2015. december 1., kedd

Bombariadó

Nem tudta megszokni a várost. Amikor a falut a nyüzsgő sokadalomhoz csatolták és a lebontásra ítélt házból egy második emeleti betonkockába költöztették, legalább annyi öröme maradt, hogy a domboldali szőlőt megtarthatta. Villamossal járt ki a végmegállóig. A sínek menti kocsma csaposa gyerekkori barátja volt, ezért megengedte, hogy az épület mögötti fészerben tartsa biciklijét, amivel kikerekezett időnként, ha eljött a nyitás, a metszés, a permetezés, a kapálás ideje. Ilyenkor, jöttében-mentében a világ dolgait is megbeszélték a söntésben. Már hónapok óta ezek a terroristák tartották rettegésben a világot, volt téma bőven, főleg, hogy minden haver más-más tévét nézett. Történt egy napon, hogy igen szomjasan gurult le a dombról a villamosmegállóba, ezért a bringát csak letámasztotta a tetőtartó oszlopnak, hogy majd elrakja az első (vagy a második) pohár után. Aztán úgy elszaladt az idő (meccs is volt előző este), hogy el is feledkezett róla. Amint kilépett a csehóból, és lepett volna fel a villamosra, látja ám, hogy felfegyverzett, fekete maszkosok (pont mint a tévében) a megálló végében körbeállnak valamit és erősen tanakodnak. Aztán megragadják és egy villogó szirénájú kisbuszba tömik befele. Uram irgalmazz - ez az ő biciklije! Vajon mit vétett a nyomorult rozsdafészek?! Nem szólt egy szót sem, hogyisne, még őt magát is elvinnék ezek a fiúk! Pattant a villamosra (volt már vagy három szerelvény feltorlódva), mintha ott sem lett volna. Az esti híradóban látta, hogy bombariadó volt, a villamos végmegállójában egy gazdátlan kerékpárra, rajta gyanús csomagra lettek figyelmesek szemfüles polgárok, akik bejelentésére kiszálltak a mindenféle hatósági emberek. Leállították a forgalmat, a drótszamarat meg a csomagot elszállították és a városon kívül megsemmisítették. "Na, ezek jól felrobbantották a megmaradt zsíros kenyeremet, meg azt a kis lőrét a flakon aljában" - tűnődött. Csak azt a műbőr, csatos táskát sajnálta, amit olyan jól fel lehetett fogatni a biciklivázra, hogy nem zavarta pedálozás közben.
  
                                                                                     (Illusztráció)

2015. november 27., péntek

A messziről jött ember

A messziről, nagyon messziről jött embert mindenki ismerte a kicsi faluban. Nem volt nehéz felismerni, ránézésre is elütött a helyben lakóktól. Ahogyan a szólás is tartja, ő bármit mondhatott volna magáról, de nem mondott csak azt, ami igaz volt. A kicsi faluban ezért is tartották igaz embernek. Bár csak kevesen értettek vele szót, sokakkal volt egymásnak mondanivalójuk. 
Az öreggel is, aki a korán érkező szürkületben a csordát várta. Ült a kapuban a lócán, ahol minden este, és ahol hétvégén a világ dolgait szokták megbeszélni a szomszédokkal, és várt. A messziről jött ember, aki éppen arra baktatott, odaült mellé. 
Együtt várták a csordát. 
Közben beszélgettek. 
Ki tudja hogyan? Hiszen a messziről jött saját anyanyelve mellett tudott ugyan világnyelveket, ám az öreg csak saját anyanyelvét tudta, még az országét is csak botladozva, nem is igen volt szüksége rá. De beszélgettek, erről árulkodtak gesztusaik is. Lehet, nem is ugyanarról a témáról magyaráztak egymásnak, de ez láthatóan egyiküket sem zavarta, mindenki békésen elmondta a magáét. 
És közben várták a csordát. 
Miközben az állatok hazafelé kolompoltak a mezőről, egy messzi városban a messziről jötthöz hasonlatos emberek magukat sem kímélve pusztítottak. Pedig ők értették egymást is, meg az általuk halálra ítéltek nyelvét is. Mégsem beszéltek egy nyelven. 
Igazából nem is voltak hasonlóak a messziről jött emberhez. 
Igazából senkire nem is hasonlítottak, csak önmagukhoz. 
Az öreg ezért nem is félt az ő messziről jött emberétől. Tudta, hogy inkább hasonlít az rá, akinek alig érti a nyelvét, mint azokhoz, akiknek értené a beszédét.  

