Az
érseléndi vasútállomásra jártak a szekerek régen Álmosdról, Bagamérból,
alig néhány kilométerre vagyunk egymástól, mondta egy hozzászóló azon a
Székelyhídon tartott fórumon a minap, melyen a magyar-román határon átkelő utak
feljavításának lehetőségeiről volt szó.
A fenti mondat kevés információjából is érzékelhető, miként sorvasztotta
el a szomszédos falvak lakói közötti kapcsolatot a mesterséges határ,
ezért is kellett volna kiváltson nagyobb érdeklődést a lehetőség, hogy a
schengeni övezetbe igyekvő Romániában újra
lehetne esetleg éleszteni az egykori út-kapcsokat Magyarország felé. Ám
konkrétan 12-en ültünk a teremben tokkal-vonóval, elöljárók pedig, akik
esetleg tehetnének is valamit az ügyben, hát... És most nem utóbbiakat, a
meg nem jeleneteket akarom ostorozni, mert
úgy gondolom, eljutottunk egy olyan közönyösségi szintre, amikor már
csak nosztalgiaként jelenik meg az 1990-es évek elejének eufóriája, hogy
ide nekünk Európát. A lassan, de biztosan fogyó optimizmusunkat jól
hazavágta, hogy az óhajtott Európai Unió vajmi
kevés gondunkra adott, és ad megoldást 2007. januárja óta, pedig micsoda
reményeket tápláltak bennünk mondjuk a kisebbségi kérdések ügyében.
Hogy mikor leszünk tagjai a schengeni övezetnek, ki tudja? Csoda-e, hogy
a romániai politika ingoványa láttán irtóznak
tőlünk a már bennlévők? Bár ezek az összekötő utak lennének a legnagyobb
gondjaink, mikor sokan éppen azt akarják, hogy üljünk itthon. Olvasom a
minap: úgy rendelt el egy bíróság házi őrizetet, hogy nem volt hozzá a
kényszerintézkedés ellenőrzését lehetővé
tevő nyomkövető. A gyanúsított tehát gyakorlatilag becs'szóra marad
lakása falai között - vagy nem. Valahogy így vagyunk a schengeni
csatlakozással is: politikusaink becsület szavára (?) készen állunk rá,
csakhogy nyomkövető nélkül szabadulna be az ország
az övezetbe.
Mégsem tehetnek mindenki lábára nyomkövetőt?!
(Illusztráció: maszol.ro)
Hajdanán,
mikor még sokat vonatoztam, az ingázás velejárójaként legalább látásból
ismertem az ugyancsak megyeszékhelyi"munkahelyükre" sokat utazó
kéregetőket, koldusokat, a felnőtteket és gyerekeket egyaránt. A
délelőtti járattal mentünk, az estivel jöttünk.
Eleinte engem is megcéloztak, már a vonaton, hátha leesik egy kis apró,
aztán rájöttek, kár próbálkozni. Volt olyan eset is, amikor láthatóan
egészséges vonati ismerősöm a váradi főutcán "rokkantként" próbált
meghatni, aztán felismert, és lemondóan abba is
hagyta a produkciót. Szóval, a vonaton néhányszor beszélgetést
kezdeményeztem ilyen kolduló gyerekekkel, és érdekes volt megismerni
néha nagyon is kalandos mindennapjaikat. Aztán egy alkalommal egyikük
nekem szegezte a kérdést: "Maga hívő, ugyi?" (Természetesen
nem istenhitemet, hanem vallási hovatartozásomat firtatta imigyen.)
Miből gondolod? - kérdeztem vissza, mire meglepő, ám az ő szempontjából
még logikusnak is nevezhető választ adott: "Há', mer' szakállas, oszt
mindig olvas." Igazat mondott, hiszen az utazási
időt olvasással ütöttem el (ha a vonatozás nem is, de ezek az órák máig
hiányoznak), és milyen érdekes végiggondolni a betűket valószínűleg csak
hírből ismerő gyerek képzettársítását. Mindez annak apropóján jutott
eszembe, hogy ilyen-olyan internetes fórumokon
rendszeresen vitatják: manapság már szinte ciki a kulturált viselkedés,
az olvasás, a kiállítások, előadások látogatása. Megesett 1989 előtt,
hogy a hatalom a szakállasokat eleve értelmiséginek, gondolkodónak
könyvelte el, és ez elég volt egy fajta "megbélyegzésre".
Ez ma már trendi, és nem kell hozzá a hatalom szigora, igaz, általában
szakáll sem.
(Illusztráció: disz.blog.hu)
