2014. július 28., hétfő

Találkoztam Isten szóvivőjével

Nem, nem elírás, nem a helytartójával, hiszen nem voltam a Vatikánban. Kell-e mondanom, hogy helyette (kinek milyen nyaralás jut) falunapon. Hogy melyiken, azt most nem írom ide, és ott lépett színpadra a szóvivő. 
Nem gondoltam volna, hogy ez az "állás" létezik, azt meg pláne nem, hogy ő tölti be.
Az ember úgy feltételezi, persze normális körülmények között, hogy egy szóvivőnek gazdag, választékos szókincse van, jól kommunikál. Persze, ezt a "szóvivőt" nem ezért szólították színpadra, bár egyéb miatt se tették volna, de hát egy falunap jellemzően nem az említett normális körülmények színtere.
Az illető mulattatni szándékozta a jónépet, közben igen egyhangú, de annál bőségesebb szövegelései közben számtalanszor osztotta az áldást a pórnépre (már ez is gyanús volt), ám egyszer csak így nyilatkozott meg: "Isten nevében köszönöm, hogy ilyen sokan vagytok itt." 

Nnna. 
Valójában kissé meglepett, hogy a Teremtő figyel erre a bizonyos falunapra, nekem a produkció közben határozottan az volt az érzésem, hogy bizony-bizony megfeledkezett rólunk. Esetleg figyel, de így büntet. De, mint kiderült, örült, hogy sokan egybegyűltünk, és mint tudjuk, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, főleg az ő nevében, ott van közöttük.
Hát, így történt az eset, és utána gondolva még jó is, hogy maga a produkció playback volt, így több érdekességet nem kellett megtudnunk.

2014. július 18., péntek

A patron látogatása

A munkások többnyire leszegett fejjel dolgoznak az egymás végébe zsúfolt asztaloknál.
Kivételes nap van, a "gyárba" ellátogatott a "patron". Ünnepnapnak azért nem mondják, hiszen nem nagyon van ok az ünneplésre. Igaz, a sokat emlegetett befektető munkát hozott a faluba, de az éhbér csak az egyik napról a másikra való túléléshez elég. Ráadásul még a "helytartó" piszkoskodásait is el kell tűrni. 
Na, de ma itt a patron. 
A kívülálló szemével nézve inkább tűnik körözött személynek, akire csupán ránézés alapján kiszabható lenne hat hónap fegyház. Talán keresik is pár határral odébb, itt ellenben szinte messiásként ugrálják körbe. Némelyek. A valószínűleg már őszülő hajszálakon komikusan hat a fekete hajfesték, mintha a göndörségüket sem a természet ajándékozta volna. Az egyenletesen barna bőrszínt tetoválások teszik változatossá. A csuklón vastag karkötők (aranynak tűnnek), a hatalmas, láncos vekker jelzi: tulaja mindig tudja hány óra. 
A hadihajó méretű terepjáróból, melyet a környékbeli utakon nem is lehet kigyorsítani, a "patron nője" is előkerül. Valójában még a lányának is fiatal lenne. Normális körülmények között. De ezek nem azok. Normális körülmények között észre sem venné a bácsit, ám ő a patron, és a ...szerelem nem ismer életkort. Hiszen vak. Ellentétben a leszegett fejjel dolgozó munkásokkal, akik a főnöknévé avanzsált csitrit is ismerik pelenkás kora óta. 
De nem szólnak. 
Nekik ez jutott. 
A szalagmunka, és a patron, aki munkát ad.
(Ha az olvasó hasonlóságot fedez fel valós személyekkel, akkor egyrészt magára vessen, másrészt az természetesen csak a véletlen műve lehet.)



                                                                                      (Illusztráció)

2014. július 10., csütörtök

Na, mi ez?

Ok, persze, tudom, egy szobor.
Egy köztéri szobor.
Ami mellett már sokszor elmentem, és sosem tudtam megfejteni, hogy mit látok. Van ez így a képzőművészeti alkotásokkal néha, legyen az festmény, vagy bármi más, és azt is elfogadom, hogy a hiba bennem van, aki nem értem az üzenetet. Mert biztos van.
A tegnap újra "találkoztam" a képeken látható moha lepte valamivel, és ismét nem sikerült feloldani a talányt. Pedig körbejártam egyszer, meg még egyszer, méregettem.
És íme, lefotóztam minden oldalról, hogy lehessen szemrevételezni (nagyításhoz katt a képre).
Aki tudja, esetleg mondja meg.

2014. július 2., szerda

Szenteltvíz az emeletről

Belváros, fülledt hőség. 
A fecskék alacsonyan cikáztak, a régiek erre alapozták eső-előrejelzésüket. 
Az egyik tízemeletes aljában bárnak becézett kocsma, előtte két hatalmas, sört reklámozó sátor alá húzódtak páran, onnan figyelték a vasárnap délutáni gyér forgalmat. A társaságot tolószékből fixírozta egy szakadt ruházatú koldus, fiatal legény állt a hátánál, mint a jármű kezelője, mindketten némi aprót remélve pislogtak. Hirtelen harsány mű-népzene törte meg a lankadtságot: jobb napokat látott nyugati autó fékezett a sátrak mellett, vastag nyakláncos sofőrje kipattant a volán mögül, és nyitva is hagyta az ajtót, hogy áradjon a muzsika, fel, az emeletek magasságába is. Jókedvében táncra is perdült, tapsolta hozzá a ritmust. Az autó visszapillantójára akasztott Szűz Mária figyelte, ahogyan a műszerfal tetején lévő kínai műanyagvirág levelei is taktusra hajladoztak. A sátor alattiak mérsékelt lelkesedéssel fogadták a haverjük prezentálta bulit. A szemtanúk véleménye utólag megoszlott arról, hogy a vedernyi víz melyik emeltről zúdult alá. Bárhonnan is jött, csak részben ért célt, mert kétségtelenül a hang forrása, és annak diszkdzsokéja volt a kiszemelt. Ellenben bőséggel kapott az égi áldásból a koldus, aki valószínűleg a meglepetés és a hideg víz együttes hatására kipattant a tolószékből, és nyomát sem mutatva testi fogyatékosságnak kezdett vitustáncba, prüszkölve szórva az átkot mindenkire, aki eszébe jutott. A sátor alattiak előbb meglepődve figyelték, majd hirtelen egymás hátát csapkodva röhögésben törtek ki: csoda történt! Bárhonnan is jött a víz, csak szenteltvíz lehetett, az is a jobbik fajtából, hiszen meggyógyította a nyomorékot. A meggyógyult nem osztotta lelkesedésüket, hirtelen ötlettől vezérelve jókora nyaklevest osztott ki a bambuló kölyöknek (utólag biztos rászolgál), majd megragadva a már feleslegessé vált járművét, további káromkodások közepette eltűnt egy átjáróban, nyomában a bömbölő purdéval. 
A sátor alatt még tartott egy ideig a jókedv, miközben a fecskék továbbra is alacsonyan repdesve vadászták a szúnyogokat.