                                                                            (Illusztráció: blog.xfree.hu)

2015. november 16., hétfő

...és csak száll a cementpor

Nyugdíjas lévén már volt ideje naponta tenni egy sétát, olyan egészségügyi célzattal, nem kellett reggelente munkába sietnie. Olykor kolléga is akadt a nézelődéshez, meg a világ dolgainak megvitatásához. Most éppen megszokott útvonaláról eltérve volt kénytelen bandukolni, ugyanis az utca túloldalán járdát öntetett a "községháza". 
Az előző napok eredményét vizsgálgatva, a sokat tapasztaltak biztonságával állapította meg, maga elé mormolva "Nem fog ez sokáig tartani, a munkások biztos kilopták belőle a cementet. Felporlik, nem adok neki egy évet. Én a körmükre néznék, az már biztos." 
Közeledve a pár száz méterrel odébb dolgozó munkásokhoz, eltűnődött, itt lenne az ideje a kertkapu elkorhadt gerendáinak helyére bebetonozni a régen "megszerzett" vascsöveket. Oda is ment a munkavezetőhöz, még kacsintott is a kérdéshez: 
- Mester, nincs egy kis "eladó" cementjük? 
- De van, 20 lej zsákja, mennyit kér? - jött a válasz, amit hirtelen nem tudott mire vélni. 
- De hisz annyi a lerakatban is, mondta értetlenkedve. 
- Miért, mit gondolt, mi mennyiért vesszük? - kacsintott vissza a munkavezető. 
Dühösen legyintett: micsoda élhetetlen emberek vannak?! 
                                                                                    (Illusztráció)

2015. november 9., hétfő

Requiem eltűnt mosolyunkért

A napokban több ismerősömmel is arról beszélgettünk, hogyan lehet védekezni az elharapódzó "szabadság" ellen, amikor bárki bárkiről bármit mondhat büntetlenül, okoskodhat, hőzönghet, mert "demokrácia van". E sorok gépelése előtt éppen egy "tudósítást" olvastam ismeretlen szerzőtől (!) a világhálón egy olyan eseményről, melyen magam is ott voltam és tanúsíthatom, a leírtaknak vajmi kevés közük van a történtekhez, annál több a manipulálási szándékhoz. Csak nézek magam elé és tűnődömérzik-e felelősségüket azok, akik MI és TI táborokra osztották az embereket?; akik egykori mosolyunkat egymást fürkésző tekintetekre változtatták?; akik állandó forradalmi hangulatot szuggerálva feszültségben tartanak?; akik ugyanazokat a populista szövegpaneleket szajkózva nézik nyájnak a népet?; akik áltevékenységekkel keltik fontos közéleti szereplők benyomását? 
A fentebb említett beszélgetések végén megállapítottuk: nem látjuk, hogyan lehet ebből az információk és álinformációk alkotta katyvaszból kijutni, ám reméljük, hogy a hangoskodók tábora a kisebb, az okosabb ebben az esetben is enged, vagyis inkább hallgat, nem akarván összekeveredni. 
A baj csak az, hogy közben múlik az életünk. 
Az elvesztegetett évekért ki vállal felelősséget? 
                                                                          (Illusztráció: portfolio.hu)

2015. október 21., szerda

Anyja lánya

Aki nem tudná véletlenül, hogy milyen nap van a kisvárosban, az biztos rájönne arról, hogy nagy a sürgés-forgás azok között, kikről ránézésre megállapítani: jórészt segélyekből élnek. Ezen a napon jár ki a központból heti rendszerességgel a "segélyes", ilyenkor lehet "intézni a papírokat". Az iratokról fénymásolat is kell a "doszárba", így a "szerokszosnál" is nagy a forgalom. 
Toprongyos pár áll meg az ajtó előtt. A még gyereknyi anya elengedi a mellette karistoló, maszatos arcú kislánya kezét, batyujából előszedi viharvert személyi igazolványát, indul a másolóhoz. Megtorpan, eszébe jut, hogy nem mehet be égő cigarettával. Kikapja szájából a parázsló csikket (lehet, nem sokkal korábban lejmolta), odanyújtja a lányának, majd bemegy az ajtón. A kislány, mintha mi sem lenne természetesebb, szájához emeli, jókorát szív rajta. A füst meg sem köhögteti, kitaposott úton mérgezi már a tüdőt. Anyuka, dolga végeztével, visszaveszi az égve tartott füstölnivalót és mennek dolgukra.  
                                                                                  (Illusztráció: hirek.sk)

2015. október 15., csütörtök

Amikor örülnének a magyaroknak...

