Nemzeti babgulyás

December 1., a románok legújabb kori nemzeti ünnepe előtti sajtóhír: "Románia nemzeti ünnepe alkalmából a váradi önkormányzat ismét kolbászos babgulyást osztogat a városháza előtt, körülbelül 3 ezer porciót."

                                                                                                 (Illusztráció: indafoto.hu)

Ismét - áll a hírben, hiszen tavaly is osztogatták a kolbászos babgulyást, országosan.
Megadják a módját, ha már nemzeti ünnep. Érezze a nép a felemelő érzést.
Tavaly ezt írtam erről a fennköltségről:

                         Nemzeti ünnep paszullyal

Mintha ugyanazokat a képsorokat látnám a tévében, mint hónapokkal korábban: sorban áll a nemzet. Egyszer madárinfluenza elleni oltásért, később – húsvétkor – szenteltvízért. Most pedig kolbászos paszulyfőzelékért, Románia nemzeti ünnepén. Pedig harsogó politikusok szerint a nemzet árulóit kellene éppen kiebrudalják az országból. Mert áruló – például a nemzetet leginkább féltő C.V. Tudor szerint – van elég. Példának említette Traian Băsescu államelnököt, aki december elsején békésen bóbiskolt Kazahsztánban, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet csúcsértekezletén. Helyette a katonai tiszteletadást a fővárosban Emil Boc fogadta, akit kifütyült a tömeg. Füttyögni mindenkinek joga van egy demokráciában, márpedig Romániában 20 éve demokrácia van, reagált a kormányfő. A nép pedig tartotta ehhez magát, fütyült a hazafiaskodó hőbörgőkre. Egyik helyen például ünnepi tomobolázást tartottak, és a nyertesek boldogan tülekedtek... pár kofrács tojásért. Máshol a régi Május 1.–et és Augusztus 23.–at idéző felsereglés után a fagyoskodók eldobálták a zászlókat és szaladtak a kondérokhoz. Úgy látszik, nem csak a férfi, de egy nép szívéhez is a hasán keresztül vezet az út. A hazafias lelkesedést elnyomta a kolbászos paszuly illata.

           (Bihari Napló, 2010. december 6.)

Elő tehát az ünneplőt (már azok, akik ünnepelnek), holnap várnak a kondérok!
Éljen a kolbászos babgulyás feletti nemzeti egység!

Apropó, Julia Roberts

Vannak filmek, melyeket újra meg újra végig tudok nézni. Ilyen a "Sztárom a párom"is, amit az este vetített újra, sokadszor az egyik csatorna. Hát persze, hogy mese. Na, és? Manapság annyian "mesélnek" nekünk, ennél rosszabbakat is - ez legalább egy kedves történet, meg jó a vége.

                                 Julia Roberts és Hugh Grant a filmben       (fotó: akg.hu)

Julia Robertset látva, illetve, hogy hány arca jelenik meg a filmben, eszembe jutott, hogy közel 9 éve (atyavilág!) írtam a szép emlékű Máté Imre Irodalmi Körben egy kis csípkelődést a sztárvilágról, amibe ő is belekerült. Ez - a Kör egyik összejövetelét leszámítva - még sosem került nyílvánosságra, tehát - figyelem - premier!

