ügynökök nem lopják el az atomkódot rejtő aktatáskát), egyszerűen szórakoztatnak, miközben a jó és a rossz is elnyeri jutalmát.
Hogy mit találtam igen szórakoztatónak? Elsőként is a sok slágert: Kovács Kati, Máté Péter, Bergendy, Neoton, Szűcs Judit vagy a mához közeledve Belga, Bonanza Banzáj - mind "korszerűsítve", és jól beleszőve a sztoriba.
Jó poénnak találtam az elején a Korda házaspárral történő esetet, még akkor is, ha nem értettem kötődését a továbbiakhoz. Vagy a kiöregedett könnyűzenészek öregotthonának megjelenítését (Aranyalbum Otthon). Vagy a finom célzást (bár nem tudom, annak szánták-e), hogy Nagy Feró énekli a Vikidál Gyulához köthető "Az úton menj tovább" című slágert, tekintettel az egykori P.Mobil énekesének besúgói múltjára.
A szórakozás öröme közben nagyvonalúan siklodjunk el afölött, hogy az első snittekben rövid időre feltűnik jetskis lányként Vajna Tímea, vagy a film második felében pár másodperces mellékszerep idejéig Dobó Katát is el kell viselni, de na, ezen nincs mit csodálkozni, ha az Andy Vajna vezette Filmalap a pénzosztó.
Ami azonban nem szórakoztató: "természetesen" politikát csináltak ebből is. Az egyik oldal ledorongolja a filmet a sárga földig vagy még az alá is, annak művészi értékét meg a ráfordított pénzt kérve számon, a másik meg állítólag zsonglőrködik a nézőszámokkal, igazolandó a gyártást. Szerintem azok, akikkel én egyszerre voltam a vetítőteremben, jól szórakoztak, ez lemérhető volt a reakciókból. Talán senkinek nem fordult meg ott a fejében, hogy ki, mennyiért, miért? Addig a 105 percig legalább nem kellett a politikusokat és szószólóikat hallgatni, plakátjaikat nézni. Ez lehetne egy követendő stratégia.
                                              A film plakátja (mozipremierek.hu)