Hallom a szerda reggeli hírekben: balszerencsés volt a magyar válogatott, a török csapat emberhátrányban és az utolsó percben szerezett góllal vívta ki kedden maga számára a foci EB-re szóló egyenes ági részvételt, elütve ettől a magyar válogatottat. 
Nekem is egy "bal"-lal kezdődő szó jutott erről eszembe. Például annak kapcsán, hogy a selejtező sorozat legelején máris 2-1-es vereséget sikerült begyűjteni hazai pályán az észak-írek ellen tavaly szeptemberben, mintegy sejtetve az elkövetkezőket. Aztán az elmúlt héten, a sorozat végén, hatalmas fegyvertényként ünnepelték egyesek a Feröer-szigetek legyőzését (némelyek a bíráló szavakat egyenesen nemzetellenes merényletnek minősítették), hogy aztán a szigetország amatőrjei által kétszer is legyűrt görögöktől kikapjunk... 
Maradt megint a számolgatás, a várakozás, hogy a spanyolok, a törökök, meg a lettek kaparják ki a gesztenyénket. 
A Nemzeti Sportban még szívhez szóló üzenet is megjelent a spanyoloknak címezve, hivatkozva például Kubala Lászlóra, Puskás Öcsire, hogy itt az idő "törleszteni" - ha poén volt, akkor frappáns, ha nem viccnek szánták, akkor szánalmas. 
Most ellenben még itt a pótselejtező, tehát van a dolognak jó oldala is. Például láthatunk (?) újabb két meccset, ahol a válogatott önerőből bizonyíthatja, ott a helye az EB-n. 
Azt hiszem, a magyar csapatot még senki nem óhajtotta jobban ellenfélnek, mint a pótvizsgára váró további hét gárda bármelyike.
                    A török-izland meccs 89. perce: félúton a labda az izlandi kapuba

2015. október 8., csütörtök

...és többnyire úgy alakul


 
Olvasom, a terv az volt, hogy kitelepítik őket otthonaikból. Mert útban voltak. Azt mondták, így megmenekülhetnek. Akik ezt mondták, már eleve tudták, hogy nagyobbik részük úgy sem éli túl a költözést. Akkor meg minek bajlódni velük. Bár azt nem mondták végül, de jobbnak gondolták, hogy ne is legyen költöztetés, egyszerűen amelyik túléli a földgyalu tarolását, az ... megmarad. Már ameddig meg tud maradni a gyökeresen átalakított környezetben. Meg aztán nem is volt idő bíbelődni velük, hiszen az idő sürgetett, ők meg alig vannak pár százan az egész világon. Mit a világon?! A világon belül is ezen a pár tucatnyi kilométeren. Kinek fognak hiányozni, mikor minden percben teméntelen ember hal meg háborúkban vagy az éhségtől-szomjúságtól? Jöhetett hát a földgyalu, épülhetett a kerítés.
A kerítések építése rendszerint bajjal jár. Ki építse? Kinek a telkére? Hol a telekhatár? És ki ellen? 
Mindez már két szomszéd között is vitát szül. 
Mindez két ország között is vitát szül. 
Mindez sok ország és sok nép között is vitát szül.
Mit számítanak ők, akik alig vannak pár százan. Hiszen még emberek százai, ezrei, milliói sem számítanak, ha úgy alakul. És többnyire úgy alakul. 
Ráadásul a föld alatt élnek jobbára, nem is lesz szem előtt a hiányuk. Meg egyáltalán: amit nem látunk, az nincs. Amit látni kell, azt majd a szemünk elé teszik.
A délvidéki földikutya - mely az egyedüli gerinces állat, mely a Kárpát-medencében alakult ki, a Duna-Tisza közötti Homokhátságon és a Vajdaságon kívül sehol a világon nem fordul elő, tehát vigyázni sem lehet rá máshol - rosszkor rossz helyen volt. Pontosabban ő volt ott hamarabb, csak az idők változtak. A feje felett. Megesett az már emberekkel is, hogy tologatták a határ kerítését a fejük felett.
Nem ritkaság, hogy élőlények az ilyesmibe belehalnak.
                                                                          (fotó: termeszetvedelem.hu)

2015. október 2., péntek

"Engedjétek hozzám..."

Sok fiatalt, gyereket egybegyűjtő egyházi rendezvény. 
Napsütés, vidámság. 
A sokat látott falak visszhangozzák a zsivajt, a nevetést. A templomok kárpitja manapság már nem hasad a jókedvű lármától, a taps ütemétől, a lányministránsok látványától. 
A hátsó sor szélén pajkos szemű legény, a ministránsruhából kilátszó civil öltözék szerény otthonra enged következtetni. Figyelmét már nem köti le a szentmise, a padon napfényfürdőző legyek megfogására összpontosít. 
"Menjetek békével!" 
Ünnepi menet indul ki a templomból, a sort záró püspök mosolyogva integet a visszaintegető gyerekeknek. 
Legényünk is félbehagyja a vadászatot, ő is integet. Hirtelen szemtől szembe, karnyújtásnyira találja magát a főpappal. Meglepődik, felemelt karja megáll a levegőben - talán arra gondol, a figyelmetlenség és a légyfogás miatt neki nem is jár a köszönés. Szemvillanásnyi idő, a püspök pedig ad egy ötöst, pacsizik a bizonytalanul felé nyúló kis tenyérrel. Akik látják mosolyognak, a gyerekek nevetnek. 
"...mert ilyeneké az Istennek országa." 
 

