2012. július 30., hétfő

Vigyen el az ördög

Nem történt semmi különös, a népszavazás eredménye az lett, ami várható volt: akik elmentek, azok elsöprő többsége Traian Băsescu leváltására szavazott - de nem voltak elegen, vagyis kevesebben, mint a választásra jogosultak 50%-a +1 fő.
Tehát marad a huzakodás. Na, nem mintha más eredmény esetén máris kisimultak volna  ráncaink...
És, amint az várható volt, a balhét máris kezdik ránk, romániai magyarokra verni. Egyrészt, mert a hiányzó kb. 4 % seperc alatt meg lett volna, ha a magyarok részt vettek volna a voksoláson, és akkor már mindegy is lett volna, hogy mire pecsételnek - de nem mentek el. Másrészt, mert az Orbán-Tőkés-Szász trió kiadta a jelszót a passzivitásra. Már csak ráadás, hogy az RMDSZ is csak töketlenkedett (már elnézést).
Csak egyetérteni tudok az alábbi "kalóz"-szavazólap szerkesztőjével - ha lett volna ilyen hivatalosan is, szerintem nem kérdés, hogy melyik variáns győzött volna:






(Szövege:
Románia / Szavazólap / a 2012. július 29-i országos népszavazásra az ország elnökének felmentéséről

Egyetért-e Románia elnökének, Traian Băsescu úrnak a felmentésével?
     Igen
     Nem
     Vigyen el az ördög valamennyieteket)

2012. július 29., vasárnap

Belátásunk szerint

A vasárnapi népszavazás alkalmából előkerestem azokat a tudósításokat, melyek már több, mint öt évvel korábban fogalmazódtak: 2007 májusában is Traian Băsescu sorsáról kellett  - vagy kellett volna - döntenie a szavazópolgárnak. Az urnáktól távozók, vagy az urnához igyekvők véleménye felől érdeklődve többen úgy vélekedtek akkor, hogy bármi lesz az eredmény, a romániai politikai életben úgysem várható változás, a politikusok úgy is megtalálják mindig a kiskapukat, és valójában nincs is alternatíva, tehát tulajdonképpen mi között is választunk? Mintha most vasárnap mondták volna... És bizonyára mondták is sokan, hiszen úgy "szavaztak", hogy nem szavaztak - ami valójában egy olyan vélemény-nyilvánítás, aminek súlya is van, tekintve, hogy a részvételi arány is nyom a latban. Az urnáktól való távolmaradás különösen jellemző volt a magyarok által lakott településekre. Mint négy éve, amikor egyik politikusunk úgy fogalmazott, hogy "igazából nem éreztük magunkénak ezt a népszavazást". Hát, most sem. Főleg, hogy az RMDSZ országosan azt üzente, hogy mindenki cselekedjen belátása szerint. Szerintem ez volt a lehető legrosszabb üzenet: a tanácstalanokra bízni a döntést. Azt sugallni valójában, hogy "mi sem tudjuk, merre az arra". Információm szerint, látva a magyarság gyenge részvételét, a kormányon lévő pártok - mintegy válaszul - már vasárnap délután megüzenték az RMDSZ-politikusoknak: ne is nagyon számítsanak kormánypénzekre ezek után, bármi lesz az eredmény. Hát, sok jóra eddig sem számíthattunk. Csak most aztán ne tessenek majd a szavazókra mutogatni. Ők belátásuk szerint cselekedtek.

A fotón egy szavazásra, és az államelnök elleni voksolásra buzdító plakát. De, hogy valójában miről van szó - szerintem -, az alatta lévő, kicsit kilógó másik plakátról derül ki igazán (ahol megjelöltem):

2012. július 24., kedd

Lassít-e a lassító? - 3.

