2015. október 21., szerda

Anyja lánya

Aki nem tudná véletlenül, hogy milyen nap van a kisvárosban, az biztos rájönne arról, hogy nagy a sürgés-forgás azok között, kikről ránézésre megállapítani: jórészt segélyekből élnek. Ezen a napon jár ki a központból heti rendszerességgel a "segélyes", ilyenkor lehet "intézni a papírokat". Az iratokról fénymásolat is kell a "doszárba", így a "szerokszosnál" is nagy a forgalom. 
Toprongyos pár áll meg az ajtó előtt. A még gyereknyi anya elengedi a mellette karistoló, maszatos arcú kislánya kezét, batyujából előszedi viharvert személyi igazolványát, indul a másolóhoz. Megtorpan, eszébe jut, hogy nem mehet be égő cigarettával. Kikapja szájából a parázsló csikket (lehet, nem sokkal korábban lejmolta), odanyújtja a lányának, majd bemegy az ajtón. A kislány, mintha mi sem lenne természetesebb, szájához emeli, jókorát szív rajta. A füst meg sem köhögteti, kitaposott úton mérgezi már a tüdőt. Anyuka, dolga végeztével, visszaveszi az égve tartott füstölnivalót és mennek dolgukra.  
                                                                                  (Illusztráció: hirek.sk)

2015. október 15., csütörtök

Amikor örülnének a magyaroknak...

Hallom a szerda reggeli hírekben: balszerencsés volt a magyar válogatott, a török csapat emberhátrányban és az utolsó percben szerezett góllal vívta ki kedden maga számára a foci EB-re szóló egyenes ági részvételt, elütve ettől a magyar válogatottat. 
Nekem is egy "bal"-lal kezdődő szó jutott erről eszembe. Például annak kapcsán, hogy a selejtező sorozat legelején máris 2-1-es vereséget sikerült begyűjteni hazai pályán az észak-írek ellen tavaly szeptemberben, mintegy sejtetve az elkövetkezőket. Aztán az elmúlt héten, a sorozat végén, hatalmas fegyvertényként ünnepelték egyesek a Feröer-szigetek legyőzését (némelyek a bíráló szavakat egyenesen nemzetellenes merényletnek minősítették), hogy aztán a szigetország amatőrjei által kétszer is legyűrt görögöktől kikapjunk... 
Maradt megint a számolgatás, a várakozás, hogy a spanyolok, a törökök, meg a lettek kaparják ki a gesztenyénket. 
A Nemzeti Sportban még szívhez szóló üzenet is megjelent a spanyoloknak címezve, hivatkozva például Kubala Lászlóra, Puskás Öcsire, hogy itt az idő "törleszteni" - ha poén volt, akkor frappáns, ha nem viccnek szánták, akkor szánalmas. 
Most ellenben még itt a pótselejtező, tehát van a dolognak jó oldala is. Például láthatunk (?) újabb két meccset, ahol a válogatott önerőből bizonyíthatja, ott a helye az EB-n. 
Azt hiszem, a magyar csapatot még senki nem óhajtotta jobban ellenfélnek, mint a pótvizsgára váró további hét gárda bármelyike.
                    A török-izland meccs 89. perce: félúton a labda az izlandi kapuba

2015. október 8., csütörtök

...és többnyire úgy alakul


 
Olvasom, a terv az volt, hogy kitelepítik őket otthonaikból. Mert útban voltak. Azt mondták, így megmenekülhetnek. Akik ezt mondták, már eleve tudták, hogy nagyobbik részük úgy sem éli túl a költözést. Akkor meg minek bajlódni velük. Bár azt nem mondták végül, de jobbnak gondolták, hogy ne is legyen költöztetés, egyszerűen amelyik túléli a földgyalu tarolását, az ... megmarad. Már ameddig meg tud maradni a gyökeresen átalakított környezetben. Meg aztán nem is volt idő bíbelődni velük, hiszen az idő sürgetett, ők meg alig vannak pár százan az egész világon. Mit a világon?! A világon belül is ezen a pár tucatnyi kilométeren. Kinek fognak hiányozni, mikor minden percben teméntelen ember hal meg háborúkban vagy az éhségtől-szomjúságtól? Jöhetett hát a földgyalu, épülhetett a kerítés.
A kerítések építése rendszerint bajjal jár. Ki építse? Kinek a telkére? Hol a telekhatár? És ki ellen? 
Mindez már két szomszéd között is vitát szül. 
Mindez két ország között is vitát szül. 
Mindez sok ország és sok nép között is vitát szül.
Mit számítanak ők, akik alig vannak pár százan. Hiszen még emberek százai, ezrei, milliói sem számítanak, ha úgy alakul. És többnyire úgy alakul. 
Ráadásul a föld alatt élnek jobbára, nem is lesz szem előtt a hiányuk. Meg egyáltalán: amit nem látunk, az nincs. Amit látni kell, azt majd a szemünk elé teszik.
A délvidéki földikutya - mely az egyedüli gerinces állat, mely a Kárpát-medencében alakult ki, a Duna-Tisza közötti Homokhátságon és a Vajdaságon kívül sehol a világon nem fordul elő, tehát vigyázni sem lehet rá máshol - rosszkor rossz helyen volt. Pontosabban ő volt ott hamarabb, csak az idők változtak. A feje felett. Megesett az már emberekkel is, hogy tologatták a határ kerítését a fejük felett.
Nem ritkaság, hogy élőlények az ilyesmibe belehalnak.
                                                                          (fotó: termeszetvedelem.hu)

2015. október 2., péntek

"Engedjétek hozzám..."

Sok fiatalt, gyereket egybegyűjtő egyházi rendezvény. 
Napsütés, vidámság. 
A sokat látott falak visszhangozzák a zsivajt, a nevetést. A templomok kárpitja manapság már nem hasad a jókedvű lármától, a taps ütemétől, a lányministránsok látványától. 
A hátsó sor szélén pajkos szemű legény, a ministránsruhából kilátszó civil öltözék szerény otthonra enged következtetni. Figyelmét már nem köti le a szentmise, a padon napfényfürdőző legyek megfogására összpontosít. 
"Menjetek békével!" 
Ünnepi menet indul ki a templomból, a sort záró püspök mosolyogva integet a visszaintegető gyerekeknek. 
Legényünk is félbehagyja a vadászatot, ő is integet. Hirtelen szemtől szembe, karnyújtásnyira találja magát a főpappal. Meglepődik, felemelt karja megáll a levegőben - talán arra gondol, a figyelmetlenség és a légyfogás miatt neki nem is jár a köszönés. Szemvillanásnyi idő, a püspök pedig ad egy ötöst, pacsizik a bizonytalanul felé nyúló kis tenyérrel. Akik látják mosolyognak, a gyerekek nevetnek. 
"...mert ilyeneké az Istennek országa."