2015. szeptember 22., kedd

Nincs baj, míg nincs baj

A címben foglalt népi mondás olyan, mint a népi bölcsességek általában: rövidek és lényegre törőek. Az idézett a közlekedésre is érvényes, és annak kapcsán jutott eszembe, hogy már a tanév első napján - éppen ma egy hete - baleset történt Érmihályfalván ott, ahol az utóbbi esztendőket figyelve minden tanévben van legalább egy (sőt, halálos is volt már): a középiskola közelében lévő zebránál, a Szatmár-Nagyvárad nemzetközi országúton. A konkrét esettől vonatkoztassunk el, bár annak nyomán is ment a komment adok-kapok internetes felületeken, hogy a sofőr kellett volna jobban odafigyeljen, vagy a diák. A veszélyes gócpont kezelésére is vannak javaslatok, például a gyalogos gombnyomására zöldre váltó villanyrendőrt kellene felszerelni, mások szerint az a diákok játékszerévé válna. Miközben a zebrán a gyalogosnak elsőbbsége van, felvetődik, hogy mégis csak körbe kellene azért néznie, ez különösen fontos lenne a fiatalok esetében, hiszen nagy divat okostelefonba mélyülve és/vagy fülhallgatóval közlekedni, amikor a zene elnyomja a külvilág, így a közlekedés sokszor akár életmentő zajait, jelzéseit is. Ha megtörténik a baj, a rendőrségi helyszínelés megállapítja a felelősséget, de azt mi is megállapíthatjuk, hogy a balesetek túlnyomó többségében mindkét fél szenvedő alannyá válik. A bajt akkor is jobb elkerülni, ha valaki elsőbbségi helyzetben van, annak feladása árán is. 
Mert amíg nincs baj, addig nincs baj. 
                                                                               (Illusztráció)

2015. szeptember 18., péntek

Anonim anyázás

Az UEFA elsőfokú döntése szerint a magyar labdarúgó-válogatott zárt kapuk mögött kell lejátssza a Feröer-szigetek elleni EB-selejtezőt október 8-án. Az indok: a legutóbbi magyar-románon a FARE (Football Against Racism in Europe) nevű szervezet anonim megfigyelői három esetben dokumentáltak rasszista bekiabálásokat. 
A büntetés súlyosbításaként még 70 ezer euró bírságot is kap az MLSZ, mely természetesen tiltakozik, arra hivatkozva, hogy "A mérkőzés általános hangulatát egyáltalán nem a gyűlöletkeltés vagy a rasszizmus határozta meg, hanem a szenvedélyes szurkolás. Ez a mérkőzés az MLSZ megítélése szerint éppen azt bizonyította, hogy még egy ilyen feszültségektől terhelt helyzetben is lehet sportszerű körülményeket és kiváló hangulatot teremteni." 
Különösen hangzik, hogy anonim megfigyelők jelentésére bazíroznak az UEFA korifeusai, mifelénk ennek nincs jó hangzása. Értem én, a bekiabálók valószínűleg nem lettek volna "elnézők", ha kiderül, kik is ők. Ám a döntéshozóknak is tudniuk kellene, hogy egy focimeccs szervezői sosem fognak tudni annyira felügyelni egy találkozót, hogy ott aztán ne legyen anyázás, háromhülyézés, vakegerezés, illetve alkalomadtán trianonozás, bozgorozás, oláhozás, károgás, huhogás. Hát persze, hogy a rendbontókat ki kell szűrni, sokuknak köze nincs a sport pártolásához, inkább a balhé rajongói. Annyi kamera vesz ma már egy eseményt, tessenek kiszűrni, azonosítani és rábizonyítani, aztán kitiltani, büntetni, sárga lapot adni, mittudomén. De ne tessenek már kiüresíteni a stadionokat, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva. Ettől majd az anyázó nem fog anyázni? 
Esetleg most már az UEFA anyját is szidja. 
Reméljük, a tisztelt UEFA nem ás mélyebbre, mert akkor a megye kettőből is kitiltja a nézőket. 
                                                                         (Illusztráció: magyarhirlap.hu)

