Mikor mérlegre állunk

Miközben a média ontja ránk az ilyen-olyan bűnesetek taglalását, a filmeket nézve pedig már egyenesen bűnügyi helyszínelőknek érezzük magunkat, elhisszük, hogy velünk, szeretteinkkel, ismerőseinkkel a képernyőn látottak nem történhetnek meg: emberrablás, drogterjesztés, zsarolás, betörés, erőszak csak messze tőlünk, valami gyakorlatilag megfoghatatlan térben létezik. Aztán, amikor jön a kijózanító pofon, csak kapkodjuk a fejünket: betörtek a szomszédba, egy közismert személyt meggyilkoltak, egy ismerős fiatalról kiderül, hogy drogos. Szinte nincs olyan nap, hogy ne érkezzen rendőrségi közlemény: eltűnt személyt keresnek. Közhely azt mondani, hogy a modern kor kiölte az emberekből az együttérzést, holott ez a kor saját vívmányaival lehetőségeket is teremt a jószándék mellé, például a világhálós közösségi oldalakon pillanatok alatt szerveződnek önkéntes kereső/figyelő csapatok, terjed az információ. A legjobb védekezés persze mindig a megelőzés, ám legyen szó előrelátásról, vagy segítségnyújtásról, mindenképpen a törődés a kulcsszó, az egymásra figyelés, mikor mérlegre kerül ki a barát, a segítőkész ismerős. Az a bizonyos út - lélektől lélekig.

Focitavasz, fociősz

Tudják mi a gyalogfoci? Nem arra gondolok, amit tíz napja a Videoton mutatott be a montenegrói bajnokság hatodik helyezettje (!) ellen, hanem arra a fesztiválokon játszott mulatságra, amikor a csapatok tagjainak nem szabad szaladni, csak lépegetni. Bár valójában a Videoton is ezt prezentálta, hiszen előzőleg arról volt szó, hogy a Mladost Podgorica hazai pályán és idegenben is verhető, erre kiütötte a székesfehérváriakat már az Európa Liga első selejtező körében. A Győri ETO úgy fogadhatta a Bajnokok Ligája második selejtező körében a Maccabi Tel-Avivot, hogy az elsőben nem kellett pályára lépjen. Úgy tűnik, szerencséjére, lehet nem is élte volna túl, látva, hogyan kapott ki saját közönsége előtt 2-0-ra az izraeli gárdától... A Honvéd Európa Ligabeli 13-1-es összesített győzelme az első körben a montenegrói Celik Niksic ellen bár szót sem érdemelne valójában, lehet, az összes sikerélményt jelentette a budapesti csapatnak, azt követően, hogy 70 percnyit emberelőnyben játszva is sikerült 2-0-ra kikapnia a szerb Vojvodinától. A visszavágók előtt a Debreceni VSC tartja még magát, Norvégiában kiharcolt 2-2-jével.
Hajdanán, mikor még a reklámbevételek miatt nem duzzasztották a mai szintre az európai labdarúgó kupák mezőnyét, a magyar csapatok célja a "focitavasz" elérése volt (a csapatok maradjanak állva a tavaszi folytatásra). Manapság azonban még a nyár dereka előtt megkezdődnek a küzdelmek, ezzel együtt már a "fociősz" is alig elérhetőnek tűnik... Ennek is megvan az előnye: a magyar fociszurkoló ripsz-ropsz megszabadul az idegeskedéstől, és nyugodtan nézheti majd az igazi focimeccseket.

                                   Debreceni gólöröm Norvégiában (fotó: dt.no)

Csövön jött "szerencse"

