Megfogyva bár, de törve nem: gáncsolunk, fütyülünk, hajat tépünk

Ugye nektek is van olyan emléketek, mondjuk a gyerekkorotokból, ami annak ellenére élénken él bennetek, hogy nem is emlékeztek a részletekre? Mert nem a történés aprólékossága a fontos, hanem a hangulata. Hogy jó volt. Történt valami kellemes. Vagy éppen ellenkezőleg. Kellemetlen volt. 
Ugye emlékeztek még a történetre, melynek főszereplője egy riporternő volt, aki a híradások szerint elgáncsolt egy karján gyerekkel szaladó "migránst"? Bár azokban a napokban szinte percenként harsogták, tudjátok-e még a gonosznak kikiáltotta hölgy nevét? Vagy az áldozatét? Egyáltalán, csak úgy saccra, meg tudod mondani mikor történt mindez? Elárulom, már majdnem 2 éve, 2015. szeptemberében. Ám azt hiszem, ezek az "apróságok" már nem is fontosak. Annyi megmaradt, hogy a röszkei határnál (lehet, már erre sem emlékszünk konkrétan) történt valami, ami még ma is indulatot vált ki.
Indulatot.
Pár napja történt, hogy egy nő Tusnádfürdőn belesípolt a miniszterelnök beszédébe. Az esetet, annak előzményeit és (még folyamatban lévő) utóhatásait mindenki ismerheti. Ma még azt is tudjuk, mi a nő és az őt hajánál fogva lerángató fotós neve, melyik biztonsági cég volt illetékes a rendezvényen. Ma még olvassuk (aki olvassa), hogy mindez jól ki volt tervelve, hiszen provokáció volt, de lehet, hogy csak provokációt kiváltandó találták ki, tehát provokációt provokáló provokáció. A nő magányosan akciózott, de lehet, beszervezték. Lehet, azok szervezték be, akiket falból provokált, de az is lehet, hogy nem csak kettős, de hármas csavar van az ügyben.
Elolvastam egy helyszíni tudósítást. Szakmai szempontból nekem tetszett, ahogy mondani szokás, olvastatta magát. Aztán belefutottam az alatta megjelent kommentekbe. Ezt rendszerint nem teszem, de most bűnöztem. Mindent összevetve nem bántam meg, az is tanulságos. A hozzászólásokat magamban több kategóriába soroltam. Az a rész különösen tetszett, ahogyan (sajtós) szakmabeliek kérik ki maguknak, hogy egy napon említsék őket egymással, annak okán, hogy másként látják a történteket, a másik álláspontja pedig a szakma szégyene, ő maga pedig egy bérenc. Aztán vannak, akik előbb az eset főszereplőit (vagy egyiket, vagy másikat) kiáltják ki a nemzet árulóinak, majd azokat, akik az azok (vagy egyik, vagy másik) védelmére kelnek. 
Ami mindenben közös, az az indulat. 
Azt hiszem, pár év múlva úgy leszünk ezzel is, mint a röszkei gánccsal: nem fogjuk tudni, ki fütyült és ki rángatott, csak azt, hogy valami galádság történt, ám az emlék akkor is ki fog váltani valamit. Tudod, ugye, hogy mit?  
Indulatot.
Amit melegen kell tartani.
Határon belül és már határon kívül egyaránt, hiszen határok felett egyesül a nemzet...
             (Ezt a bejegyzést várhatóan kevesen fogjátok elolvasni, és ennek én most kivételesen örülök. A tapasztalat és a statisztika ugyanis azt mutatja, hogy keveseteket érdekel a politikai vonzatú téma. Igazatok van. Védekezni kell.)

 

Nem fogadó fogadóóra

Ügyintéztem a napokban, és az ügymenet úgy hozta, hogy egy külföldi állampolgárral álltunk értetlenül a bürokratikus útvesztő partvonalán. 
Az illető vállalkozó, és számomra valami megmagyarázhatatlan "úri passziója" folytán úgy döntött, hogy Romániában vállalkozzon. A cégén belül intéz valami módosítást, amihez hatósági engedélyeket, láttamozásokat, mittudoménmit kell beszerezzen. 
Első nekifutás: a dolgot nem a területi, hanem a központi irodában kell sínre tenni.
Azt mondtam már, hogy az illetőt a központi irodából küldték a területibe, mert ott kell a dolgot sínre tenni? Nem? Na, akkor most mondom, szóval az mégsem az első, hanem második nekifutás volt.
Ezt még próbálták újra eljátszani - mármint azt, hogy eredj ide, eredj oda.
Végül csak eljutott a szép székházban az illetékes ajtajáig, ahol megtudta, az illetékes elvtársügyintéző csak bizonyos napokon tart fogadóórát. OK, megtudta, hogy ekkor meg ekkor, ettől eddig lehet bonyolítani. Mert pont aznap, amikor ott járt, természetesen nem lehetett. Hetente két napon lehet.
Újabb út.
A fogadónapon.
Az illetékes, bár fogadónapja van, nem tartózkodik az irodájában, mert "terepen van" (biztos ott fogad). Vállalkozónk akár fogadást is mert volna kötni rá, hogy aznap már nem fogja látni az illetőt - már nem mintha addig egyszer is látta volna. De úri ember biztosra nem fogad, pedig nyert volna.
Ez a nap is elment, úgy mint az elmúlt hetek. 
De él a remény, hogy majd a következő fogadónapon...
Én közben azon tűnődöm, vajon tényleg annyira rosszul ment ennek a krapeknek odahaza, hogy itt kell tipródjon?! Ebben az állítólag vállalkozás-barát gazdasági környezetben, miközben egy olyan országból jött, amelyik az itteni kivándorló munkavállalók egyik célországa. 
Vagy fogadalmat tett?
 Esetleg valami nagy bűnt követett el, amit nem lehet elintézni mondjuk tíz miatyánkkal meg öt hiszekeggyel a gyóntatószék mellett, a penitencia öt év romániai vállalkozás. 
Már bizonyára megbánta, bármit is tett.