2015. szeptember 4., péntek

A rocker álma

A leharcolt rocker talán a '80-as - '90-es évek fordulója körül lehetett a csúcson, de gyérülő haja ma is lapockájáig ér. Igaz, immár azt a benyomást kelti, mintha tar fejtetőjéről csúszott volna a tarkójára. Fogsorának kerítéséből is hiányzik itt-ott egy léc... Már a délutáni órákban észrevettem a sokasodó, a Tankcsapdára váró rockerek között. Egyre ingatagabb léptekkel egyensúlyozta söröspoharát, mely az órák során mintha sosem ürült volna ki. Aztán megkezdődött a koncert, a rajongók java a színpad előtt tömörült, meg is feledkeztem róla. A kordon elé kanyarodtam fotózni, majd' levitte rólam a nadrágot a hangszórókból kirobbanó basszus. Hallom én ezt távolabbról is, láttam át a helyzetet, és hátrálni kezdtem. Talán ha 20-25 méterre távolodtam el kicsit oldalazva a frontvonaltól, mikor szinte átestem valamin a villogó fények és a sötétség keverékéből állt látási viszonyok között. Pontosabban valakin. Rockerünk, miközben egész nap várta a koncertet, mire arra került a sor, békésen elaludt a fűbe heveredve, nem zavarták a füle felett repkedő decibelek ezrei sem. Ekkor vettem észre, hogy nyűttes Ossian-póló volt rajta. Lehet, a rock katonája valójában nem is érdeklődött a Tankcsapda iránt.

2015. augusztus 27., csütörtök

Más az élet németben


Szokták hangoztatni illetékesek, hogy a falunap például arra is jó, hogy a településről elszármazottak hazajöjjenek. Meg azok is a faluünnephez mérjék szabadságukat, akik külföldön dolgoznak. Jó ez így. "Én már három éve dolgozom németben", világosit fel egy fiatalember, söröspoharát egyensúlyozva az egyik fesztiválon. Nem is nagyon kell érdeklődnöm, árad az információ, miszerint egy építkezésen kezdte téglahordással, majd csoportvezető lett és már ő "dirigál" az utána és általa oda kiérkezett falu- és szomszéd-falubelieinek. Hogy az itthoniakhoz képest jobban megy sora, azt tanúsítja a nyakában lógó és a tetovált alkarját díszítő ékszer is (ránézésre arany). Megtudom, feleségét is "kivitte", akinek szintén jó helye van egy ottani család házvezetőjeként, óvodás korú gyerekük szépen beszéli már a nyelvet. Ott egészen más az élet, sehol nem látsz szemetet, nyugodtabbak az emberek, nem gond elmenni nyaralni, bizonygatja a nyugatra szakadt hazánkfia. Áradozását a mellettünk sertepertélő kis sráca szakítja meg, aki éppen végzett furcsa-zöld üdítőjének kiszivattyúzásával: Apa, hova dobhatom a poharat? Lökd oda a kerítés tövébe - jön a válasz, majd a jóember jó példával elöl járva söröspoharával meg is mutatja, hova. Mondanám, hogy három és fél lépésre tőlünk ott a fémkeretre húzott szemeteszsák, mint alkalmi kuka. Ám már nem érem szóval őket (újra kell vásárolni valamit a gyereknek), meg aztán lehet, nem is tudnák, mi az a furcsa alkalmatosság, olyan "németben" nincs.  
 

2015. augusztus 4., kedd

Az én fotógalériám

Gondoltam egyet és összegyűjtöttem az elmúlt mintegy három és fél évből a Facebook-profilomra feltöltött fotóimat - pontosabban azokat, amelyeket én vagy a lájkolók jónak tartottak. Íme a 25 darabos válogatás - az én fotógalériám. (Lehet, nem az utolsó és ezt fenyegetésnek is vehetitek.) 
A nagyításhoz kattints a képre.
A címek fentről lefelé haladva: 1. Szikrázó napsütés, 2. A lázadó, 3. Csákótermés, 4. Ne közelíts!, 5. Homoktenger, 6. Keresztutak, 7. Feszület, 8. A világ nagy dolgai, 9. Nagyhét light, 10. Üldözés, 11. Templombúcsú, 12. Szárnyra kelve, 13. Vasúti helyzetjelentés, 14. Vízenállás, 15. Lépcsőzetes barátság, 16. Virágvasárnap, 17. Nagypéntek, 18. A hálózat csapdájában, 19. Bogaras szín-játék, 20. Perspektíva, 21. Útmenti mementó, 22. A világ lilában, 23. Útközben lecserélve, 24. Falunap, 25. Tüskés-szorgos.





2015. július 14., kedd

Szociális érzékenység, óh...