Ahogy a közös lónak túros a háta, úgy a közös lakhatásnak is megvannak a maga szépségei. Tömbházban (is) gyakran előfordul, hogy eldugul a szennyvíz lefolyója. Nosza, elő a csőgörényt. Aki dolgozott már ebben a "szakmában", az tudja, micsoda meglepetéseket tartogat, hihetetlen, hogy a kedves lakók mi mindentől akarnak megszabadulni a vécén keresztül (úgy értem, annak eredeti rendeltetésén túl). Például aki pillapalackot dob bele, azt én eleve minimum hat hónap letöltendő szabadságvesztése ítélném, közben pedig naponta százszor kellene leírja, hogy: "A városban is paraszt maradtam." (Elnézést a becsületes, dolgos földművelőktől, kiknek nevét becsmérlő jelzővé alacsonyították.)
Szóval, egy szép nyári napon bizonyos lépcsőházban eldugult a lefolyó. Napokig tartott, mire a lakók kedves közössége (szándékosan nem lakóközösséget írtam) ráeszmélt, hogy sz@rban vannak, a szó minden értelmében. Ehhez hozzájárult az említett évszak is, mely komoly szagot kölcsönzött a látványhoz. Lakóék nem kapkodták el, de mikor végre elhatározták magukat, már ment minden, mint a karikacsapás. Volt törés-zúzás, lapátolás, káromkodás - minden, ami ezzel jár. A szakik megtalálták a baj okát, az eldugult cső egy darabját ki kellett cserélni a földszinten. Semmi gond. Előzőleg megkérték az illető lépcsőház lakóit, hogy amíg ez megtörténik, ugyan tartóztassák már meg magukat mindenféle ürítéstől, történjen az bármilyen formában akár a konyhában, akár a fürdőszobában. Talán ha 10 percről volt szó.
Kedves olvasó! Szerinted a lakók mindegyike eleget tette a kérésnek? Na, jó, belátom, a kérdés túl átlátszó. Akkor inkább tippelj arra, hogy az említett 10 percből mennyi telt el, mire megérkezett az első "küldemény"? Ha azt mondod, hogy 3 - 4 percen belül, amikor a régi csődarab már-, az új pedig még nem volt a helyén, akkor nyertél, jutalmul pedig nem mondom meg, mi ömlött rá a gödörben álló munkás gumicsizmájára, csak annyit árulok el, hogy valamelyik fürdőszoba "ülőhelyéről" indították útnak... A népi bölcsességet alapul véve az illető munkásnak - aki belelépett - további szerencsét ígért a szituáció, igaz, neki akkor éppen nem ez járt a fejében. A javítás azóta befejeződött, de ha még elhúzódott volna, az én mesém is tovább tartott volna.

                                                                   (Illusztráció: dugulaselharitasa.blogter.hu)

Maszatos kezek az érintőképernyőn

Megboldogult "licista" koromban, ha az ember gyereke telefonon akart beszélni mondjuk szüleivel, bement a telefonközpontba (vagy a postára), megadta a központosnak a telefonszámot, majd megvárta míg szólítják, és a megadott "kabinból" beszélt. Ez már történelem, ma a világ legtermészetesebb módján mobiltelefonálunk, sőt, telefonnal internetezünk, fotózunk. A minap morfondíroztam ezen, amikor Nagyvárad főutcájának egyik legnagyobb mobiltelefonos irodájában várakoztam soromra. A helyiségben a legmodernebb kütyüket bárki kipróbálhatja, ezzel reklámozzák a nem túl olcsó holmikat. Mondom, bárki. Arra lettem figyelmes, hogy a szó szoros értelmében toprongyos gyerekek időről időre megjelentek, odaálltak egy laptop-tablet vagy érintőképernyős telefon elé, és játszottak, sőt, facebook-oldalt is megnyitottak. Ügyet sem vetett rájuk senki, ujjaik pedig látható gyakorlattal viharzottak a gombokon. Pár perc után kimentek az utcára, kicsit odébb kéregettek, és kukáztak egy ideig. Aztán megint bejöttek, játszottak, megint kimentek - és így tovább. A kisördög rögtön azt a gondolatot sugallta, hogy akár e-mailt, vagy sms-t is küldhetnének a falun maradt családjuknak, hogy milyen sikerrel jár a napi tarhálás, a koldusjáratként elhíresült esti vonatnál lesz-e szükség kisszekérre a cucc hazaszállításához. Maszatos kezüket elnézve ellenben azon tűnődöm, hogy nagy valószínűséggel senki nem tanította őket informatika órán a modern gépek kezelésére, talán iskolába sem járnak, mégis magabiztosan "szörföznek a világhálón" (ahogy mondani szokás). A látottak azt sugallták, hogy ezek a gyerekek nemigen tudnak kitörni környezetük visszahúzó béklyóiból, pedig valójában rajtra készek.