Újabb fejezetet csatolok ahhoz a folytatásos "regényhez", mely a Nagyvárad-Szatmár országút korszerüsítése során minden település ki- és bejáratánál kiépített, úgynevezett forgalomlassítókról szól. A szakemberek rájöttek, hogy keskenyre készítették a kitérők sávjait, így hát uccu neki vesd el magad, szélesítésbe kezdtek. Jobb később, mint soha, mondhatnánk, de ezt ugyanakkor is meglehetett volna csinálni - vagyis eleve szélesebbre építeni a sávokat már az elején, és nem is kellett volna hozzá más, mint kipróbálni: milyen szélesség szükséges. Sőt, mondok mást: meg lehetett volna kérdezni gyakorló sofőröket, mondjuk kamionon dolgozókat, hiszen ők tudják a legjobban. Az már csak hab a tortán, hogy a szélesítés is úgy történt, hogy amikor lejárt a munkaidő (vagy elfogyott az anyag?), akkor hazamentek a legények, pár figyelmeztető táblát hagyva a tetthelyen. Ott, ahol a régi - pontosabban dehogy régi, inkább korábbi útfelület, meg az új között jó arasznyi, vagy még nagyobb különbség volt, aztán meg következett az árok. Aki leszaladt a padkán - na, az megnézhette magát, ha még meg tudta... Persze, mikor kész, már jó, mert szélesebb.


Aztán, avval is megvilágosodtak a kivitelezők, hogy egy-egy ilyen lassító bizony meglepetésként érheti azokat, akiknek nincs helyismeretük és éjszaka érnek oda, mivel a falvak közvilágítása - ha van - nem foglalja magába az utolsó házaktól már odébb lévő kitérő megvilágítását. Megy az autós, oszt egyszer csak ott van előtte valami... Hát rájöttek, hogy kellene egy kis világosság oda. Ezt is talán lehetett volna egyszerre a többi ásással-árkolással-betonozással - de jobb később, mint soha.

Valami oka mégis csak lehet annak, hogy nem csinálták eleve szélesebbre, meg nem tettek mellé rögtön világítást. Úgy értem, a hülyeségen túl, valami valódi ok.
Talán várták, hogyan működik a gyakorlatban? Tapasztalatot gyűjtöttek? Lesték, kell-e javítani valamit?
Hát, ez esetben sikerrel jártak, mert voltak balesetek, halálos is - van tehát mire építeni a módosítás tervét.
Csak a válasz nincs még mindig meg - különös tekintettel  már a szélesebb sávokra is: van-e értelme, lassít-e a lassító?

2012. július 21., szombat

Megy a juhász...

Mióta újságíró vagyok, emlékezetem szerint mindig is téma volt a gazdálkodók körében, hogy mennyi bosszúságot okoznak nekik a birkák, illetve a nyájakat legeltető juhászok. Bárhol jártam a megyében.
Köztudott, ugye, hogy a birka mindent kilegel, a gyökeret is kitépi, így - ha nem is kő kövön, de - növény nem marad nyomában. Ráadásul, ahol a birka legel, ott más állat nem marad meg - mondják a hozzáértők. Amikor elöljárókkal beszéltem a témáról - ismétlem: bárhol a megyében - mindig azt mondták, hogy ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell, a juhászok mindig messzi földről (általában Szeben környékéről) érkeztek, a legeltetésre soha senki nem ad engedélyt, stb. Olyan tervet is elémtettek, miszerint a szomszédos településeknek össze kell fogni, és ha mindenki kiebrudalja őket, akkor egyszerűen nem lesz hova menjenek, és eltakarodnak. És akkor végre nem legeltetik le a vetést, nem mennek be a tengeribe, az erdőbe, nem terjesztik a kullancsot. Aztán ... nem lett semmi. Általában. Persze, lehet, hogy itt-ott foganatosítottak valami intézkedést, de nem jellemző.

                                                                                  (Illusztráció: greenfo.hu)
Legutóbb itt érintettem a legeltetési problémát, jelezve például azt, hogy ahol rendszeresen áthajtják a nyájat, ott egyszerűen elsivatagosodik az amúgy is homokos táj. A juhászok egyik trükkje, hogy amikor kérdőre vonja őket valaki, akkor igazolni tudnak valami helyeket, ahol legeltethetnek, és éppen útban vannak két ilyen hely között. Hogy közben is legel a birka, a közbeeső részeket is tönkretéve? Hát mégsem lehet az állat száját bekötni?!
A gond nem újkeletű - erre a minap találtam bizonyítékot, amikor olvastam Mikszáth Kálmán Az a fekete folt című novelláját. Ennek főszereplője Olej Tamás számadó juhász. A sztorit nem mesélem el (de érdemes elolvasni), számunkra most az az érdekes, hogy ez a juhász elég öntörvényű ember volt, és például "a tekintetes vármegyével" is összeakasztotta a bajszát néha. De azt is megoldotta. Hogyan? Idézek a műből:
"Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtől a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás."
Ezek szerint így ment ez akkoriban.
És nagyon úgy tűnik, a birkák azóta sem felejtettek el  jól mekegni...