Amolyan fogadatlan prókátorként többször elmélkedtem már ezen a helyen is Berettyószéplak és lakosainak helyzetéről, az ottani kőolaj-kitermelés teremtette helyzetek, huzavonák okán (pl. itt és itt). A kitermelőt régebben szétkapták, megprivatizálták, újraindították, újra bezárták, pályázati pénzekből tettek-vettek körülötte, míg tartott a zseton, stb. Amivel azonban minden ottjártamkor szembesültem, hogy a kitermelés tönkretette a földeket, a házakat és legelsősorban is az emberek jórészét. 
A minap tétetett közzé a hír, hogy a parlamentben megszavaztak egy, a széplakiakra kedvező javaslatot, úgymond jóvátételként az elszenvedettekért. A kitételek között szerepel, hogy azok, akik  legalább 30 éve élnek, dolgoztak vagy dolgoznak a térségben, 2 évvel korábban mehetnek nyugdíjba, továbbá, hogy évente egyszeri ingyenes orvosi kivizsgálásban részesülhetnek. Ez eddig OK, kezdetnek nem rossz. De a folytatás... A politikusok hozzájárultak ahhoz, hogy az ebbe a kategóriába tartozó elhunytak után járó temetkezési segélyt 50%-kal megnövelhesse az önkormányzat, az erre a célra előirányzott keretéből. Tehát nem pénzt adnak, hanem lehetőséget a pénzben bizonyára amúgy is dúskáló helyhatóságnak. És az erre a célra előirányzott összegből. Mégis, év elején milyen elvet követve lehet haláleseteket betervezni? Jó, hogy nem kérnek előjegyzési sorrendet, azzal, hogy - már elnézést a morbiditásért - ezentúl megéri elhalálozni... Szerintem a helyiek jobban örültek volna a földek méregtelenítésére, az utak javítására vagy a megrepedt házfalak kijavítására megítélt pénzeknek (mármint konkrétan a pénznek, nem a fentihez hasonló "lehetőségnek"). Ami aztán az egészségüket is javítaná lassan-lassan és kevesebb lenne az idő előtti elhalálozás, aminek a hozzátartozók bizonyára jobban örülnének, mint a temetkezési segélynek. 

2015. július 10., péntek

...én köszönöm

A minap volt szerencsém székelyhídi táncosokkal részt venni egy magyarországi tehetségkutató verseny tévés felvételén. Sok mindent tudunk, vagy tudni vélünk az ilyen show-műsorok kulisszatitkairól, itt a lehetőség, hogy egy kicsit jobban a színfalak mögé nézzek, gondoltam, mikor elfogadtam az utazás lehetőségét. Nem részletezem kalandjainkat (azok kiderültek a megjelent tudósításból), melyek egyrészt igazolták előzetes sejtéseinket, másrészt jó pár lapáttal rá is tettek azokra. Napközben többen megkérdezték: ha tudtam volna előre, hogy így alakul, ugye, nem vállaltam volna? Hát, lehet, pillanatnyi felindultságomban másként gondoltam, de így, napok múltán semmiként nem bántam meg. Élmény volt minden jó és rossz epizódjával együtt, melyekre évek múlva is emlékezni fogunk. Fogunk, mondom többes számban, hiszen úgy gondolom, hogy bár még lehet, keserű a szájíz, ám útitársaim is gazdagodtak sok olyan élettapasztalattal, közösségi élménnyel, melyet, lám, újra a táncnak köszönhetnek. Ami rám kiemelkedő hatással volt, hogy a megpróbáltatásokat (higgyék el, nem túlzok) a gyerekek és fiatalok kivétel nélkül egyetlen zokszó nélkül viselték és ez a fegyelmezettség számomra azt sugallja, érettek annyira, hogy felismerték és megértették a körülöttük történtek lényegét, ami hozzájárul ahhoz, hogy nem válnak könnyen megvezethető felnőttekké. 
Ha másért nem, ezért már megérte ...és én köszönöm.

2015. június 15., hétfő

Hinta rácsos ajtóval

A Jobbik egyik országos vezére a romániai korrupcióellenes ügynökséget állította példának a magyarországi politikusok elé, mondván, hogy miközben odaát  korrupció elleni "harc" mérlege a vizsgálatok, vádiratok, vádlottak és vagyonelkobzások tekintetében egyaránt nulla, addig ideát adatai szerint a DNA 9100 vizsgálatot indított, 300 vádiratot készített, 1100 vádlott került bíróság el és 1130 jogerős ítéletben 310 millió eurónyi vagyonelkobzással sújtottak politikusokat. Ennek fényében nem véletlen, hogy egy néhány hete készített felmérés szerint a romániai lakosság a kormányban bízik szinte a legkevésbé (23,8%) a szakszervezetekkel és az országgyűléssel vállvetve, a bizalmi sorrend másik végén ellenben a hadsereg (75%), az egyház (62,3%) és a csendőrség (62%) mögött ott a korrupcióellenes ügyészség (61,4%). Magam nem voltam a felmérésben megkérdezett 1081 személy között, ám ezúton mondom el véleményemet, miszerint igen örvendetesek a közélet megtisztítására tett erőfeszítések. Az ügyészek munkáját talán még hitelesebbé tenné azonban néhány dolog. Például, ha a  beidézettek némelykor nem az intézményben várakozva, a folyosói plazmatévéből harsogó bemondótól tudnák meg saját ügyük részleteit. Például, ha a nagynevű letartóztatottak megbilincselése és elszállítása nem silányulna hírtévék nézettségjavító mindennapos látványelemévé. Például, ha nem kellene attól félni, hogy bármikor bárkit elvihetnek, mert ahhoz nem nagyon kell megalapozott vád, az majd később vagy lesz vagy nem, ellenben a tisztségviselők olyannyira nem mernek felelősséget vállalni, hogy az már az ország megbénulásával fenyeget. Például - és talán ez a leginkább presztízsromboló - hogy bizonyos nyomozás alatti személyeket akár évekig is ki-be sétáltatnak a rácsos ajtón. Ha valaki bűnös, tessék megbüntetni, ha nem, békén hagyni. És nem hintáztatni, együtt a közvélemény indulataival. Persze más a helyzet, ha éppen ez a cél...
                                                                        (Illusztráció: zaol.hu)