2017. augusztus 22., kedd

Mézes(madzag)kalács - politika

"A politikai bölcsesség megköveteli az igazság bizonyos fokú módosítását, tetszetős tálalását, vagyis céljaink ügyes leplezését." Az idézet Révay József írótól származik (nem tévesztendő össze a Rákosi-korszak Révai nevű ideológusával), és ugyancsak ő mondta, hogy "Előbb-utóbb minden szerelem elsüllyed a feledés vizében, s előbb-utóbb minden gyümölcs megérik. És akkor leszakítják."
A tetszetős tálalásban elővezetett várható "szerelem" először akkor kapott gyanú-gyökeret, amikor napvilágot látott a hír: büntető feljelentést tett az Erdélyi Magyar Néppárt Alexandru Cumpănaşu, a Románia Korszerűsítéséért Országos Koalíció elnöke ellen gyűlöletbeszéd megfogalmazása és uszítás miatt. Az ok: nevezett román politikus Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását szorgalmazza, mert az RMDSZ elnöke szerint "az erdélyi magyarság nem tudja és nem is akarja megünnepelni 1918. december 1-e száz éves évfordulóját". Érted: az EMNP kel az RMDSZ elnökének védelmére!
Aztán mit látunk a minap? Azok után, hogy Váradon mindkét szervezet elővezette a saját augusztus 20-i ünnepségét (ITT és ITT), kellően felhergelve a híveket, a vezetők egyszer csak "megajándékozzák" egymást! Te, de most komolyan... Szinte látom, államalapító Szent István szelleme ott lebegett a Rhédey-kert fái felett és elégedetten bólogatott. Bár lehet, nem is az övé volt, hanem a nemzet miniszterelnökéé, aki azt is nyugtázhatta, hogy immár köztéri plakátokon is arra kérik a romániai magyar állampolgárokat (szándékosan nem romániai magyarokat írtam), hogy vegyenek részt a jövőre esedékes magyar választásokon és szavazzanak a ... Ja, nem, csak annyi, hogy szavazzanak.
Visszatérve a minapi, nemzeti szalaggal átkötött kenyér kontra Bihar és Hajdú Bihar mézeskalács címere ajándékváltásra, azért egyik fél sem bízta a véletlenre (mondhatnám úgy is, a szárba-szökkenés előtt álló "szerelem" azért még nem áll a teljes bizalom talaján), így mindketten kiadták saját sajtóközleményeiket a nagy eseményről. Pár napja írtam, a külön ünneplés szervezése okán, hogy a nép meg csak nézhet ki a fejéből. A helyzet nem változott, továbbra is csak nézünk "az igazság bizonyos fokú módosítása és tetszetős tálalása" láttán. Még alig 10 napja csattant el az a bizonyos pofon Asszonyvásárán (részletek itt), ami politikai nyilatkozatokat is kiváltott, ám most már szinte azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az akkori pofozót "megkérik": ugyan menjen már és kérje vissza a macsalit, majd békés hátveregetések közepette adjanak egymásnak egy-egy tükrös mézeskalácsszívet is.
A dolog akkor vehet majd még érdekesebb fordulatokat (persze addig is, de akkor mindenképp), amikor jövőre eljön a magyarországi választási kampány dandárja, illetve az 1918-as nagy egyesülés 100. évfordulójának megünneplése. Ki hogyan viszonyul majd azokhoz? Például azoknak, akik most példásan együttműködnek a váradi városvezetőkkel a magyar nemzeti ünnep méltó megünneplésében, oda kell-e állni viszonzásul partnerük mellé a románok ünnepén? És vajon miként fog állni "a szerelem" a süllyedés vizén?
Addig is őrizzük meg az alábbi fotókat (nagyításért katt a képre), melyeket a két párt adott ki a fentebb említett sajtóközleményük csatolmányaként, mert lehet, történelmi időket élünk: 

2017. augusztus 18., péntek

Aug. 20. ≠ Aug. 10. + Aug. 10., avagy nemzeti kenyértörés

Az "egyszerű újságolvasó" akkor érezhette először, hogy az idei ünnep nem olyan lesz Biharországban, mint máskor, amikor hírül vette, hogy a váradi magyaroknak "végre" alkalmuk lesz augusztus 20-át "méltóan" megünnepelni, és a 21-i virágkarneválos felvonulás társ-szervezőjeként is más jelent meg, mint az elmúlt sok évben. Nem kell különösebben bonyolult logikai erőlködés felfedezni azt, hogy a váradi városvezetés újabb, szempontjukból igen okos húzásáról van szó, miszerint itt egy újabb alkalom összeugrasztani a magyarokat (és betartani a magyarok vezette megyei tanácsnak). Hiszen ahhoz sem kell túl messzire nyúlni a múltba, hogy felidézzük: akik most példás módon együttműködnek a városvezetéssel, azok nemrég még minden módon pereltek, tüntettek ellene. Azonban a közös ellenfél barátokká tette őket. 
Eljött pedig az idei magyar nemzeti ünnep megszervezésének ideje. Az EGYIK fél nemzeti büszkeségünkre apellálva, és mert persze ezt megérdemeljük és jár nekünk, megszervezi az igazi ünnepséget. Erre a MÁSIK sem hagyhatja magát, egyrészt mert jogutódnak érzi magát, másrészt a nemzeti büszkeséget nem lehet kisajátítani. Természetesen mindenki programok kavalkádját kínálja és szeretettel várja az ünneplőket, akik meg újra nézhetnek ki a fejükből. A városvezetők meg gondolom elégedetten "látják, hogy mindaz amit alkottak, nagyon jó", hiszen sikerült az augusztus 20-at ketté osztani, mondhatnám, újkenyér ünnepén kenyértörésre vinni a dolgot. Legyünk stílusosak: nevezzük nemzeti kenyértörésnek.
Mi pedig, akiket "szeretettel várnak", szomorúan számolgathatunk, hiszen mi jól tudjuk: augusztus 10. + augusztus 10. augusztus 20.