2012. július 17., kedd

Téli-nyári uborka(szezon)

Uborka szezon van a médiában, így, kánikula idején. Minden hír jól jön, nincs olyan kicsi, jelentéktelen, amiből ne lehetne nagyot és érdekeset kreálni.
Ha meg végképp nincs semmi, akkor csinálni kell.
Jó példa erre mondjuk Romániában - a hasonlóan hírszegény év eleji időszakban - a Ion Tiriac-féle vadászat. Már jó pár éve tudni lehet, hogy január második felében irány Bályok, ott lehet csámcsogni állatkínzásról, vérfürdőről, gazdagok kegyetlen lövöldözéséről, lehet leskelődni, hogy vajon ki mindenki híresség érkezik (ezt már a nagyváradi reptéren is lehet kukkolni) - szóval el lehet lenni vele pár napig.
Úgy tűnik, ha nyár, akkor Zámbó Jimmy. Ismét felröppent a hír, hogy rajongói nem adják fel a reményt, és szentté akarják nyílváníttatni. Ezt tavaly kezdték el pedzegetni először, legalábbis én akkor hallottam róla először. Akkor ezt írtam róla (ami itt is olvasható):
                                  A király szentesítése
Szoktunk büszkélkedni vele, hogy számarányunkhoz mérten a magyarság kiemelkedő mértékben van jelen a világ nagyjai között. Itt vannak például a Nobel–díjasok. De a szentek sorába emelt királyi fők lajstromozásakor sem vallunk szégyent, gondoljunk csak országalapító Szent Istvánra, az ő fiára, Szent Imre hercegre, vagy Nagyvárad alapítójára, Szent Lászlóra. Büszke keblünk tovább dagadhat, hiszen rajongói szeretnék elérni, hogy egy újabb király emelkedjen a szentek sorába: Zámbó Jimmy! A szentté avatás előszobájának szokás nevezni a boldoggá avatást, szerintem ezt a lépcsőt azért hagynák ki a kezdeményezők, mert a több, mint 10 éve halott, a rajongói által egyszerűen csak „A király”–nak nevezett énekes már életében boldog volt. Ezen kívül sokaknak okozott még boldogságot, sőt, ezt halála után is folytatta. Igen, hiszen a hátramaradt testvérek azóta csak igazán boldogok, mióta egész jól megélnek a hagyatékból, illetve még abból is lehet egy kis boldogság–pénzmaghoz jutni, hogy időről–időre gerjesztik a vitát: balesetben hunyt el, öngyilkos lett, vagy mások öngyilkolták meg? Megnéztem: a szentté avatáshoz szükséges csodákkal nem lenne gond. Az interneten lehet találni olyanokat, akik – hogyan máshogy?! – szentül vallják: Jimmy dalainak hatására gyógyultak ki ilyen–olyan nyavajáikból. A szentté avatási kérelemre nem érkezett válasz a Vatikánból. Ami persze nem csoda.
                                                                            (Bihari Napló, 2011. augusztus 16.)

Jimmy alakja az évek múlásával egyre inkább legendássá válik, és egyre többen valják, hogy élete küldetés volt, halálát pedig már mártíriumként emlegetik - olvasom, hallom az idei hőgutában. Azt már én jegyzem meg, hogy a halála körül is "megfelelő" homály leng még mindig, amit időnként meg lehet egy kicsit lebegtetni, újabb és újabb "szenzációkat" tárni az arra fogékonyak elé, ami persze több eladott példányszámot, nagyobb nézettséget jelent.
A legújabb hír szerint - amiben valójában nincs semmi új - a család és a rajongók együtt fogják kérvényezni "A király" szentté avatását, hivatkozva gyógyító erejű, csodatévő hangjára.
Már tavaly is erről volt szó.
Meg valószínüleg jövőre is erről lesz.
Mert ha nem, az is lenne egy csoda.