2015. május 18., hétfő

Oszi bácsi, jó ez így?

Nem tudom pontosan mikortól ismertük egymást személyesen, de valamikor 2004-ben találkozhattunk először, amikor a Bihari Napló szerkesztőségének tagja lettem.
Azért fontos a "személyesen" megfogalmazás, mert korábban, amikor még csak a BN olvasója, később külmunkatársa voltam, már akkor is mindig élvezettel olvastam zenekritikáit, melyek annak ellenére élvezetesek voltak nekem, a komolyzenében kutyaütőnek is, mert a stílusa magával ragadó volt. Sokszor nem is értettem miről van szó, de éreztem, hogy amiről ír, az nagyon jó, szép és ő nagyon szereti.
Nem tagadom, nagyon jólesett, amikor kiderült: ő is ismer engem korábbról, pontosabban a BN-ben megjelent írásaim és fotóm alapján, amit azzal is bizonyított, hogy olyan jegyzeteimből tudott idézni gondolatokat, melyekre - őszintén - már én sem mindig emlékeztem...
Aztán, amikor kollégák lettünk - a tegeződést azonnal felajánlotta -, sokszor megesett, hogy kézzel írott cikkeit én pötyögtem számítógépbe. Nem lehetett nem szeretni - még ha néha siettünk is volna - hogy gyakran el is dúdolta nekünk a dallamot, amiről éppen irt.  Jó lesz így? - kérdezte tőlem (!), miközben én (szégyen vagy sem) sokszor azt sem tudtam kicsodának a micsodájáról írunk...
Nem lehetett megelőzni a köszönéssel, akár utcán találkoztunk, akár a szerkesztőségben, ahol, mire észrevettem, már nyújtotta is parolára jellegzetesen keskeny kezét. Mindig napra volt legutóbbi kommentárjaimmal, vagy éppen cikkeimből idézett, éreztem, tényleg érdekli amit írok. Mindig dicsért - kinek nem esik az ilyesmi jól, hát egy ilyen embertől?!
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy a Kossuth rádió néhai "Játék és muzsika tíz percben" című műsorban hallott feladványokat felismerte-e annak idején? Tréfásan szinte kikérte magának: mindig mindet! Ne is legyen kétségünk, hogy biztos így is volt.
Kedves Tuduka Oszkár, megtiszteltetés volt kollégádnak, kicsit talán barátodnak is lenni.
                                                                                      (fotó: erdon.ro)

2015. május 12., kedd

Kártyát, egészségünkre

"Orvosi ellátást biztosító műanyaglapos okmány" - írja a mindent tudó internetes lexikon az egészségbiztosítási kártyáról. Előnyeiről kár lenne vitát nyitni - mármint ott, ahol rendesen működik. Románia nem ilyen ország, de ebben semmi meglepő nincs, hiszen az elmúlt 26 évben már megszokhattuk, hogy még a jó ötleteket is úgy vezetik be, hogy azok tutira félresiklanak. Az egészségbiztosítási kártya kálváriája akár az "állatorvosi ló", mely négylábún, mint köztudott, minden lehető kór felismerhető. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, csupán emlékeztetőül annyit, hogy már a kétségkívül jószándékú ötlet elfogadtatása sem ment simán, aztán a hozza a posta - nem hozza a posta huzavona ment, majd az idegbaj szélére sodródtak orvosok és orvosi adminisztrációt végző asszisztensek, páciensek egyaránt, leginkább akkor fagyott arcukra az amúgy sem őszinte mosoly, amikor rendszeresen lefagyott az internetes rendszer. A legutóbbi hírek pedig egyenesen hihetetlenek: olvasom, hogy némelyek bankautomatákba tuszkolták kártyáikat, mert elhitték azt az interneten terjesztett "hírt", hogy az egészségbiztosító mindenkinek saját kártyáján őrzi az általa befizetett járulékot. Igaz ami igaz, sokan nem is sokat látnak viszont abból a pénzből szolgáltatás formájában sem, az a szerencsésebb, aki nem is szorul rá. De ami még jobb: volt, aki a kártyán található chipet kivágta (!), telefonjába tette, majd nem értette, miért nem működik. Na, ehhez már türelem, sőt, kézügyesség kellett. Tulajdonképpen, ha van erőnk mindezt humorosan nézni, a kártya részben elérte célját, hiszen mint tudjuk, a nevetésnek gyógyereje van...
.

