A nemzetegyesítés békés módja, ha légiesítjük a határokat.
Ezt a megfogalmazást axiómaként hangoztatják a politikusok évek,
évtizedek óta. Hogy ezt mennyi sikerrel tették meg, arról bizonyára
mindenkinek van véleménye, illetve arról is, hogy miben sikerült már ez a
"nemzetegyesítés", miben nem és még talán arról is beszélhetnénk, hogy
amiben sikerült, annak maradéktalanul kell-e örülni.
A minap olvastam egy interjút Friderikusz Sándorral a Magyar
Narancsban. Lehet szeretni vagy nem szeretni a nevezett "médiafelületet"
vagy sem, mint ahogyan a médiaszemélyiséget is. Az azonban biztos, hogy
Friderikusznak olyan véleménye van, amire érdemes odafigyelni annak is,
aki nem ért vele egyet. (Elvakultak kíméljenek.)
A teljes interjú ide kattintva érhető el.
Én néhány gondolatot kimásolok ide, azért, mert úgy
gondolom, hogy olyasmiről beszél ezekben a mondatokban, melyek a határ
innenső oldalára, ránk is vonatkozhatnának (legyünk akár feketék vagy fehérek, jobbkezesek vagy balkezesek).
Például a médiával kapcsolatban.
Például a médiában dolgozókkal kapcsolatban.
Például a médiát működtetőkkel kapcsolatban.
Például csak úgy, emberségünkre vonatkozóan.
Ha valamiben, hát ebben már sikerrel járt a határok légiesítése. És nálam ez a "nem örülök neki"-kategória.
Szóval:
"- Milyen dolog az, hogy ha valaki mást gondol, mint ők, azt aljas
érvekkel lehúzzák a sárga földig és jól megtiporják? A permanens háború
logikája ez, nem másé. (...) Aki még tudja, milyen becsületesnek lenni,
ma rosszul érzi magát itt.
- (Az ország) egyik része elfáradt, másik része nem képes két
egyszerű halmaz között sem összefüggést felfedezni. Megértőbb vagyok
azokkal, akiknek napi küzdelme a létfenntartás körül forog. Kevésbé
vagyok megértő azokkal, főképp értelmiségiekkel, akiknek szellemi
muníciójából kitelne az összefüggések feltárása és az ellentmondások
felmutatása minden ügyben, ehelyett inkább otthon ülnek és fejükre
húzzák a takarót, közben rátarti kívülállást színlelnek és
emelkedettségre hivatkoznak, ha valaki megkérdezi őket, miért nem bújnak
ki az egérlyukból. Ki segítsen a tarthatatlan valóság feltárásában, ha
nem az értelmezni képes értelmiség?"
- Csodálkozom is, hogy nem egy szaktársam mennyire ragaszkodik sok
évtizedes beidegződéseihez, amikor újra és újra leülteti ezeket a
beszélő gépeket, és a kiegyensúlyozottság látszatát keltve vitatkoztatja
a politikai aréna semmitmondó szereplőit. Mit érnek el vele? Ugyanazt
reprodukálják, amit egész nap, egész héten, sőt már hosszú évek óta.
- Ez ma már meghaladott állapot. Ha egyszer háborús helyzet van – és
8-10 éve a tömegtájékoztatásban biztosan az van –, akkor az isten
szerelmére, minek békét színlelni?! Normális körülmények között az
újságírás természetesen legyen objektív, távolságtartó, és álljon
középen. De mivel itt minden emberi értéket kiforgattak, a nyelvet
aljas, öncélú eszközzé silányították, a szavak konszenzusos jelentését
épp az ellenkezőjére fordították, semmi értelme annak, hogy az ember –
akármi legyen is a foglalkozása – ne azt az értékrendet képviselje,
amelyben hisz, és amely szerint él. Itt már jó ideje nincsenek meg az
angolszász hagyományú újságírás alapfeltételei sem. Tudathasadásos
viselkedés, ha valaki úgy tesz, mintha meglennének. Mondja azt az ember
pacekba*, amit gondol, akkor legalább tudjuk egymásról, ki hol áll, ki
hová tartozik."
(*vagányan, bevállalósan - cigányul)
"Kiadtuk a jelszót..." (filmkocka "A tanú" című filmből)
2016. január 11., hétfő
2016. január 7., csütörtök
Globális keringő
A szilveszter éjszakai megpróbáltatások kiheveréséhez tartozik számomra
(mint zenei mindenevő számára) a Bécsi Filharmonikusok hagyományos újévi koncertjének megnézése/hallgatása január elsején. Ahogyan az a nagy
klasszikusok és elévülhetetlen szerzeményeik esetében mindig történik
(legyen az a zenei műfaj bármelyik zuga), hiába tudjuk idősebb és
ifjabb Johann, továbbá Josef és Eduard Strauss darabjainak is betéve
minden taktusát, hiába tudjuk, hogy a ráadás a Kék Duna keringő,
a csattanó pedig a Radetzky-induló, mindig úgy várjuk,
mintha először hallanánk. Nem volt másként idén
sem: a Grosser Musikvereien hangversenyterme csillogó,
a bejátszások táncosai kecsesek, a Mariss Jansons
vezényelte zenekar könnyed. A közreműködők között idén is ott volt
a Bécsi Fiúkórus. Miközben Johann Strauss két
polkáját (Daloskedv, Szünidei utazás) énekelték, figyeltem, ahogyan
a kórus hagyományos sasos-címeres egyen-felsőjét viselve jópár
kínai(-vonású) kis srác is nyomatta a strófákat. Aztán a megérdemelt
taps közben a kamera a közönséget pásztázta, ott meg elegáns
kínai(-vonású) urak, hölgyek tapsoltak. Ha ezt a Straussok megérhették
volna... Ha Johann Strauss ma élne és lenne üzleti érzéke,
bizonyára nem késlekedne megírni a Kék Jang-ce keringőt.
A kék Jang-ce (fotó: hungarian.cri.cn)
A kék Jang-ce (fotó: hungarian.cri.cn)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)