                                                 Nemzeti kenyértörés...

2017. augusztus 17., csütörtök

Pofozzuk magunkat

Azzal kezdtem az ITT megjelent cikkemet, hogy "A falunapok, fesztiválok szervezői mindig úgy alakítják a programokat, hogy az lehetőleg csattanós véget érjen. Ez túl jól sikerült az I. Forum Reginae Fesztiválon, ám távol álljon tőlünk, hogy elbagatellizáljuk vagy elvicceljük az asszonyvásári esetet, hiszen a rendezvény nem erről a sajnálatos incidensről kellett volna emlékezetes maradjon: Szabó Zoltán, Kiskereki alpolgármestere (RMDSZ, érkeserűi lakos) vasárnap este megütötte Barta Béla képviselő-testületi tagot (EMNP, asszonyvásári lakos)."
Aki a részletekre kíváncsi, a fenti elérhetőségen megtudhatja (úgy értem, a felek nem meglepő módon eltérő szempontjaiból), ám én itt és most elvonatkoztatnék a személyektől, csak magára a "csattanóra" figyelve.
Elcsattant tehát egy pofon két választott tisztségviselő között, akik két romániai magyar párt tagjai. Igaz, hogy az egyik ütött, a másik kapott, de ahogyan például a balesetek nagyrészénél is van, mindkét fél szenvedő alanynak tekinthető. Még akkor is, ha nem úgy tűnik. Sőt, ez az eset csak lecsapódása annak a helyzetnek, melynek végső soron mindannyian szenvedő alanyai vagyunk. Évek, évtizedek óta kúszik be közénk az a politikai gyakorlat, mely a '90-es évek legelejének összetartozás-érzését megbontva a megosztásra, a gyűlöletre alapoz. Bár egy darabig még ellenálltunk, a két oldalról (a határ túlsó oldaláról, illetve az erre rásegítő többségi nemzet részéről) érkező nyomás hatására megroppanni látszunk. Pártokra, oldalakra osztottak bennünket.
Nemzetvédőkre és nemzetárulókra, igaz magyarokra és az ellenség bérenceire.
A manipulációhoz nem csak táptalaj kell, hanem "az ügy" iránt elkötelezett had is. Előbbi és utóbbi is mindig akad, vagy "szent együgyűségből" vagy számító fondorlatból.  És persze kellenek a harchoz katonák is, akik a legalsó szinten, a harctéren, szemtől szembe megvívják a csatát. Ezt a harcteret nevezhetjük tüntetésnek, tiltakozó felvonulásnak, választási kampánynak, aláírásgyűjtési akciónak. De akár falunapnak is. Mert a harcot (a gyűlöletet, a bizalmatlanságot, a kételkedést, az ellenszenvet) becsempészték mindennapjainkba azok, akiknek valójában mindegy, hogy az alszegi Nagy jóban van-e a felszegi Kissel. Nem is ismerik, nem is akarják ismerni őket. A lényeg, hogy Nagy és Kis, amikor itt az idő, tudja mit kell tennie.
Ha kell, szeresse egymást, mert mégiscsak egy nemzet vagyunk, a határok felett egyesülve, listánk az összefogás listája.
Ha kell, egymást megelőzve gyűjtse az aláírásokat, mert a másik hazudik, lop, csal és a nemzet sírásója. 
Nagy és Kis pedig egy darabig szalad, aztán elgondolkodik: akkor miért is?! Hogy is van ez? Az évek alatt felgyülemlő feszültség pedig egyszer csak túlcsordul, egy kevésbé kontrollált pillanatban pedig ... elcsattan a pofon. Kis üti meg Nagyot, vagy Nagy üti meg Kist. Majdnem mindegy. Látleletet pedig nem a sérülésről kellene venni, hanem a helyzetről, amibe belesodornak bennünket. Erről a beteg helyzetről, ami nem gyógyul nyolc napon belül.
                                                         (Illusztráció: bien.hu)