                Julia Roberts kumiszt iszik
Furcsa tüneteket veszek észre magamon. Azt hiszem, a médiafogyasztók betegségének jelei. Képzelődöm. Meg vizionálok is. A minap azt álmondtam, hogy a Nagy Testvér házában aludtam, egy ágyban Karel Gott öccsével, Mein Gottal. És nem hagynak nyugodni a sztárok magánéleti problémái. Lassan az őrületbe kerget, hogy ki kivel, és ha azzal igen, akkor miért nem. Sajnálom őket tulajdonképpen, hiszen a világ szeme láttára kell - hogy is mondjam? - ...éljenek. Mondhatnám divatos frázissal élve, hogy egy világ figyeli lélegzetvisszafolytva minden rezdülésüket. Náluk jobban csak azt a bizonyos világot sajnálom. Olvastam nemrég, hogy nevezett világ most éppen azon emészti magát, hogy megszakad-e Jennifer Lopez és Ben Affleck románca.
Elképzeltem.
A helyszín Afrika. Szomália, vagy Etiópia. Esteleg Kenya. Mindegy, ők is a világhoz tartoznak. Szóval a nagy majomkenyérfa árnyékában európai szemmel nézve igen csak erotikus öltözetű csokibarna nők állnak sorban. Hátukon egy-egy apró gyerek. Órák óta várnak, közben a legyeket hesegetik. Néha egy-egy hiénát. Egyszer csak, a sor végén, így szól az előtte állóhoz az egyik: "Hallja, szomszéd asszony, maga szerint ez a Jennifer érdemes kitartson a Ben gyerek mellett?" A választ már sosem tudjuk meg, mert megérkezik a lajtos kocsi, és mindenki rohan a napi ivóvíz adagjáért.
De ez még semmi. Az egyébként remek Disvovery tévécsatornán természetfilmet néztem. Julia Roberts Mongóliában töltött néhány napot, bevallása szerint a vendéglátó család meghívására.
Csak ezt ne mondta volna, mert... elképzeltem.
Góbi sivatag, a semmi közepe. Homokvihar tombol. A magányos jurtában Dzsingisz Kán kései utóda kupáját Dzsingisz Kán asszonyának kései utóda felé nyújtja. Az friss kumiszt tölt neki. Csendben isznak. Az asszony feláll, és a pislákoló tűzhöz megy. Szárított teveganét dob a zsarátra, majd felsóhajt: "Borzasztó, hogy még egy elemes rádiónk sincs. Már 2418 adást szalasztottunk el a Szabó családból!" Dzsingisz Kán kései utóda helyeslően bólogat. Aztán Dzsingisz Kán asszonyának kései utóda egyszer csak öröm- (vagy kumisz?) ittasan felkiállt: "Hallod-e, Dzsingisz Kán kései utóda, hívjuk meg vendégségbe Julia Robertsot!" Ebben meg is egyeznek, és a következő nagy tevehajtó derbin meg is kérik a törzs sámánját, üsse nyélbe. Mármint a vendégséget. Dzsingisz Kán sámánjának kései utóda rögtön füstjeleket küldött a messzi Hoollywood felé. A filmcsillag pedig, aki titkon mindig arra vágyott, hogy Dzsingisz Kán kései utódainál vendégeskedjen, fogta a legszükségesebb rúzsát, púderjét, és szempillaspirálját, beváltott néhány dollárt tugrikra, és indult. És, hogy a feszülten figyelő világ mindenről értesülhessen, vitt magával tévéseket is.
Aki nem hiszi, igyon kumiszt.
                   (2003. február 25.)

Ne várj rám, Mária!

Már évek óta szinte naponta kapok olyan e-maileket, hogy "Újabb Badoo-tagok szeretnének veled találkozni". Ez több okból is meglepett, már elejétől fogva. Egyrészt nem tudtam, minek a tagja is az, aki tagja a Badoo-nak, másrészt mi az, hogy újabbak akanak találkozni velem, hiszen tudomásom szerint eleddig még eggyel sem találkoztam.

                                                                              (Illusztráció: szakitshabirsz.blog.hu)

Aztán egyszer csak rávettem magam, és megnéztem, mi ez a Badoo. Egy szerintem találó megfogalmazás szerint "mindenhol ott van, de senki nem tudja, hogy mi az". Ez azért túlzás, a lényeg, hogy egy agresszívan, akár spam (kéretlen internetes levél)-szerűen terjeszkedő párkereső oldal. Nagyon agresszívan, és a párok keresésénél - hogy úgy mondjam - nem a sírig tartó kapcsolat és a feltétlenül hagyományos szerepek iránt érdeklődőket célozza. Könnyű akár véletlenül is bekerülni a tagok közé, annál nehezebb megszabadulni tőle, közben meg áradnak a már említett kéretlen levelek. Egy nap akár arra is ébredhet az ember, hogy a nevében írnak mások másoknak, aztán majd megnézheti magát.
Valami hasonlóra gyanakodtam már elejétől fogva, így egyszerűen kidobtam mindenfajta irományukat, bármilyen kecsegtető ajánlattal álltak is elő.
A helyzet fokozódott. Úgy tűnik ki egy ma érkezett levélből, mintha már bandáznánk, pedig istenbizony nem léptem be a csapatba. Szó szerint ezt írják. "Kölcsönös vonzalomra találtál, és néhány új felhasználó is szeretne találkozni veled a Badoo-ról! Mária, akivel találkozni szeretnél, válaszolt kérésedre és szívesen randizna veled. Várja, hogy megszervezzétek a randit."
Hát ez király!
Tulajdonképpen megnyugtató, hogy képes vagyok kölcsönös vonzalomra találni. Ellenben nyugtalanító, hogy nem akartam ilyen formában rátalálni, ennek ellenére sikerült. Tulajdonképpen megnyugtató, hogy Mária válaszolt a kérésemre, és szívesen találkozna velem. Ellenben nyugtalanító, hogy ez annak ellenére történik, hogy én nem kerestem (semmilyen) Mária ismeretségét. Tulajdonképpen megnyugtató, hogy randira vár. Ellenben nyugtalanító, hogy nem is tudom, kiről van szó, miközben ő vár.
Tulajdonképpen megnyugtató, ami a levél végén olvasható: "Ez egy automatikusan generált üzenet, melyet regisztrált Badoo-felhasználóknak küldünki ki. Kérjük, ne válaszolj rá!"
Tulajdonképpen megnyugtató, hogy bármi van, én automatikusan kapom az üzeneteket, nem kell várjak rá. Ellenben nyugtalanító, hogy mindezt annak ellenére, hogy ez regisztrált tagoknak jár, én pedig tudtommal nem regisztráltam. Tulajdonképpen megnyugtató, hogy nem várnak választ. Így legalább nem fognak csalódni, hiszen nem is terveztem választ.
Tulajdonképpen megnyugtató a záró bekezdés, figyelmeztetés: "Vigyázat! Személyes adataidat sose add meg idegeneknek." Ellenben nyugtalanító, hogy személyes adataimat én a rám így vigyázóknak sem adtam meg, vagyis ők is idegenek számomra, olyanok, akiktől óvakodom kellene. Ide értve Máriát is, aki a randira vár.
Összegzésként ezúton üzenem: Én nem akartam, és most sem akarok Badoo-tagokkal találkozni.
Bocsi, Mária.

