Adjátok vissza a hitemet

Urak, akik az ország dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hitemet! 
Sajnos nem tehetem, hogy ne érdekeljenek világnézeti kérdéseitek, politikátok, hiszen életemről, gyerekeim életéről van szó. Belerángattatok ebbe a játékba, melyben játszani kell sorsot, kisebbségit. Melyben tudni, hogy visszhangzik a telefon, hogy a személyi szám bárki prédája, az elektronikus jelszó gond nélkül lenyúlható. 
Ne mondjátok, hogy van, aki többet vesztett, mert senki nem vesztett annyit mint én. Csak az, aki ugyanazt vesztette. Ennek a szerepnek a megírásában együtt vagytok felelősek, kik az ország dolgait intézitek. Hinni szeretném, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott. 
Adjátok vissza a hitemet. 
Abban, hogy nem kell félni leskelődő szemektől, hallgatózó fülektől, ha valahol énekelnek, koszorúznak, összegyűlnek vagy elválnak. Vagy éppen felolvasnak, ráadásul bárki számára elérhető könyvekből. Még akkor sem, ha valakik ezekből a könyvekből máglyát raknának. 
Adjátok vissza a hitemet abban, hogy hamarabb visszakaphatom azt, mint az író a hegyeit. 

                                                                                                  (Illusztráció: moly.hu)

Való(s) világ

Állítólag demokráciában élünk. Szabadon élünk. 
Szabadon megválaszthatjuk, hogyan.
Vannak, akik úgy döntöttek, a korszerű virtuális világot választják létük fő terének. Azt a világot, ahol igyekszenek mindig az általuk jobbnak vélt, mosolygós, sikeres énjüket mutatni másoknak, ahol mindig a szeretet és az igazság oldalán állnak, bátran "beszólnak", ha valami nem tetszik nekik, osztják a tanácsokat. Nem mellékesen rengeteg ismerősük van a közösséginek nevezett oldalon - ugyanakkor ezek nagy részének az utcán nem is köszönnek... 
Vannak, akik nem a virtuális térben élnek ugyan, de olyan módon, mintha mégis. Nem látják, rosszabb esetben nem akarják látni, és azt sem szeretnék, ha mások látnák a valóságot. Úgy beszélnek, úgy cselekszenek, mintha a dolgok összefüggések nélkül, csak úgy megtörténnének, mintha az elfecsérelt energiák nem számítanának, hiszen csak nyomunk egy "enter"-t, és kapunk egy új életet, mint egy számítógépes világban. Jellemzően az ilyen emberek sem vállalnak, vagy ha mégis vállalnak, akkor nem viselnek felelősséget közösségükért, esetleg a partvonal mellől bekiabálnak, önnön fontosságukat mímelve. 
Állítólag demokráciában élünk. 
Ennek egyik ismérve, hogy időről időre lehetőség nyílik azoknak, akik valóban akarnak tenni valamit közösségükért, hogy ezt megtegyék: vállaljanak valós szerepet. Kisebbet, nagyobbat, tehetség és elszántság szerint. 
Vállalva az áldozatot. 
Azokért is, akik a virtuális világból kiabálnak be.

Harminchét másodperc

Állunk a pirosnál, a villanyrendőr visszaszámol. 
Még harminchét másodperc a zöldig. Mögöttünk tanknyi terepjáró. A sofőr telefonál, a mellette ülő nő a napellenző tükrében sminkel. A járdán feltűnik egy hajléktalan. Lassan baktat, csónaknyi kitaposott sportcipője liftezik a bokájánál. Három koszos reklámszatyrot is lobogtat kezében a szél. 
Még harminc másodperc. Ahogy egykedvűen elhalad a visszapillantó mellett, látszik, hogy a hideg szél bőven válogathat: rossz cipzárú, meghatározhatatlan színű dzsekijének melyik szakadásán férkőzzön a rosszul gombolt ing irányába. 
Még huszonöt másodperc. Úgy 55-60 évet takarhat a borosta, a kiszolgált katonai kucsma. Vagy ki tudja... Vajon hol teltek gyerekévei? 
Még húsz másodperc. Vajon mire szánták szülei? Milyen iskolába járt? Az ilyen hideg időben utána szólt-e anyja: sál, sapka! 
Még tizenöt másodperc. Volt-e, van-e családja? Tudják hol van, mit csinál, hogyan él? Érdekel-e valakit?
Még tíz másodperc. Mi volt tegnap ezekben a szatyrokban? Mi kerül bele ma? Érdemel-e bárki is ilyen sorsot? 
Még öt másodperc, de a terepjáró már megmozdul. 
Már dudál is. 
Hallja a lámpa is, zöldre vált. 
Menni kell tovább.