2017. augusztus 14., hétfő

Építkezési anyagok védőszentje

Az alábbi történethez lehet viccesen is viszonyulni. Mondhatjuk rá, hogy egy ilyen építkezésen biztosan áldás lesz, hiszen ha ezen nem, akkor semmin. 
De miről is van szó? 
A minap templombúcsún voltam Asszonyvásárán. Ez egy jobb sorsot látott és egyben jobb sorsra érdemes Bihar megyei kis falu, melynek jelentősebb a történelme, mint amilyen jövő manapság kinéz neki. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, csak egy példa "a romlás természetére": az egykor impozáns Fráter kastély tönkremenetele állítólag úgy kezdődött, hogy néhány cserép "elmozdult" a helyéről, a tető beázott, aztán leszakadt a mennyezet itt-ott, dőltek a falak, törtek az ablakok, végül olyan állapotba került, hogy már csak néhány faltöredék van meg, illetve egy magas kémény, mintegy felkiáltójelként. Mondanom sem kell, a lakosok maguk is nagyban hozzájárultak mindehhez, széthordva, amit lehetett.
Visszatérve a búcsúhoz, a premontrei rendi plébániatemplomba lépve igen meghökkentem: a padsorok mögött betonoszlopok és kerítésnek való drótháló-tekercsek voltak felhalmozva. Azért egy templomban nem minden nap lát ilyet az ember. Fejes Rudolf Anzelm főapát már évekkel ezelőtt mondta, hogy tervezik a templom rendbetételét (mely jelenlegi, eléggé leharcolt állapotában is szemrevaló építmény), de azzal kellene kezdjék, hogy körbekerítik a telküket. Nem kellett nagy logika kitalálni, hogy utóbbira készülnek, ezt a prépost-prelátus maga is megerősítette, amikor a búcsús szentmise végén megköszönte az önkormányzat (Kiskereki község) támogatását. Ugyancsak elmondta, mintegy magyarázatként, hogy a már beszerzett holmikat kénytelenek a templomba bezárva tartani, mert "kívül a környék roma lakosságától nem lenne biztonságban". 
Ennyi a történet.
Amit persze, mint mondtam, lehet viccesen is felfogni: addig van a cucc jó helyen, míg Szent Antal (szobra) szemmel tartja: 


