Kulisszatitkok

Munkámból fakadóan sok előadással, színpadi fellépéssel együtt járó eseményen veszek részt és sok helyen, legyenek azok akár városi, falusi, iskolai szintűek. Igen zavaró tud lenni - még azt figyelembe véve is, hogy ezeken túlnyomó többségében amatőr és színpadhoz kevésbé szokott "előadók" szerepelnek - hogy a műsor közben az el nem húzott vagy félig elhúzott háttérfüggönyök mögül, illetve díszletek közül az éppen nem szereplők be-bekandikálnak a színtérre. A közönség soraiból éppen úgy látni őket, mint a rivaldafényben lévőket, hiszen alig vannak tőlük sokszor egy karnyújtásnyira. Értem én, persze, hogy a kisebb-nagyobb gyerekek, de sokszor a felnőttek is izgulnak egymásért meg a produkcióért, kíváncsiak egymásra, de az előadás színvonalán (ha van neki) igen sokat ront. Nem is értem, hogy a pedagógusok, koreográfusok miért nem figyelnek az ilyesmire (sőt, sokszor ők maguk is feltűnnek "soron kívül"). Aztán nemrégiben arról is meggyőződtem, hogy a profik is eshetnek hasonló hibába. Színházi előadáson voltam (megesik...), ahol a zenekar is szerephez jutott. Bevallom, a darab (hogy is mondjam, hogy ne legyen erős?) nem kötötte le a figyelmemet, inkább hosszú volt, mint érdekes. Sietek leszögezni, nem az előadók hibájának éreztem ezt, inkább maga a darab volt gyenge, bár a színészek igyekeztek minden lehetőséget megragadni "feljavításához". A lényeg: a karzaton ültem és a már említett okból elfoglalva magam nézelődtem össze-vissza. Nagyszerű belátás nyílt fentről nem csak a színpadra, de a zenekari árokba is, így láthattam, hogy a muzsikusok, legalábbis egy részük, szintén unja. Például egyikük, mikor nem volt dolga, mobiltelefonján szöszmötölt, székszomszédja akkorákat ásított, hogy majd' kiesett a fején. Egy másik mellett méretes reklámszatyor engedett arra következtetni, hogy talán már nem volt ideje hazaszaladni a bevásárlás után. Némi izgalmat hozott az előadásba - mármint számomra - hogy az egyik jelenet során a színpadon kilöttyintett ital el fog-e jutni a zenekari árokig? A csillogó pezsgőkígyó szorgosan araszolt a mélység felé, ahol egy - ha jól emlékszem - vonós nyakába vethette volna magát. Utóbbi biztos erőst meglepődött volna, de erre nem került sor, mert véget ért a jelenet, a következőnek pedig már feltörölt színpaddal vágtunk neki. 
Szóval, itt sem gondoltak arra, hogy a néző(k egy része) nem csak a színpadot látja. 

Jókedvű gyalogos

Jókedvűen tolta biciklijét, láthatóan nem zavarta a farkasordító hideg. Ruházata elég szedett-vetett volt, drótszamara nem különben, össze alig illő alkatrészek halmazaként találóbb lett volna meghatározni.
Szóval vígan, fütyörészve ballagott, talán a jól végzett alkalmi munka örömére lehajtott feles is fűtötte. Így ért a kereszteződéshez. Békében volt a világgal, ebbe pedig bőven belefért, hogy udvarias is legyen, akár az autósokkal is. Megállt hát a zebránál, szinte várta, hogy jöjjön már egy kocsi, amit átengedhet. Jött is. Intett: tessék csak menni, én ráérek. De az autó mégis megállt, sofőrje pedig ugyancsak integetni kezdett, hogy menjen már. Groteszk jelent volt, egymásnak integettek, de senki nem mozdult. Újabb autó érkezett, aztán még és még egy, már kisebb dugó alakult. Emberünk nem engedett udvariassági rohamából, az autósok ellenben egyre idegesebbek lettek. Némelyik a dudára is rácsapott már... 
Az első autós adta fel hamarabb, csak elindult, majd sorban követték a többiek, bosszúsan pillantgatva hősünkre, ahogy elhaladtak előtte. Ők már közel sem olyan udvarias gesztusokkal illették, mint az őket, hiszen még integetett is nekik. Mikor elfogytak, már csak elindult ő is. Még sem állhat a világ végéig a zebra első csíkján...

Kiállítottak...

Úgy értem a fotóimat, szombaton. Akkor volt ugyanis a megnyitója a nagyváradi Euro Foto Art Galériában annak a tárlatnak, melyen a Bihar megyei nyomtatott sajtóban dolgozók erre az alkalomra összegereblyézett "sajtófotóit" tették közszemlére. Ez volt az első ilyen alkalom, de Tóth István galériavezető elmondta: ezután évente lesz, az első fotóriporterek között számontartott Szathmáry Pap Károlyról (1812 - 1887) elnevezett nemzetközi fotóművészeti fesztivál elő-rendezvényeként. (További részletek ide kattintva.)

A sajtófotót több okból tettem fentebb idézőjelbe.
Egy: nem konkrétan fotóriporterekről van szó (ahogyan ott többször elhangzott), hiszen manapság már maguk a riporterek, újságírók fotóznak a különböző eseményeken, kevés szerkesztőség tart(hat) külön fotóriportert.
Kettő: olyan fotókról van szó, melyek nevezésére nem volt kritérium, hogy azok megjelenjenek (vagy korábban megjelentek) valamilyen sajtófelületen.
Három: lehet én nem értettem jól, de sok olyan fotót láttam a falakon, melyeket én a magam részéről nem neveztem volna, bár száz-számra vannak nekem is hasonlók. Eseményfotókról van szó, melyekkel kapcsolatban mondta annak idején egy tanárom a sajtókollégiumban, hogy "az újság nem családi album". (Értsd: nem kell minden csoportképet, minden eseményen résztvevőt, minden eseményrészletet leközölni.)
Négy: arról már az érmihályfalvi Érmellék 2009 Fotóklub tagságával is sokat beszélgettünk, hogy egy-egy fotó értékét mennyire emeli vagy csökkenti a "megbabráltság". A nézetek különbözőek, magam továbbra is tartom ahhoz, hogy az az értékes fotó, ami az adott pillatatot ragadja meg utólagos manipulálás nélkül (mondjuk minimális vágással, élesítéssel, de "hozzáadott" részletek nélkül).
Vissza a tárlathoz: a Jurnal Bihorean, a Crisana és a Bihoreanul mellett (a Reggeli Újság nem válaszolt a felkérésre) a Bihari Naplót Pap István és Szeghalmi Örs kollégáimmal képviseltük.
Nyolc képet neveztem, ezek közül hét került falra, ezek láthatóak legalul, illetve az az oklevél, amit minden kiállító kapott (fentebb a megnyitón készült... sajtófotók).
Akkor tehát jövőre újra.