                                                                              (Illusztráció: nagybetu.blog.hu)

Próbára teszi, akit szeret

Miközben a magyarkéci református parókián a napokban pusztított tűzvész kapcsán írtam a tudósítást, próbáltam, ahogyan illik és kell, tárgyilagos maradni. Azonban ezen a helyen már lehetek szubjektív. Valahányszor Mike Pál tiszteletessel beszélgettem már korábban is, az mindig élményszámba ment - és most sem csalódtam. Első gondolatom, ismerve a tiszteletest, az volt - bár nem vagyok mindenre csípőből, pláne nem szó szerinti bibliai idézetet vágó alkat -, hogy Isten próbára teszi azt, akit szeret. Mikor ezt kimondtam, a lelkész helyeselt: elsősorban azokat sajnálta, kiknek munkája elemésztődött, majd hozzátette, a gyülekezet, a barátok azonnal megmozdultak, az igét gyakorlattá téve: "Egymás terhét hordozzátok". Felfogásában ennek az esetnek is jó oka van, erős hittel úgy gondolja, hogy a Teremtőnek olyan nagy tervei vannak, melyeknek ez az eset egy kis része, és ahogyan már korábban is tapasztalta, egy idő után beigazolódik mindez. Pillanatnyilag lehet, úgy érezzük, hogy egy nagy ködben botorkálunk, az is meglehet, hogy a terv nem is földi életünkben teljesedik ki, de ki fog, abban biztosak lehetünk, mondta a lelkész, aki - hangsúlyozom - nem prédikált, barátian beszélgettünk. 
Ha eddig esetleg lettek volna, ezután már biztosan nem voltak kétségeim: nem az a kérdés, sikerül-e újjáépíteni a leégett tetőt, hanem hogy vajon mi annak a bizonyos nagy tervnek az újabb lépése. 
Mert akit próbára tesz, azt szereti.

                             A tető nélkül álló parókia épülete, illetve a kormos tetőtérből meredező kémények, háttérben a templom                                 (fotó: erdon.ro)

Tűzifa, ami volt is, nem is

A gondos gazda egy szép téli reggelen szétnézett a pajtában és megállapította: fogytán a tüzelő, ellenben odébb még a tél vége. 
Mit lehet tenni?
Fáért kell menni az erdőbe. A sajátba. 
Nosza, fuvarost fogad, aki annak rendje-módja szerint fel is pakolja a kidöntött szálakat, a deresek neki is szilajodtak az útnak. Alig mentek néhány versztányit, a rend őrei megálljt parancsoltak, igazoltatás indokával. A szekeres azon mód mobiltelefonált a gazdának (áldassék a modern technika), aki lóhalálába érkezett is a birtokot igazoló dokumentekkel. Eddig rendben, de hibádzott bizonyos irat, minek hiányában bizony lopás ténye forog fent, méghozzá ...a saját tulajdonú erdőből. Tettes a fuvaros, akit a "megkárosított" gazda fogadott fel, aki erdőbirtokos voltát igazolta ugyan, de az út közben lévő fával senki nem tud elszámolni. Nosza, a gazda menti a menthetőt, már a bírságot is fizeti, mégse hagyhatja bajban fuvarosát, és lepengeti a kivágottnál sokkal több köbméter árát, meg aztán a törvény betűje nem sérülhet. 
De mi lesz a fával? 
Hát, a bűnjelet elkobozzák. 
Így történt, hogy a fát kivágták, még többe is kóstált az áránál, ám mégsem került a pajtába (mármint a tulajdonoséba biztos nem), de az is igaz, hogy közben a gazda nem fázott. Sőt, többször is leizzadt.

                                                          (Illusztráció: szekelyhon.ro)