2017. augusztus 7., hétfő

Varázslatos élmények

A hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag, lustaság) között nem szerepel a szószátyárság, pedig szerintem legalábbis dobogós helyen kellene legyen. Az ókeresztény sivatagi atyák még lehet, nem gondoltak erre, pedig kellett volna, nem utolsó sorban saját utódaik megfékezésére. Egy lelkész ismerősöm szerint aki sokat beszél, az egyéb galádságra is képes, ennek megfelelően ő maga nem szokott így tenni. Hogy miről jutott ez eszembe? Na, gondolhatod, hogy hát persze, hogy arról, hogy olyan helyen voltam, ahol kevesebb beszéd akár még több is lehetett volna. A "pap bácsi" nem akart kifogyni a szóból, mintha a 39 fokos meleg csak újabb és újabb ötleteket adott volna neki a szófonásra (majdnem mást írtam...). A hallgatóság már igencsak unta a jót, menekülési útvonalakat vizslatott szemével, amikor a legjobb poén következett. Tudni kell, hogy egy háborús emlékmű előtt álltunk, ahol, ugye, az áldozatokra szokás emlékezni. Hősöknek is nevezik az elhunytakat időnként, melyik szónoknak hogyan esik jól. Nos, a mi főszereplőnk annyira belelovalta magát a szónoklásba, hogy adott pillanatban a hallgatóságnak szegezte a felhívást: tegye fel a kezét, aki szeretne hős lenni? Az ilyen kézfeltevősdi kétes fegyver, amit például a stand-up műfaj művelői is bevetnek, igen ám, de ott így is - úgy is kijön a poén, a felszólítottak meg amúgy is ódzkodnak a rivaldába állni, mert ki tudja mi lesz belőle?! Esetünkben súlyosbító körülmény volt, hogy ugye világháborúban elesettekről volt a példázat - hát ki a fene akarna háborúba menni, és otthagyni a fogát?! Nem is tolongtak az önkéntesek, akiket ellenben már szinte a hőguta tizedelt.
A "varázslat" tovább folytatódott később, a szó szoros értelmében. Az eseménysor egy újabb gyöngyszeme bizonyos bűvész fellépése volt. Bizonyára mestere ő a szakmának, nem vitatom, de olyan buktatóval találta szembe magát, amihez szinte harrypotteres magasságba kellett emelkedni. Valami kártyatrükköt hókuszpókuszolt, a lényege, hogy a publikumból kiválasztott személy egy kártyalapot kihúz a pakliból, megnézi, visszateszi, kevernek, a bűvész meg megmondja melyik volt az. Nem könnyített a helyzeten, hogy a szakadó eső miatt alig voltak a varázslatra érdeklődők, és mondhatjuk, hogy ők is kevéssé voltak fogékonyak. A lényeg, hogy bizonyos Öcsi csak választott egy lapot, visszatette, a bűvész kevert, majd megkérte Öcsit, mondja meg a lapját. Na, itt futott a trükk zsákutcába, mivel Öcsi egyszerűen kijelentette: nem mondja meg! Ezzel, mint mondtam volt, keveseket döbbentett meg (egyrészt kevesen álltak az esőben, ők ellenben lehet, ismerték Öcsit), annál inkább a bűvészt, hiszen így nem lehetett továbblépni, mert akkor mihez képest mondja meg a megfejtést. Próbált hatni Öcsire, hogy az mégis csak vizsgálja felül álláspontját, kicsit huzakodtak, hogy mond meg - nem mondom, mond meg - nem mondom, aztán mikor az állapot végkép tarthatatlanná vált, a bűvész másik trükköt vetett be, értelmetlenné téve Öcsi önfejűségét. Utóbbit ez láthatóan nem zaklatta fel, nem is vagyok biztos benne, hogy tudatában volt a történteknek. Csupán egy varázslatos estére emlékszik ma már. Már, ha emlékszik valamire. 