                                     Biznisznek sem rossz...                 (bishop.blogter.hu)

2012. július 16., hétfő

Hosszabbítás

Megyek be tegnap az egyik boltba (egyébként olyanba, melynek sok városban van üzlete, neve Uni-val kezdődik, és carm-mal végződik), és látom, hogy az egyik - mondhatni a talán legismertebb - üdítő fajta vásárlásakor nyereményakció leselkedik a vásárlóra: jegyet lehet nyerni a foci EB meccseire!

Yessss!
Ja, álljunk csak meg, éppen két hete van vége.
Akkor most mi van?
Megyek haza, hát mi van a tévében? Az m1 ismétli a döntőt!
Lehet, az akció is ismétlés?
A megismételt meccsekre lehet jegyet nyerni?!

(Illusztráció: boon.hu)

2012. július 13., péntek

Hírcsatorna

Ez a bejegyzés most elsősorban az érmihályfalvi, és az Érmihályfalva iránt érdeklődőknek szól - elnézést  a többiektől. Bár lehet, őket is érdekli.
Szóval arról van szó, hogy megújulás folyamata zajlik a város honlapján, ennek részeként a "Hírek" rovatban is. Utóbbiban én "garázdálkodom", igyekszem naponta több hírrel, közérdekű infóval szolgálni.
Akit ezek érdekelnek, az itt -  http://www.ermihalyfalva.ro/hirek - keresse, akár naponta többször is.
Aki pedig segíteni szeretne ebben, van közérdekű infója, valamilyen híre, amit meg kellene jelentetni, az írja meg az ermihirek@gmail.com címre.
Hát, rajta.
Érmihályfalva címere

2012. július 9., hétfő

Még jó, hogy futja demokráciára!

Július 29-én népszavazhatunk arról, hogy mi, a nép, leváltjuk-e a funkciójából felfüggesztett államelnököt. Nem először tesszük, illetve tehetnénk ezt meg, eljátszottuk ezt már 2007 májusában is. Akkor is több "érdekességgel" szolgált az ügy, például azzal, hogy a szavazást, vagyis az elnök leváltását kezdeményező pártok szavazóbázisa is nagyrészt Traian Băsescu mellé állt, aki maradt hivatalában.
Eltelt 5 év, és nagyjából most is azt gondolom erről a "demokratikus színjátékról", amit akkor gondoltam:
         
                   Vállalom: nem szavaztam!
A forradalom szót lejárató 1989–es hatalomváltást követően bizony nem tudtam volna elképzelni, hogy lehet az országban olyan választást tartani, amelyikre én nem megyek el. Úgy gondoltam, azért tört ki a demokrácia, hogy az ember hallathassa a szavát, szavazzon, szóljon bele a saját sorsába, meg ilyenek. Lányom az előtt a bizonyos forradalom előtt pár hónappal született, ő már más világban fog felnőni, gondoltam. Még pár hónap, s immár nagykorú lesz, bizony öregszünk. Nekem pedig van egy olyan érzésem, hogy egyszerűen lopják az életemet/életünket. Hát persze, hogy javult a helyzet: mondhatok (majdnem) bármit, igazolvánnyal mehetek az Európai Unióba, az egészségtelen házikolbász helyett ehetem az egészséges nyugati csipszet, stb. Itt volt ez a választás, és most először eldöntöttem: nem! Mármint, hogy nem megyek el, így nyílvánítok véleményt. Nem voltak kétségeim afelől, hogy megmagyarázzák, miért kellene a nemre, és miért az igenre pecsételnem. Viszont tudni lehetett, hogy a meccs le van játszva, csupán a felelősséget akarják az én (a választó) nyakamba varrni azok, akiknek már régen mással kellene foglalkozni, de saját érdekeik fáitól nem látják az ország bajainak rengetegét. Ráadásul az „enyéim” – miért pont most ne? – ismét egymásnak feszülnek. Megmakacsoltam magam: nem fogok tudatosan a vesztes mellé állni, de a „kisebbik rosszat” sem akarom. Elegem van, ne nézzenek bohócnak!
                                                                 (Bihari Napló, 2007. május 23.)
Öt évvel ezelőtt a népszavazás 60 millió lejbe került, a mostani 95,66 millióba fog. Drága dolog a demokrácia. Még jó, hogy futja rá.