2015. április 27., hétfő

Kossuthkifli - Ahogy én szeretem

Szégyen, nem szégyen, én pár héttel ezelőttig nem tudtam, hogy létezik a Kossuthkifli című regény. Akkor kezdtem utánanézni, amikor a tévé vetíteni kezdte (mikor máskor, március 15-én) a regényből készült filmsorozatot.
A meghatározás, miszerint magyar történelmi kalandfilm és vígjáték is egyben, illetve hogy némi kossuthkifli szállítása ürügyén 1848-1849-es "kémügy" tárul elénk, továbbá, hogy a rendező az "üvegtigrises" Rudolf Péter, elég volt ahhoz, hogy várjam az első részt. Az most mellékes, hogy éppen a nemzeti ünnepen debütált a nemzeti hírcsatorna, mely aznapra már szolgált éppen elég vígjátékkal...

Szóval, az első rész után nem is értettem pontosan, hogy mit láttam. Ám rövidesen kezembe került a regény, melyet azonmód olvasni kezdtem, így a történetben előrébb kerültem, mint a filmes sztori pergése. Be kell valljam, az olvasottak nagyban hozzájárultak annak megértéséhez, mi miért történik a filmben, sőt, a többedik részt valójában már csak azért néztem, hogy lássam, mi maradt meg benne a könyvből.
Úgy jártam, mint hasonló könyv-film esetekben már nem egyszer: ha nem olvastam volna a könyvet, nem biztos, hogy értettem volna a filmet - persze lehet mindez az én "micimackóságom".
Szinte divattá lett a filmsorozatot már vetítése idején ócsárolni. Én nem akarom sem védeni - nem is igen van szüksége az én védelmemre, sem dicsérni.
Inkább beszéljünk a könyvről.
Zseniális. Ha egy szót akarok mondani róla. Mondom ezt annak tudatában, hogy van olyan ismerősöm, aki néhány fejezet után letette, mondván, hogy olvashatatlan. Nekem nem az volt, sőt. Rendkívül jól szórakoztam.
Minden elismerést megérdemel a szerző Fehér Béla, aki szerintem kolosszális munkát végzett. Egyrészt nem lehetett kis dolog felkutatni azokat a korabeli helyszíneket, ahol a szereplők végig

utaznak Pozsonytól Debrecenig, hiszen hol vannak ma már azok az utak, fogadók, sőt, akár falvak is, másrészt - és ez a legnagyobb érdeme a kötetnek - korabeli nyelvezetet használ, tehát a kifejezéseket is meg kellett találni azokhoz a párbeszédekhez, melyek sokszor éppen ettől- és
magától a stílustól -  lesznek mulatságosak. Nemegyszer hangosan nevettem olvasás közben, aminél nagyobb olvasói elismerés azt hiszem nem is kell. Az olvasás élményéhez ugyanakkor hozzájárult az is, hogy közben a filmbeli színészek hangján hallottam a fejemben a mondatokat, márpedig Haumann Péter, Reviczky Gábor, Nagy-Kálózy Eszter, Trokán Nóra, Kálloy-Molnár Péter és a többiek jó választásnak bizonyultak - tehát, ha a filmnek vannak gyengéi, az nem miattuk van.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a korabeli viszonyokból is ízelítőt kapunk, például, hogy az emberi gyengeségek akkor is pont úgy mozdították a világot előre vagy hátra, hogy a titkosszolgálat akkor is éppen úgy "befigyelt" az életünkbe a saját módszereivel és a történelmi személyiségek megítélése kortársaik által korántsem volt olyan egyértelmű (és lelkesen hazafias), mint ahogyan azt az utókor láttatni szereti, persze saját politikai érdekeinek megfelelően.
Hogy olyat is mondjak, ami nem teljesen tetszett, az a "népmesei elemek" beemelése a történetbe, de ezzel együtt lesz teljes a történet, és így tesz eleget annak a meghatározásnak is, miszerint ez egy Jókai-paródia is egyben (erre én magamtól nem jöttem volna rá).
Szóval, aki egy-két fejezet után nem teszi le a könyvet, annak biztosan bejön annak stílusa, akkor pedig biztosra vehető, hogy jól fog szórakozni. 

A magam részéről csak ajánlani tudom. 
                           Jelenet a filmből: gyászkocsi és huszárok (fotó: mediaklikk.hu)