A nagyon ismeretlen Drakula

    - Rencz Norbert -

Még hogy manapság nem készítenek komoly mondandóval rendelkező, hiteles filmeket!

Az ismeretlen Drakula című mozi erre rácáfol, nagyon is… Olyan dolgokat tudhatunk meg belőle, hogy nacsak!

Már a film elején olyan tényekre világítanak rá ezek a szemfüles amerikaiak, hogy a rettegett Vlad, havasalföldi fejedelem nem is annyira havasalföldi. Annál inkább erdélyi. Hű emberei pedig Dimitru és Nyikolaj. Ezek a nevek kísértetiesen hasonlítanak Erdélyben ma is használt férfinevekre, de nyilván ez a véletlen műve, hiszen akkor ők még…

A film közepe felé megtudhatjuk, hogy a hős Vlad igazából nem is volt vámpír, ő csak egy ártatlan sarja a Drakula-háznak (!), aki abban leli szórakozását, hogy százakat húzat karóba. A vámpír valójában, akikről a legendák szólnak, egy tisztázatlan körülmények között a hegyekbe (ahol, mint megtudhatjuk, őshonos faj a madárpók) került öregúr, aki már alig várta, hogy végre valakire rásózhassa vámpírságát. Sikerült is, hiszen a hős Vlad élete árán is menti feleségét, népét és egyetlen fiát, akinek a neve Ingeras. Mintha ez is ismerős lenne… Szóval ördögi apa, angyali gyermekéért.

És most azokról, akiktől védeni kell îngerașt a fiút meg a népet: a csúnya török sereg és a kegyetlen török szultán, akik Magyarország ellen mennének, Erdélyen át, mindent elpusztítva és mindenkit megölve. Igen ám, de a hős Vlad, Dimitru és Nyikolaj nem hagyhatják, hogy a magyarokat bántsák! Milyen szép is a szomszédi összefogás!

Ezért aztán jaj a töröknek, mert a hős Vlad egy egész seregnyi vámpírt kreál, csak úgy, hipp-hopp! Ez logikátlannak tűnik, hisz a film elején még teljesen egyedül képes volt lemészárolni egy egész sereget. De hát filmet befejezni csata nélkül hogyan lehetne már? A fináléban persze Ingeras megmenekül a gonosz iszlamisták szultán karmai közül, mikor megjelenik a római-katolikus szerzetes, Lucian (?!) és a hit hatására aztán, most már tényleg jaj mindenkinek, aki csúnyán nézett a fiúra!

Örülhetünk tehát, hogy a havasalföldi, immáron tudottan római-katolikus szomszédok feláldozták magukat a magyarokért. A film válaszokat adott tehát évszázados kérdésekre, a külföldieket meg még jobban összezavarta, hogy ez után már végképp ne tudják megkülönböztetni magyart a romántól, vámpírt az embertől, Erdélyt Romániától, és persze belerúgott még egyet a muzulmánokba, akiknek most ez amúgy is nagyon kellett.

                                                                                        (Illusztráció: filmtett.ro)

Vaddisznósirató

Január második fele és valami nem stimmel. 
Hiányérzetem van. 
Aztán megvilágosodok: nekem a napokban Bályokon lett volna a helyem. 
Bizony, bizony, 2005 óta tartja meg Ion Țiriac elhíresült év eleji vadászatát a községhez tartozó Nagyalmás  melletti birtokán, vaddisznók százainak bánatára, a média örömére a januári viszonylagos uborkaszezonban. És ki ne felejtsem az állatvédőket, akikre mindkét megállapítás vonatkozik: bánatukra, mer' mégis csak állatvédők, illetve örömükre (már elnézést), mert ritkán látható médianyilvánossághoz jutnak általa. 
Most meg alig-alig. 
Mint köztudott, idén vagyis ezen a télen rendhagyó módon december 20-21-én volt a lövöldözés. Neten keresgélve is alig találtam információt, pedig még valami vadász-szakoldalt is megnyitottam. Ismét itt voltak a bankember híres barátai, ezúttal valami 100 állatot terítettek le (ezzel messze nem lőttek túl a célon, más évekhez képest), a Négy Mancs állatvédői megint "lemészárszékezték" a bulit, a húst pedig újfent eladakozták. 
Mondhatnánk, minden a megszokott rendjén zajlott. 
Kivéve a kisebb csinnadrattát. 
Egy jó vadász ismérvei: figyelemelterelés, álcázás, pontos célzás. 
Karácsony előtt, december 21-én iktatták be az új államelnököt. 
Ez most bejött a volt teniszbajnoknak.

                                         Az idei "termés" egy része (fotó: evz.ro)

A tolerancia párhuzamai

Mielőtt bárki félreértené mondanivalómat: világnézettől függően nevezhetjük parancsolatnak vagy axiómának, de embert ölni bűn/bűncselekmény, bármilyen indokkal is követik el. Szerintem fokozottan az, ha éppen vallási indíttatásra hivatkozik az elkövető. A Franciaországban történtek természetesen felbolygatták a világot és már (sajnos) talán az is természetesnek mondható, hogy ezt a felbolydulást kihasználva olyanok is "szélirányba" állnak, akiknek mindegy mi történik, csak hangoskodni lehessen. Remélem újságíróként nem kell különösebben bizonygassam, hogy számomra a sajtószabadság fogalma mit jelent, tehát az e mellett napok óta sorjázott érveket sem kell elismételnem. Azonban a joggal felháborító gyilkosságok olyan kérdést is felvetnek, melynek vállalása ezekben a napokban szinte eretnekséggel ér fel: a sajtószabadság és az erkölcs határvonalai vajon olyan párhuzamosak-e, melyek csak a végtelenben találkoznak? E helyen jelentek meg már olyan gondolataim, melyek nyomán némely olvasói reagálások túlzottan liberálisnak kárhoztattak, nemzeti érzéseimet kérve számon (mintha a kettő kizárná egymást). Most nem lennék meglepve, ha talán éppen ők liberálisabb szemléletet tanácsolnának. Vajon mennyire lennének toleránsak irányomban, ha az ő vallásukat, tisztelendőjüket/tiszteletesüket, püspöküket karikírozó, vulgáris rajzot készítenék (már ha tudnék), és előfizetnének-e lapunkra* továbbra is, ha annak megjelenését a főszerkesztő még engedné is? Nem győzöm hangsúlyozni: a gyilkosság bármilyen formája bűncselekmény. Ezért nagyon helyes a milliós tüntetés, a több tucatnyi államfő a tüntetők élén példamutató. Sőt, az összekulcsolt karjuk jelezte összefogást talán már korábban meg kellett volna ejteni, mielőtt a kultúrák keveredése és kavarodása olyan méreteket ölt, hogy a párizsihoz hasonló vérengzés bármikor, bárhol megtörténhet. És a hangsúly már sajnos a bármikoron és a bárholon van.
(*Bihari Napló) 

                           Államfők, politikusok a párizsi tüntetés első sorában (fotó: eszak.hu)