2016. október 31., hétfő

"Hogy vagytok, öreg?"

Rémisztő, hogy már megint...
Két hete voltam kint az Alfer (Albert Ferenc) sírjánál, így halottak napjára közeledve és most is - mint mindig, ha néha kimegyek - csak csóváltam a fejem... Már lassan nyolc éve. Sosem felejtem el azt a nyomasztó csendet, ami akkor reggel a szerkesztőségben fogadott, amikor az Alfer asztalán már csak egy gyertya égett.
Aztán Oszi bácsi (Tuduka Oszkár) jellegzetes ballonkabátos alakja szállt fel a szerkesztőség előtt az utolsó villamosára tavaly,  miután megírt még egy alapos koncert- tudósítást,  a legjobb részeket pedig el is dúdolta nekünk.
És most megint.
Budapesten ért a hír, egy nagy örömet okozó előadás után. "Remélem, az üzenetet csak az előadás után nézed meg", írta a rossz hír hozója és mennyire igaza volt, hiszen a világ megint kicsit más lett. 
Szántó Sanyi sem volt kivétel, ő is azonnal úgy kezelt a szerkesztőségbe kerülésemkor, mintha mindig is kollégák lettünk volna. "Azért kerültél ide, mert itt a helyed" - most is hallom a hangját. Aztán, mikor a Kanonok sorról a mostani székhelyre költöztünk, vagy öt-hat évig nem csak egymás mellett volt az íróasztalunk, de szemben is ültünk egymással. Ez a mindig egymás szeme előtti idő már eleve önmagában rejt egyfajta bizalmas, baráti viszonyt, de ahogy az egy igazi "Faterhez" (a minden kolléga Faterjéhez) illik, mindig érdeklődött a családról, mindig érdekelte a lányom, a fiam sorsa. Aztán ritkultak a találkozások, de az érdeklődő nem változott. "És kézcsókom a kedves feleségednek" - ezt sosem felejtette el...
Ha szolgálatos volt és valami anyagot várt tőlem, felhívott: jó lesz az, Csabikám, csak nyugodtan, ráérünk és fotót is küldj, ha van."
Már megint ez a nyomasztó csend.
Már megint kevesebben egy barát-kollégával. 
Aznap fogtunk kezet utoljára, amikor a fentebb említett látogatást megejtettem a biharpüspöki temetőben, közös barátunknál.
Ha tehette volna, meggyőződésem, hogy tőlem az úriember Szántó Sándor, a Fater így köszönt volna el az elmúlt pénteken: "Hogy vagytok, öreg? Jól? Na, az a fontos. És ne felejtsd el átadni kézcsókom a feleségednek!" 
                                            Szántó Sándor (1941 - 2016)
 

2016. október 14., péntek

"Micsoda rabság: A Gépszabadság!"

Az évek során bizony jelentek meg olyan véleményanyagaim, melyek némelyekből heves indulatokat váltottak ki, eladdig, hogy a szavakat érezhetően válogatva próbáltak legorombítani vagy éppen lekommunistáztak. Ami utóbbit illeti, bár jócskán éltem már az illető korban, sosem voltam még párttag sem. Jól tudjuk azt is, akkoriban még a párttagság sem jelentett egyet az eszmei azonosulással, de ez manapság nem zavarja azokat, akik összemossák a kettőt. Teszik ezt saját érveik alátámasztására, hasonulva így valójában az általuk ostorozottakhoz. 
Ezzel most újra kiverhettem pár biztosítékot, de a "villanyszerelésnek" még nincs vége. 
Amiről most szólni akarok, az összefüggésben van a fentiekkel, lényege pedig, hogy azok az írásművek állják ki szerintem az idő próbáját, melyek mindenkihez szólnak. Most nem fedeztem fel a meleg vizet, még azt hozzátéve sem, hogy az előbbi megállapítással együtt jár: az ilyen szövegek sikere abban áll, hogy ha mindenkihez szólnak, mindenki a saját szája íze szerint magyarázhatja azokat. A minap olvastam egy véleményt, melynek szerzője a közismert, Kossuth-díjas szöveg- és dalszerző, Kovács Ákos Gépszabadság című szerzeményének sorait idézi, nem nehéz kitalálni, hogy a Népszabadság című magyarországi napilap "felfüggesztése" kapcsán: "A kép-gép ontja a képeket / Hogy ne értse senki a lényeget / Hogy fel ne fogják, hogy ne tudhassák, / Micsoda rabság: / A Gépszabadság!" E sorokat magukénak érezhetik, akik tapsolnak a Kádár-korszakban alapított lap megszüntetésének, de azok is, akik szerint ez a lap már rég nem az a lap és a sajtószabadság elleni merényletről van szó "egy új gépkorszakban". Újra és újra kell idézzem magamtól (elnézést érte), amit már többször leírtam: nem arról beszélünk, amiről szó van. Így volt /van ez migránsügyben, népszavazásügyben, Népszabadság-ügyben és még ki tudja, mi mindenben is. "Amiről nem tudnak, az nem is létezik / Aki gépellenes, azt úgyis szétszedik", írja-énekli Ákos. Butítás, hergelés, ellenségkeresés, miközben éppen annak a csapdájába lépünk, amit megbélyegzünk.
                                  (Kép Ákos: Gépszabadság című klipjéből)

2016. október 5., szerda

Ajánlat törvényjavaslatra

A törvényhozók és egyéb politikusok szokták hangoztatni: azok a jó törvények és szabályozók, melyeknek kezdeményezése "alulról jön", ezért nagyon fontos a kapcsolattartás a lakossággal. Nos, mélyebb értelmezésekbe most nem menjünk bele ennek kapcsán, maradjunk annyiban, hogy én "elég alul" érzem magam ahhoz, hogy ajánlatot tegyek egy törvényjavaslatra. Ezt annál is inkább bátran teszem, mert tapasztalatom szerint akár nemzetközi szinten is nagy igény van a munkaszüneti ünnepnapokra. Nem titkolom: az ötlet a minapi magyarországi népszavazás után jött, de ne ragadjunk le ennél az egy eseménynél és légiesítsük is a határokat olyannyira, hogy EU-s szavazás esetén vonjuk be az egész földrészt (ha már belevágtam...). Ha kellően felcsigáztam az érdeklődést, hát íme a javaslat lényege: minden népszavazás, választás és bármilyen voksolás utáni nap legyen munkaszüneti ünnepnap (lényeges a "munkaszüneti", mert van ugye olyan ünnep, amikor azért be kell menni dolgozni). Indoklás: az urnazárásokat követően minden érdekelt fél a maga győzelméről beszél, akár kevesebb, akár több szavazatot kapott, akár az igen, akár a nem a több, akár kisebb a százalék, akár nagyobb. Ennek következtében tehát minden tábor szavazóbázisának oka van az örömre, de azoknak is, akik érvénytelenül szavaztak vagy éppen részt sem vettek, hiszen az ő magatartásukat is jól meg lehet magyarázni, mármint mindenki a maga javára. Tehát a mindenkori voksolások utáni hétfő (hiszen általában vasárnap vannak a szavazások, de a nap végül is nem sarkalatos tényező) munkaszüneti nap lenne. Így könnyebben elviselnék az emberek a rájuk zúduló politikát és tudnák azt is, hogy valami kedvező biztosan következik az urnazárások után.