2012. július 6., péntek

Fekete-fehér szavazás

Mikor ezeket a sorokat írom, még tart a vita a bukaresti Parlamentben Traian Băsescu államelnök hivatalból történő felfüggesztéséről. A román tévéadók egyenesben közvetítik. Nem hiszem, hogy a már perecekkel ezelőtt is perceken belülre ígért szavazás kimenetele nagyon kétséges lenne, látva az USL-hengert. Írhatnám azt is, hogy pillanatnyilag - bár hivatalosan igen - nem tudni ki is az ország elnöke. Ugyanezt írtam két és fél éve:
                                      Kampány utáni letargia
Mikor ezeket a sorokat írom, még nem tudni ki lett az ország új elnöke. Azt viszont igen, hogy megszabadultunk végre, vége ennek a kampánynak is. De azt is mondhatnám, hogy egy újabb olyan politikai prostitúciós időszaknak, melyben ismét bebizonyosodott, amit amúgy is tudtunk: ha kell, akkor bárki bárkire szemet vet, arra is, akire máskor nem, és majd később megint nem, csak még most az egyszer, de tényleg, mert az érdek (természetesen a közé) úgy kívánja. Fellapoztam egy 1992 februári újságot, amikor az első helyhatósági választást tartották ('89 végétől addig kinevezések voltak). Akkor még volt bizalom, lelkesedés, hit, szavazói részvétel. Mára elfeledett pártok, politikusok nevei sorjáznak. Utóbbiak között néhány olyan szélkakas is persze, aki még ma is az első sorokból osztja az igazságot, ideológiák, meggyőződések (?) jöttek–mentek közben a talpuk alatt. Közel 18 év telt el azóta, és a politikai lövészárkok térképét látva azt hiszem, kevés az esélyem megérni, hogy valóban választhassak. Ha elfogadom, hogy magyarként magyarra kell szavaznom, hát elég szűk a választék. De tehetek–e másként, látva azokat, kiknek csak a szavazás pillanataiban kellek? El lehet–e ítélni azt, aki távolmaradt, hiszen az összefogás kézfogása sem érvényes már, és megcsömörlött attól, hogy végül mindig az a kérdés, melyik a kisebbik rossz? A rendszerváltásra emlékezünk ezekben a napokban. Arra, mikor még hittük, eljött a választás(ok) ideje. Eltel 20 év. Van–e választásunk?
                                                         (Bihari Napló, 2009. december 8.)
Akkor elnökválsztás után voltunk, most úgy néz ki, előtte. Ami nem változott, az a "politikai prostitúciós időszak" kifejezés, ami állandósult. Ami változott: az az időszak, amire visszatekinthetünk, már nem 18, hanem 20 év, a "rendszerváltás" óta meg 22.  Újabb két évet loptak el tőlünk.
Közben a tévében.
Egy szónokló "lebányászozza" az USL-képviselőket.
Băsescu, mintha végrendelkezne: vigyázzatok az országra, a törvénykezésre.
Ja, éppen azt teszik.
Eszembe jut fiatal kollégám, aki a legutóbbi választáskor nem szavazott a magyar jelöltre, mondván, úgy sincs esélye, inkább a liberális Crin Antonescura. Azzal indokolt, hogy viszonylag fiatal, európai gondolkodású, ő jelenthet alternatívát az országnak.
Íme, ez lett. Alternatíva.
"El lehet–e ítélni azt, aki (...) megcsömörlött attól, hogy végül mindig az a kérdés, melyik a kisebbik rossz?"

Most szavaznak.
Kételkedik-e valaki a színjáték eredményében?

(fotó: maszol.ro)


2012. július 5., csütörtök

Hiányérzet

Nyilatkozatok nyilatkozatok hátán. Az USL minden fronton támadást indított, és várhatóan holnap tuszkolják ki Traian Basascu államelnököt a hatalomból.

Kicsit mintha ez az egyébként fontos dolog elhomályosítaná a Markó Attila-féle botrányt. Nem szivesen használom ezt a szót, mert ma már az is botránynak számit, ha egy "celebről" kiderül valami, és arra az emberek többsége jobban "harap". De ez most szerintem valóban botrány, aki nem ismeri a részleteket, itt olvasson utána.
Szóval záporoznak a nyilatkozatok, főleg az USL-nyomulással kacsolatban. Kevesebb jön a Markó Attila-ügyben, és az is nagyon "egy oldalról"... Pedig olyan ügyről van szó esetében, ami
ugyancsak témába vágó lenne azoknak is, akik egyébként igen jeleskednek nyilatkozatok kiadásában, állásfoglalások megfogalmazásában. Most meg hallgatnak. Tudod, kikről van szó, ugye? Félreértés ne essék, nem hiányolok én még több nyilatkozatot. Csak furcsálom. Az ellenségem ellensége a barátom?

