Nyelvtanulás útlevélből

Az márpedig nem igaz, hogy aki akar, az ne tudna megtanulni románul - álltja egy ismerősöm. Lehet benne valami, ám az ő szájából érdekesen hangzik a számonkérés-szerű mondat, ugyanis román ajkúként él egy érmelléki településen, tehát tömbmagyarságba vegyülve, és az odakerülése óta eltelt több évtized alatt sem tanult meg magyarul. Hogy árnyaljam a helyzetet, az illető gyereke, aki korábban szintén nem adta tanúbizonyságát magyar nyelvismeretének - aminek azért lenni kellett, hiszen az iskolában, az utcán a gyerekek óhatatlanul is tanulnak egymástól - ma felnőttként Budapesten él, és elég életszerűtlen, hogy csupán román nyelvtudásával boldogul. Ugye, nem is kell mondanom, hogyan viszonyul utóbbi a magyar állampolgársághoz? Ugyanúgy, mint azok az ezrek, tízezrek, akik például a magyar útlevél reményében hirtelen megtalálták magyar felmenőiket, esetleg rájöttek, hogy azok magyar állampolgárok is voltak hajdan. Így talán nem túlzás a legjobb nyelvtankönyvnek az útlevelet nevezni. Ami mindjárt választ is adna egy másik, fentebb konkrétan meg nem fogalmazott kérdésre is...

Pénz a mélyben, gödrök a felszínen

Évekig, sőt, évtizedekig vártunk rá, hogy modernizálják a Nagyváradról északra, Szatmár megye irányába futó országutat. Volt, amikor az út kritikán aluli állapota miatt tiltakozó, félsávot lezáró demonstrációt szerveztek azok, akikekkel még útadót is fizettettek. Aztán megkezdődött a javítás, és hosszú időn át kerülgettük a munkagépeket, várakoztunk az egy sávra szűkített forgalomban az alkalmi jelzőlámpák piros fényénél, egyensúlyoztunk a több méteres gödrök szélén, kereket cseréltünk, amikor a rétegesen leöntött aszfaltrétegek durván hagyott lépcsőinek csapódva deformálódtak a felnik, kidurrantak a gumiabroncsok. Morgolódtunk, hellyel-közzel még szitkozódtunk is, de a fő, hogy végre csinálják - gondoltuk. Aztán egyszer csak befejezték. És suhantunk, mint a madár, próbálva nem "elszállni" a sok hasznot nem hajtó település végi "lassítókon", melyek azóta halálos balesetet is okoztak, illetve elkerülni közlekedésrendészet radarjait. Aztán alig teltek el hónapok, megjelentek az első gödrök. Hihetetlen, hogy a több méteres alapot kapott, és ezekben a gödrökben teméntelen pénzt elnyelt utak tetején hogyan lehet ilyen rövid idő alatt újra kátyú?! Újra lehet foltozni. Bár (egyelőre) nem sok gödör van, de talán rosszabbak, mint korábban. Akkor tudtuk, hogy rossz az út, óvatosan kell haladni. Most jó az út, és váratlanul megbicsaklik a tengely. Vajon mennyi pénzért mennyi garancia jár? Mennyi időnként ellenőrzik az úthibákat? Vagy megint csak kitesznek majd figyelmeztető táblákat, aztán vigyázzon magára az útadót fizető? Bal oldali felvételünk Bihardiószeg Nagykágya felőli kijáratánál készült, ahol láthatóan egy kanyarban várja a gödör, nem, várják a gödrök a hajlatból előbukkanó járműveket. A jobb oldali Értarcsa után, az Ér folyó hídját elhagyva leselkedik az óvatlanokra. Mindkét helyszínen hónapok óta tartó állapotot rögzítettünk március idusán.
U.I.: 
A fotók készülte után két nappal a rajtuk szereplő gödröket betömték (ez korántsem azt jelenti, hogy e sorok okán, bár lehet, nem lett volna haszontalan korábban írnom róla). Azonban a tapasztalat szerint újabbak felbukkanása bárhol, bármikor lehetséges. Ne legyen igazam...

Édes-könnyes nőnap

Szép táskád van! - penderedett mellém egy kerek-kópés arcú, talán 4 - 5 éves kislegény, szakértően mustrálva a válltáskámat, miközben én éppen jegyzetelgettem. Az, mondtam, de mire bővebben szóba elegyedhettünk volna, már egy alig nagyobb társa furakodott közénk, egyenesen parolára nyújtva jobbját: Szia, hogy vagy? Hát, én jól voltam, és láthatóan újdonsült, gyerekotthonban lakó barátaim is, akikkel éppen egy nőnapi ünnepségen futottunk így össze, és lettünk azonmód haverek. A srácok aztán már léptek is arrébb, figyelve, ahogyan nagyobb társaik éppen egy jelenetet, majd egy verses-zenés összeállítást adtak elő, és ők maguk is dúdoltak közben, bizonyítva, hogy jelen voltak a korábbi próbákon, a sorok és dallamok az ő fejükben is megragadtak. És valóban érdemes volt figyelmi, hiszen néhányan közülük kiemelkedő érzékkel szavaltak, énekeltek, bizonyítva: a tehetség bárhol kisarjadzik. Az ünnepség egy idősek lakta szociális otthon lakóit örvendeztette meg, nem csak a nők szemébe csalva könnyeket, felidézve hajdani örömtelibb nőnapokat, egykori gyerekek csengő-botladozó verselését. És azért abban is van valami megható és szívfacsaró, amikor egy gyerekotthonban gondoskodásra találó gyerek szaval édesanyához szóló sorokat...

                                      Pillanatkép az említett  ünnepségről

A képnek nincsen szaga

Állítólag nincs messze az az idő, amikor a mozikban már nem csak térhatású filmeket fogunk látni, mint manapság, hanem még illatokat, esetenként szagokat is fogunk érezni, ahogyan az éppen futó történet cselekménye megköveteli. 
Nem tudom, érvényes lesz-e ez a fotókra is, de az mindenképpen szerencsés az olvasóra nézve, hogy manapság még nem létezik a "szagos fotó", mert akkor a mellékeltek igen kellemetlen élményt nyújtanának. Ha esetleg nem lehetne jól megállapítani, elárulom: egy közvécét látunk a felvételeken. A dolog szépséghibája, hogy valójában nem hagyományos értelemben vett közhasznú intézményről van szó, hanem Nagyváradon, a Körös egy partszakaszáról, a folyás szerinti bal parton. De nem is a "végeken", hanem jó futamodásnyira a Szent László hídtól, kőhajításnyira a Városházától. Tehát "belvárosabb" már aligha lehetne ez a helyszín, ami egy külvárosnak sem válna díszére. A szükség nagy úr, akik használják, azok valószínűleg nem mérlegelik tettük esztétikai következményeit, mondhatni kisebb dolguk is nagyobb annál, sőt, a nagyobb is nagyobb. A fotótól eltérően a valóságnak azonban van szaga, s bár a Városháza igen közel van, azért elég messze ahhoz, hogy a bűz ne érjen még el odáig.