                               A dolgok nem mindig állnak össze... (Fotó: maszol.ro)

Nem hagyta a gólya, hogy madárnak nézzem

Ha autózás közben nem csak a forgalomra figyeltek - persze senkit nem biztatok, hogy másra is figyeljen - de ha mégis, akkor láthattok olyan madarakat, melyek csodásképpen állnak az ághegyeken. Hihetetlen, hogyan tudnak megállni a vékony ágakon.
Aztán ott vannak a ragadozók: ölyvek, karvalyok, esetleg réti sasok - bár hajlamosak vagyunk mindet egyszerűen "lesasozni". Különösen mezei munkák idején láthatóak az országút és a dűlők közeli fákon, villanyoszlopokon, lesve, hol ugrik fel egy-egy egér, gyík, béka. Valami hasonló történik az otthoni kertben, udvaron, amikor fűnyírás után nem sokkal megjelennek a verebek, hogy a takarosra fodrászolt gyepből kikapják a bogarakat, gilisztákat.
Visszatérve az országút melletti ragadozó madarakra, régebben többször próbáltam lefotózni őket. Nem mintha a világhálón nem lehetne jó minőségű természetfotókat találni, de na, azért a saját. Miközben a gépkocsik, de kamion-monstrumok jövés-menésére fittyet hánynak, azonnal figyelmesek lesznek, ha egy kocsi a közelükben megáll. Még nem repülnek el, de szemmel tartanak. Amikor aztán kiszálltam a járműből, esetleg tettem is pár lépést feléjük - na akkor azonnal elszárnyaltak. Régóta nem is próbálkozom.
Aztán tegnap egy aratás témájú riporton voltam. A kombájn forgolódott a tikkasztó hőségben a búzatáblában, mellette egy gólya lépdelt méltóságteljesen, ügyelve, mikor mozdul a megzavart zsákmány. Nem volt egyedül, konkurenciaként egy egerészölyv körözött felette hasonló szándékkal. Nosza, mindjárt nekieredtem lefotózni, hiszen a búzatáblában haladó kombájn legalábbis nem mondható valami eredeti, érdekes illusztrációnak, de ha már egy gólya is van a képen, mégis érdekesebb. Ráközelítettem, fotóztam - ez már megvan. Ekkor már figyelt, mármint rám, miközben az arató-cséplő továbbra is ott dübörgött tőle kar-, illetve szárnytávolságnyira. Még közelítettem egy kicsit, újabb kép. Még közelítettem - na, ekkor gondolta úgy a gólya, hogy ebből elég, ez egy pimasz fráter, semmi sem elég neki, és husss...
Okos madarak, tudják, hogy megbízhatatlanok vagyunk. Madárnak nézzük őket. 