(A képen Markó Attila, fotó: szekelyhon.ro)

2012. július 4., szerda

Aggódjunk együtt Erdélyért a Dunakanyarban!

Amint már említettem, a hét végén a Dunakanyarbeli Verőcén jártunk, a VI.Erdélyország az én hazám című világtalálkozón. Már szinte az első pillanattól ki voltam rá hegyezve, hogy ehelyt egy "alternatív" tudósítás is fog készülni a "hivataloshoz" képest (ami itt olvasható), de azt hiszem ebben az úgynevezett hivatalosban is osztottam a szervezőket, ha módjával is.
Eleve fenntartásokkal fogadtam a "világtalálkozó" megnevezést. Nem csalódtam. Mint a nevezett tudósításban is írtam, először csak poénkodtam ott vele, hogy szoktuk mondani, hogy kicsi a világ, és ehhez mért a találkozó is - aztán kiderült, tényleg kicsi - mármint a találkozó, inkább a mellény volt nagy.
Szóval, a Bihar Megyei Tanács állta a cehhet, ami az utazás és a szállás költségét, a zenészek bérét, és a fotóklub fényképeinek nagyítását illeti. Tehát az "Érmellék bemutatkozása" című program valójában arról szólt, hogy eljöhettek a saját költségeteken, és bemutatkozhattok.
De legalább lett volna kinek!?

Azt hiszem, a legjellemzőbb az egészre, hogy a "nagyszinpad" egy cirkuszi sátor alatt volt. Ami egyébként jó ötlet, mert védett a napsugaraktól, és nem lévén oldala, járt benne a levegő. Csak éppen közönség nem volt, eltekintve az esti koncertektől, vagyis úgy érezhettük magunkat, mint akikből bohócot csináltak.

Például a Móka színjátszó csoport. Ők eleve egy olyan egységes darabbal akartam menni, ami rájuk jellemző. Nem, mondták a szervezők, több kicsi jelenet kell, és humoros. Legyen. Aztán szombat délben meg délután, illetve vasárnap délben állították színpadra őket, amikor napon 50, árnyékben 39 Celsius-fok volt, a nézőtéren meg 15 és 20 fő közötti nézősereg tolongott... (jó, na, lehet túloztam, talán voltak 21-en is). Bár nem vagyok sem színész, sem világtalálkozó szervezője, szerintem ez megalázó!

Páldául a Nyíló Akác és az Ezüstperje néptánccsoportok. Viseletekkel felszerelkezve, több koreográfiával, ahogyan kell. Hőség, de táncolnak mint a vesztés, szakad róluk a víz. A közönség az említett létszámú, lehet, időnként több is, lelkesedésük... mérsékelt. A színpadról lejövő táncosok úgy kaptak egy nyelet vizet a kánikulában, hogy a csapat kisérője szabályosan kiverekedte azt a pár félliteres flakont a szervezőktől.