2017. augusztus 1., kedd

5 nap Jamaica – tizenhetedjére is

    Rencz Norbert
17. alkalommal rendezte meg a mindenki által ismert Ladánybene 27 zenekar a Reggae Camp elnevezésű fesztivált, idén Cegléden, a strandfürdő területén.
Sokak fejében már a reggae zene nevének hallatán kételyek jelentkeznek, ugyanis általános sztereotípia, hogy a Jamaicán kifejlődött, afrikai gyökerekkel rendelkező zenei irányzat kéz a kézben jár azzal az organikummal, melynek fogyasztását a Camp szabályzata is természetesen tiltja. Méghozzá az első helyet foglalja el a házirend tiltólistáján. Természetesen vele jár, hiszen sok arc le sem tagadhatná a mosolya alapján. Viszont 5 nap alatt egy hangos szó nem esett, a szó legszorosabb értelmében. Ez természetesen nem feltétlenül a bódultság miatt volt így. Mindenki békességben töltötte az idejét, és felhőtlenül. Hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a jamaicai bárányok fő tápláléka, nem igazán lehetne pontosan utána járni. De nem is kell.
5 nap úgy telt el, hogy egy pillanatra sem zökkentett ki semmi a nyugalomból. Pedig a Camp szervezők gondoskodtak arról, hogy a camplakók ne ücsörögjenek egy percig sem csendben. 5 helyszín volt kialakítva a stílus szerelmeseinek. És itt most nem csak az érdeklődőkre gondolok. Elsőként a DubYard-ot említem, mely irányába zenei ízlésem révén elfogult is vagyok. A DubYard, ahogyan a neve is mutatja, a dub stílust népszerűsítve dübörgött 5 napon keresztül, majdhogynem szó szerint. A fákkal övezett terület közepén lévő tisztáson foglalt helyet a Dubapest HiFi által biztosított sound system, mely az elektronikus zene kedvelőinek véleményem szerint kivétel nélkül tetszett/tetszene. A DubYard-on naponta több mint 10 selector (DJ) váltotta egymást, 2 - 3 óránként, déltől kezdődően hajnali 4 - 5 -ig. Néha csak pár embernek zenéltek, hiszen délután mindenki a strandon élvezte a napot, de erről később. Tehát, ez a kis tisztáson kiépített zeneszentély nulla, azaz nulla költségvetésből üzemelt. A fellépők nem pénzért csinálják. Szerelemből.
A Reggae Camp korábbi helyszínei is víz közeli területek voltak. Nem volt ez másképpen most sem. Az egész heti karszalag (aminek az ára egyébként egy nagy fesztivál bérlet-árának a töredéke) feljogosított a strand bármikori látogatására is. Természetesen nap közben a camplakók többsége a strandon töltötte az idejét, ahol szintén a zene uralkodott. A StrandSystem bakelit lejátszóinál is váltották egymást a művészek, pár óránként. Eközben természetesen mindenki azt csinálta a strand területén, amit bárki más – semmi fárasztót. A strandra érkezők, akik nem a fesztivál miatt látogattak ki, csodálkozva nézték a vízben ázó raszta tincseket, és a dancehall táncos lányokat. Vagy talán csak azon merengtek el, hogy nem Isten ellen való dolog ez, ahogy egy barátom fogalmazott. A hangfalakból persze dübörögtek a kb. 40 évet felölelő roots, dub, dancehall, reggaeton zeneszámok, melyek között mindenki felismerhetett legalább egyet. Mert a reggae zene, és az abból kifejlődött zenei stílusok bizony ott vannak körülöttünk mindenhol, csak nem tudjuk, hogy azok azok, amelyeket az autóban dúdolunk.
Egyik, számomra legérdekesebb történet, ami az 5 nap alatt megesett, az volt, amikor a RootsCorner előtt álldogáltam egyik délután, egyedül. Ennél a sátornál csak a reggae őskorszakából szóltak számok, nem is hangosan. A közönség néha senki, de néha fiatalok és idősek együtt. Megálltak pár percre, meghallgattak egy számot, beszélgettek, majd mentek tovább. Magamon is csak azt vettem észre, hogy a zenére lötyögve várom a páromat, aki éppen már közelített felém. Ez után figyeltem meg magamon, hogy mindenhova lassabban sétálunk. A hétköznapok rohanó tempóját hátrahagyva sétálgattunk napokon át. Igaz, nem is volt fontos dolgunk. De megértettem a számos helyen olvasott „rasta tempo” feliratot. Sajnos, ezt a nyugodtságot, amelyet a környezet idézett elő, nem tudjuk magunkkal vinni a rohanással teli életünkbe, de néha érdemes elővenni.
A fesztiválok elengedhetetlen helyszíne a Nagyszínpad, melyet általában nagyon drága fellépőkkel töltenek meg évről évre. Más fesztiválokon.