                                        A kombájn mellett araszol a gólya

Találkozásom a bélflórámmal

Bevallom, korábban nem foglalkoztatott különösebben a bélflórám. Ezt persze lehet szerencsés egészségügyi állapotommal magyarázni, hiszen nem voltam rákényszerülve. Sőt, olvasva sok nevetséges - vagy mondjunk inkább tréfás - nevet, azt is hihettem volna, hogy bizonyos Bél Flóra úrhölgyről lehet szó. 
Na, de ez az állapot megváltozott, nemrég szemtől szembe találkoztam a saját bélflórámmal, pontosabban ő egy tévéreklámon keresztül szólított meg, illedelmesen bemutatkozott (naná, hogy jólnevelt, mégiscsak az enyém). Mondta, hogy ő az én bélflórám és most már korántsem elrugaszkodott a Bél Flóra név: egy igen szemrevaló szőke hölgyről van szó, sőt, ő többen van, de mint a tojások, úgy hasonlítanak önmagára. Utánanézve megtudtam, hogy az emberi emésztőrendszerben élő mikroorganizmusok (melyek ugye együtt alkotják a bélflórát) száma 100 billió, joggal beszélünk tehát nagy családról, ami a szőke hölgyeket illeti. Próbált meggyőzni, hogy milyen készítményeket kellene szednem, hogy ő továbbra is jól érezzék magukat (vagy ők jól érezze magát), ami egyben azt is jelenti természetesen, hogy akkor én is jól érzem magam. Vagy őket. Vagy mi egymást, mármint én és ők 100 billióan.
Ugyancsak a napokban láttam egy kis videót arról, hogyan lehet manipulálni a tévénézőket, ezen belül a reklámfogyasztókat (ide kattintva te is megnézheted). A lényeg: a kiválasztott személyeket lefotózzák, majd megkérik őket, hogy készítsenek egy tetszőleges rajzot. Velük egy időben a kísérletet végző személy is rajzolni kezd és utólag kiderül, ugyanazt rajzolta le, mint a kísérlet alanyai. A titok: a fotózás közben villanó vaku egy előzőleg megrajzolt képet juttatott el tudtukon kívül a kísérlet alanyainak tudatába, akik később önkéntelenül azt kezdték el lerajzolni, amit persze a velük szemben ülő előre tudott. 
Ez azért félelmetes, nem? 
Főleg, ha arra gondolok, hogy az én Bél Flórám lehet, nem is egy szép szőke nő(k), hanem egy... Huhhhh, rá sem merek gondolni! 

                         Bél Flóra rabul akart ejteni... (Illusztráció: dddmag.com)

A riasztó szórakoztatás

Sok falunapon voltam már (meg feltehetően még leszek is), láttam már sok mindent, de amit az elmúlt héten Hegyközpályiban, olyat csak ritkán. Hiszen szinte mindenütt van olyan, hogy a nagyérdemű egy-egy programra, előadóra nem kíváncsi, oda sem megy a színpadhoz, nem megy el a kultúrházba - de hogy a már ott lévő közönség mintegy vezényszóra "elmeneküljön", na, ilyen azért ritkaság. 
Történt, hogy délután az óvodások, kisiskolások léptek fel (ahogy máshol is lenni szokott - valamiért mindenütt a legkisebbeket büntetik azzal, hogy a legnagyobb hőségben kell szerepeljenek), utánuk tánccsoportok következtek, és mindezek természetesen vonzzák a szülőket, nagyszülőket, tehát valamennyi közönség biztosan van a színpad előtt. Akik még vannak, azok a sörsátrak biztonságából és hűvöséből figyelik az eseményeket, már, ha figyelik, és nem inkább esznek, isznak, beszélgetnek és várják már az esti koncertet. Nos, vége volt a gyerekek műsorainak, és a bemondó konferálta, hogy egy váradi fiatalember következik, aki már eleve zenész családból származik, maga is kiválósága a román szórakoztatózenei műfajnak. Megjegyzem, már az előző órákban magam is felfigyeltem egy fickóra, aki zselézett hajjal, divatos (?) szűk nadrágban és zokni nélkül (vagy legalábbis nem látszott) viselt jó másfél araszos lakkcipőben jött-ment a focipálya füvében. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége... Szóval ő lépkedett fel a színpadra, még vagy négy társával, akik szintetizátoroztak, hegedültek, doboltak, de volt ott az a jellegzetes tölcséres hegedű is. Még alig visított az első hang a levegőbe, a közönségnek mintha kiadták volna a jelszót, úgy eltűntek, mintha vízágyúval végeztek volna tömegoszlatást. Talán ha ketten-hárman maradtak ott, családtagok lehettek. Kínos volt, főleg az előadóknak lehetett az, mert bár bizonyára megkapták a gázsit, de azért egy üres placc előtt nyomatni...
Vajon miért kellett őket eleve elhívni? Mert a magyarként ismert község ma már meglepő módon 60%-ban mégis román? Ezt helyben tudtam meg, magam is nagyot néztem, és az arány azoknak az újonnan épült, városrésznyi sorházaknak köszönhető, melyekbe tömegesen költöznek ki váradiak. Emlékszem, annak idején, amikor ezek épültek, már volt, aki előrevetítette, hogy lám, így változtatunk mi magunk is az etnikai arányokon, az üzlet, a bevételi lehetőség, a piac szabályaival és lehetőségeivel magyaráz(kod)va. Úgy tűnik, a korántsem dodonai jóslat beigazolódott. Bár, ha csak az említett koncertet vesszük alapul, az új lakossági réteg még nem érzi sajátjának új lakhelyét, mondhatnám úgy is, hogy nem érzi otthonának a községet, csak a saját lakását. Persze, az sem biztos, hogy egyébként vevőknek kellett volna lenniük erre a bizonyos műfajra, de abban azért biztosak lehetünk, hogy ha kitartóan lesz kínálat, akkor arra előbb-utóbb lesz kereslet is. És ezt nem feltétlen a tölcséres hegedűszóra értem... 

l

Az előadók tényleg ott vannak a színpadon...