Például a kaja. Na, ezt nem mi fizettük magunknak. Akkor bizonyára hálával tartozunk azért a tányérnyi bográcsosért, majd puliszkáért, mellyel megtámogattak minket, mint a keservesen féltett Erdélyből érkezetteket, szegényeket. Igaz, egy pohár vizet már nem adtak hozzá. Ellenben lehetett venni flakonos vizet, meg sört is, meg üdítőt is. Jelzem, egy dobozos sör 400, egy félliteres üdítő 300 forint volt. Na, igyátok meg, gondoltam, és sokakkal egyetemben egy vízvezeték végén volt csaphoz zarándokoltam naponta többször is, hideg vízért. Szombaton még nem volt ott, de vasárnap reggelre megjelent egy felirat a csapnál: "Nem ivóvíz". Na, most két eset lehetséges: 1- az éjszaka folyamán jött meg a Tisztiorvosi Szolgálat mintaelemzése, hogy a víz nem alkalmas emberi fogyasztásra; 2 - előző nap kevés flakonos vizet adtak el, és megtalálták a konkurenciát. Mondanom sem kell, a felirat senkit sem zavart, és mint látszik, semmi bajom nem lett.
Például a kisszínpad. Ez is egy fellengzős kifejezés. Ez valójában egy sátor volt, ahol mindenféle előadásokat tartottak, sokféle témában. Nem vitatom, bizonyára - miért is ne? - hozzáértő, okos emberek
szakértettek. Nekem annyi elég volt, amikor egy kicsit belehallgattam, és kiderült: az éppen szónokló, majd a hozzászólók is Erdély gondjaira keresték a megoldásokat, és meg is találták többnyire. Mit is? Azt, hogy aki nem hagyta el Erdélyt, annak "otthon" mit és hogyan kell tenni. Ja, értem: üzenjük, hogy tartsatok ki, és ne hagyjátok magatok, és nem nem soha. Ok. Édes Erdély, itt vagyunk. Igen, mi itt, ti ott.
Például a belépés. Kaptunk karszalagot, amivel ki-be járhattunk, mint "meghívottak". Aki nem volt jókor jó helyen, az nem kapott. Hiába volt a bemutatkozó Érmellék lakosa, akkor is 2000 ft/fő. Aggódási díj.
Például Dunakanyar. Belátom, naiv vagyok, de én azt hittem, ha már odamegyünk, a kedves szervezők esetleg nem csak ránk kíváncsiak, de nekünk is mutatni akarnak valamit. Hát nem. Egyrészt ránk sem nagyon voltak kíváncsiak, de beírhatták a pályázati elszámolásban, hogy "itt volt az Érmellék", másrészt ők sem akartak mutatni semmit, tehát csak a tudattal maradtunk, hogy elég közel voltunk a Dunakanyarhoz, ami bizonyára szép (na, jó, persze, vagyunk, akik már voltunk ott, de akkor is). Még jó, hogy megérkezéskor lementünk a partra - ahogy írtam is a riportban - mert utána már egy pillanatra sem láttuk a Dunát, csak akkor, és szinte tévedésből.

Hogy mit csináltunk a fellépések közötti szabadidőben? Vártuk a követekező fellépőnket, hogy legalább mi, a többiek könzönséget alkossunk nekik, meg azt, hogy este legyen, amikor nem lesz hőség, vasárnap meg azt, hogy legyen már vége. Hogy miért nem mentünk magunk kirándulni? Na, azt hiszem az adott körülménydek között, amikor már mindenkinek tele volt a tö..., a hócipője az egésszel, egy ilyen felvetés maga lett volna egy öngyilkossági kísérlet.

Például néhány "színes" hír.
-Volt ugye egy asztal, melyre péksütemények voltak kitéve. Lehett kóstolni. Ennek nagy sikere volt. Azt hiszem sokáig emlékezni fogunk arra a palira (alább a második képen, szemben), aki mintegy félórán keresztül lakmározott, módszeresen megkóstolva mindent, dícsérve és elemezve is egyúttal. Valami "gasztroangyal " lehetett... vagy csak éhes volt.


-Készlődnek a néptáncosok. Küküllőmenti néptánc következik. A bemondó kűzd a szavakkal. "Küllőmenti néptánc következik" - haláli volt. A közönség elnézését kérte a kis szünetért, amíg behangolták a hangszereket. "Be kell hangolni a citárát" - mondta, mutatva a cimbalomra. Annyiban igaza volt, hogy citerazenekar is volt velünk, igaz, ők meg nem cimbalmon játszottak.