A Reggae Camp nagyszínpada olyan fellépőket vonultatott fel, akik a stíluson belül ismertek, de ez sem kötelező szempont. Viszont idén vendég volt az éppen 50 (!) éves Inner Circle zenekar. A név valószínűleg sokaknak nem mond semmit, de ha valaki meghallja ezentúl a rádióban a Sweat (Lalalala Long), vagy a Bad Boys című felvételeket, jusson eszébe a zenekar neve. A fesztivál területén lévők száma csütörtök este megduplázódott, és az Inner Circle olyan koncertet csapott, hogy bármilyen fesztivál/falunap bármilyen értékekkel rendelkező közönsége jól érezte volna magát. A színpad előtti tömegben nem láttam unatkozó, vagy komoly arcot. Mindenki mosolyogva táncolt. Kisgyerektől nyugdíjasig mindenki. Koncert közben elmentem hot-dogot vásárolni. Csak éppen a hot-dogos kocsi személyzetét nem láttam pár pillanatig. Ugyanis ők is közelebb húzódva a színpadhoz élvezték a zenét és a bulit.
 A zenekar tajgai (de nem csak az Inner Circle, hanem kivétel nélkül minden zenész), amellett, hogy felejthetetlen élményt okoztak, végig arról beszéltek, hogy milyen fontos a PLUR. Azaz peace, love, unity and respect. Béke, szeretet, egység és tisztelet. Ha valaki ezeket a szavakat szajkózza nekem pár éve, legyintek rá, és azt mondom, na persze. Nehezemre esett elhinnem, de valóban van létjogosultsága egy ilyen mottónak. Ebben a közösségben összegyűltek olyan emberek, akik ezeket a manapság nagyon keresett, ámbár nem talált erkölcsi értékeket tartják és gyakorolják. 
És ehhez semmilyen tudatmódosító szer nem kell. 
Sem alkohol, sem vicces cigi. 
Az Inner Circle zenészei, valamint több híres előadó, mint Warrior King, Micah Shemiah, és az összes hazai zenekar tajgai nap, mint nap a fesztivál területén sétálgattak, részt vettek a fesztiválon, nem csak eljöttek „haknizni”. Még akkor is, ha valakinek az anyukája nagykövet. Történt ugyanis, hogy az egy évvel ezelőtti Reggae Camp-en (is) fellépett Ras Muhamad indonéz reggae énekes. Az ő édesanyja Indonézia egyik budapesti diplomatája. Így esett tehát, hogy az idős diplomata hölgy testőrök figyelő tekintetével kísérve bár, de együtt táncolt az akkor még Hatvanba látogató fesztiválozókkal - fia koncertjén.
Azokban az emberekben, akikkel a pár nap alatt találkoztam első benyomásra egy valami közös csak: a zene szeretete. De később rájöttem, hogy a hasonlóság több, és mélyebb. Találkoztam tanítónővel, óvodapedagógussal, szinkronúszó edzővel, grafikussal, orvostanhallgatóval és még néptáncos szakmabelivel is. Ezek az emberek nem csak a társadalmi kritériumok alapján számítanak értelmiségnek. Szerintem. Ezt meghatározza az érzelmi intelligencia, tolerancia és a művészetek utáni érdeklődés is.
Ami meglepő lehet (bár, amióta megtapasztaltam ezt a közeget, egyértelművé vált), hogy a szervezők nem csak a fiatalságot megcélzó fesztivált alakítottak ki, hanem gondoltak minden korosztályra. Ezt támasztják alá olyan helyszínek kialakításai, mint a játszóház, vagy a régi idők mozija. Igen, nagyon sokan érkeztek kisgyerekkel, és igen, nagyon sok idős táborlakó is volt.
Ha szavazást tartanának a „legjobb Camp arc” kategóriában, akkor tuti, hogy Fruzsinára szavaznék.
Fruzsina Csárli bácsi (a régi idők mozija stand üzemeltetője) tacskója, aki egész nap megy. Konkrétan. A párommal egyik délután a strandon vettük észre Fruzsit (hiszen őt is feljogosítja a karszalag a strandra járásra), majd később a nagyszínpad előtt a tömegben. Mintha valami dolga lett volna. De ő csak mintegy futár, szállította a mosolyt az emberek között. Mert ha megláttad ügetni a lábad alatt, csak mosolyogni volt kedved. A fesztivál abszolút gyerek- és állatbarát rendezvény. Kérdés az, hogy ezek a szavak máskor miért számítanak extrának más fesztiválok programjában?
A Reggae Camp összességében a reggae zene és az azt szerető emberek üzenetét hordozza. Félreértés ne essék, nem téríteni akarok. Velem sem tette senki. Az üzenet szerintem arról szól, hogy az elfogadás és a megértés gyakorlása tesz minket jobb emberekké. Mindenki békében szeretne élni, és szeretetben. Ez valahol belénk, emberekbe van kódolva. Nemi, faji, társadalmi, vallási és művészeti hovatartozástól függetlenül. 
És ehhez sem fű, sem alkohol nem kell. 
Tapasztalatból tudom.