                                             A helyszínen készített fotóm

Vándorvirág

Távolabbi rokon sírja. Másik faluban van, ritkán látogatta. Mikor igen, akkor mindig volt mit tenni-venni rajta, a gaznak mindegy, hogy hideg vagy meleg, eső vagy napsütés, állandóan nő.
Előző alkalommal kosárnyi virágot is vitt, teleültette a hant tetejét, pompázzon a sok szín.
Hacsak el nem lopják. Igaz, akkor is pompázhat, csak nem ott.
Malaca volt. Mikor újra megérkezett, egy tő nem sok, annyi sem volt a síron. Nem lepődött meg.
Annál inkább, hogy a közvetlen szomszéd síron látta viszont katonás rendben virágait. Tévedés kizárva, ugyanazok a színek, ugyanaz a darabszám, még csak az elrendezés is hajszálra, látszik, hogy az egy húzás - egy ültetés módszere alapján dolgozott a kolléga.
Vajon mit gondolt? Nem veszi észre egy lépésnyi távolságról?
Pillanatig sem gondolkodott: visszavenni!
Szép módszeresen visszaültetett minden egyes tövet, rá sem hederítve, hogy esetleg valaki meglátja, és az előzmények ismeretének hiányában azt hiszi, hogy ő éppen...
A jól végzett munka elégedettségével nézett végig a síron, szebb lett, mint elsőre volt. Most aztán néz majd nagyot a szomszéd. Ha megkérdezi valaki, mit ültetett a sírra, majd azt mondja: vándorvirágot.

                   Vadvirágokkal ellepett sír a biharpüspöki temetőben (saját fotó, illusztráció)

Adjál vagy hármat...

Nagyváradi főutca.
Rekkenő hőség.
Persze van, akinek ilyenkor is dolgozni kell.
Például azoknak a reklámozóknak, akik egy kozmetikai cég prospektusát, és egy kis doboznyi készítményét nyomják a járókelők markába.
Mosolyognak, udvariasak. Ahogy kell.
Közeledik egy fakabát. Láthatóan nem bízza a szerencsére, hogy az egyik ilyen fiatal lány őt is becserkéssze, mert az vagy igen, vagy nem.
Már viszonylag messziről odaszól neki, mellőzve az udvariassági sallangokat (mint például köszönés), célratörő tömörséggel, hogy: mit osztogatsz?
A lány meglepődik, bizonyára nincs hozzászokva, hogy őt szólítsák meg, és nem viszont. Meg a tegeződés hallatán talán régi ismerősei arcképei között is lapozgatott hirtelen.
Mondja, hogy mit.
Na, adjál csak nekem is vagy hármat - hangzik a tányérsapka alól, olyan hangnemben, ami nem feltételez ellentmondást, és korántsem olyan "finom", mint vélhetően a dobozkában lévő krém.
Mindez kb. 10 másodperc alatt zajlott le. Ugye, milyen pillanat alatt be lehet szerezni a vásárfiát?!

Üljön át

Ritkán látott, Magyarországon élő ismerősömmel beszélgettem a minap. Elég hamar szóba került a politika is (sajnos), és korántsem mondható manapság szokványosnak (ismét sajnos), hogy az én határon túli, és az ő "anyaországi" véleménye nem különbözött (legalábbis nem számottevően). Kapcsolódó téma volt a nemég elvonult árvíz "lefolyása", ennek apropóján jutott eszébe, és meg is mutatta a telefonjában azt mai napig őrzött sms-t, melyet egyenesen a belügyminisztertől kapott még márciusban. Akkor a hó szándékozott elárasztani az ország egyes részeit. Az sms valahogy így szólt: Segítünk! Ha elfogyott kocsijából az üzemagyag, üljön át egy másik gépjárműbe. Ismerősöm, mint mondta, megtisztelve érezte magát, hogy a belügyminiszternek megvan az ő telefonszáma, és nem spórolt az sms árával. Másrészt, ha megvan neki a telefonszáma, akkor azt is kellett volna tudja, hogy ott, ahol ő lakik, nincs "hóhelyzet". Ennek folyományaként furcsán adta volna ki magát, ha az üzemanyagtartálya kiürülésekor egyszerűen átült volna egy vadidegen kocsijába, hogy: na, itt vagyok, a belügyminiszter küldött. Belátom, utóbbi valójában nem is történhetett volna meg, mivel ismerősömnek nincs is kocsija, de kicsire nem adunk, mindent egy belügyminiszter sem tudhat. Összességében: jó érezni, hogy egy miniszter személyesen odafigyel minden állampolgárra. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban ezzel olyan sok poénra alkalmat adott, hogy már azok átmelengették az ember szívét-lelkét (már, ha nem eleve otthon ült a melegben a hótorlasz helyett).

                                                 2013 márciusában...