-A technikusok dolgoztak, mint a szakadt ló. Vagy inkább kínlódtak. Gerjed a brácsa, mondta a zenész, mutatva a vele szembeállított monitorra. Szalad a csávó, drótokat kihúz, bedug, sürög-forog. Csak gerjed. Azannyaistenit. Összekeverte a drótokat. Vissza az egész. Újra drótoz. Csak gerjed. Hogyakur... A nézőtér első sorában (nem mintha másutt nem lett volna hely...) ülünk. Nézzük. Csodálkozunk, hogy mit csinál. Egyszer csak fogja a monitort, és elfordítja a zenész elől. Ezzzaaz, ügyes. Megtapsoltuk.
-Szórólapoztak is a "tömegben". Szeptember 15-én Székely Szüreti Bált tartanak Kerepesen, mindenkit várnak, mert a Budapest környéki székelyeket össze kell fogni. Khmmm. "Jegyek elővételben kaphatók a Terike Zöldségesben". Ezt tetszik. Irány Terike.
És még egy - apropó világtalálkozó - ez lehett a heppjük. A "Budapesti Székely Kör Alapítvány" meghív valami előadásra, ami a "II.Magyar Világtalálkozó" része. Éljen, még egy világtalálkozó. Vajon mennyi az egy magyarra (székelyre) eső világtalálkozók száma, és azzal hogyan állunk világviszonylatban?
Hát így volt.
Jó tudni, hogy aggódnak értünk.
Meg kíváncsiak ránk.
És még el is mehetünk - saját költségen - hogy aggódjunk együtt. Például Erdélyért. A Dunakanyarban.

2012. július 2., hétfő

Panoptikum

Június 30-án és július 1-én a Dunakanyarban lévő Verőcén rendezték meg a "VI.Erdélyország az én hazám világtalálkozó"-t. Ezen idén az Érmellék kapott bemutatkozási lehetőséget. Már az is felvet egy kérdést, hogy az Érmellék mennyiben része Erdélynek - még akkor is, ha "odaátról" nézzük...
Na, szóval, láttunk sok furcsaságot (is), és még további pár bejegyzésemben szó lesz erről a kalandról. Hogy egyebet ne mondjak, egyenesen "felkérést" kaptam rá, hogy a Bihari Naplóban és az erdon.ro - n majd rövidesen megjelenő riportom mellett azért ehelyt írjam már meg "olyan jó blogosan" azt is, amit ugye az újságba "nem illik"... Megígérem, magam is ki vagyok hegyezve rá...
Elöljáróban itt a csoportkép az érmihályfalvi + érsemjéni küldöttségről (amit hazafelé jövet készítettem), akik már csak azért is elismerést érdemelnek egyebek mellett, mert két napon át elviselték a hőséget:


Most azonban folytassuk egy kis ismeretterjesztéssel. Bizonyára láttatok már olyan gyerekeknek szóló képeskönyvet (ha nem, akkor most elmondom, milyet), amelyikben az éghajlatok jellegzetes tájképei vannak lefestve, növények és állatok benne - de el vannak rejtve benne olyan állatok, melyek más égövbe tartoznak, és azokat kell a szemfüles gyereknek megtalálni.
Na, valami hasonlót fogunk most játszani, kedves gyerekek, a képeskönyvet pedig egy olyan fotó fogja helyettesíteni, amit tegnap készítettem, a már említett Verőce melletti Magyarkúton, ahol elszállásoltak bennünket. A fogadó melletti egyik szomszéd kertje látható rajta - igaz, egyrészt nem jók a fényviszonyok, másrészt nem sokat bíbelődtem a beállítással, félve, hogy kijön a tulaj, és nyakon csap, hogy mit idétlenkedek én az ő... szóval ez a kérdés: mivel is? Milyen csodálatos látnivalókkal halmozta el a kertjét ez az ismeretlen, ámde rendkívül kifinomult izlésről tanubizonyságot tevő illető? Íme a kép (ne csalj, és ne tekerj le egyből a megoldásra):

Beismerem, nem könnyű feladat.
Ezért itt a megoldás:
1. gipszbagoly figyel éjjel és nappal a kerekeskút tetejéről;
2. a kút előtti virágosdoboz mögül egy gipszcsacsi kiváncsiskodik ki;
3. a virágágyások között gólya lépdel..ne, ha nem ő is gipszből lenne;
4. gipszőzike pihen az árnyékben (később a napon);
5. a kocsibejáró fölött egész gipszgólya család a műfészekben: gipszgólyaanyu, gipszgólyaapu és két gipszkölyökgólya;
6. gipsztörpe védi a határt a szomszéd felé;
7. nem csak a kerítés tetején, de a tövében is őrt áll egy gipsztörpe;
8. egy újabb gipsztörpe a garázs tetejét vigyázza;
9. aki mégis bemerészkedik, azt egy gipszkrokodil várja a kút előtt.
Íme:
Hát ennyi. Igaz, nagyobb volt a repertoár, de nem tudtam a fényképezőgéppel az egészet befogni.
Remélem jól szórakoztatok.