Különbségek

Az utóbbi napok pár gyors megfigyelése.
Ugyanannak az üzemanyagot forgalmazó cégnek egy-egy benzinkútja Nagyváradon és Érmihályfalván, mégis más az ár, 15-20 banis különbség a vidéki kárára. A minőségről még nem is beszéltünk...
Ugyanannak a pénzváltónak egy-egy kirendeltsége Nagyváradon és Érmihályfalván, mégis más az árfolyam - ha nem is jelentős, csupán 1-1.5 banis - a vidéki kárára (forintról beszélek).
A nemrég volt, zseniálisan megszervezett népszámlálás egyik felvonása arról szólt, mint emlékezetes, hogy meg kell-e adni a személyi számot a kérdezőknek, és nem sérül-e a személyiségi jog.

                                                                         (fotó: marosvasarhelyiradio.ro)

Már akkor írtam, hogy szerintem ez akkora baromság, hogy egy biciklit neki lehet támasztani. Nem a személyiségi jog védelme, de ezt annyira nem tartják tiszteletben Romániában, hogy kész röhej erről vitatkozni. Mai tapasztalatom: két bankban is volt elintéznivalóm, és a legtermészetesebb módon szerepel az űrlapokon a személyi igazolvány száma mellett a személyi azonosító szám kitöltésére is kötelező rublika. Persze, ezt mindenki tudja. Azok is, akik a műbalhét verték, úgy téve, hogy a nép érdekét védik. Akit egyben hülyének is néznek.

(Meg)Jelöltek

Egyesek szerint G.B.Shaw drámaíró, mások szerint Eric Satie zeneszerző (de lehet más) mondta: "Egy díjat nem visszautasítani kell, hanem úgy élni és dolgozni, hogy az ember ne is kapja meg azt."
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) a minap tartott közgyűlést. Ezen a gyűlésen döntöttek arról is, hogy kik kapják azokat a díjakat, amiket a KREK évente odaítél. Eszembe jutott, hogy ebbe, mármint a kitüntetettek körébe pár éve majdnem "belekeveredtem": 2009. szeptember 16-án tartotta Magyarkécen azt a közgyűlését az Érmelléki Református Egyházmegye - ahol mint tudósító vettem részt - melyen döntöttek arról is, hogy ez az egyházmegye a maga részéről kiket jelöljön a KREK-díjakra.

                      A helyszín: a magyarkéci református templom        (fotó: templom.hu)

Emlékszem, ültem gyanútlanul a szép kis kéci templom torony felőli karzatán, próbáltam elfoglalni magam, míg odalent mindenféléről értekeztek. Egyszer csak odaértek, hogy Gellért Gyula akkori esperes felolvasta, kiket jelölnek a díjakra. Majd' hanyatt estem, mikor hallottam: Partium Díjra jelöljük Rencz Csaba újságírót, az Érmelléken végzett fáradságos munkájáért! Gondolhatjátok, minden fej - mert azért elég sokan ismernek - a karzat felé fordult, én meg csak néztem meglepetten, meg gondolom bambán is. Több indoklás nem is volt, a jelöléseket egyhangúan el is fogadták. Jellemző, hogy így fejből már nem is emlékszem, a többi díjra kiket, illetve melyik egyházközségeket jelölték (persze utána lehetne nézni, de ez nem az a film). Azt persze egy percig sem gondoltam, hogy valóban kapok én egy ilyen díjat. Több okból is. Ezt, ugye, ahogyan a fentebbiekből is kitűnik, valami KREK-grémiumnak jóvá kell hagyni. Az azért valószínűtlen volt, hogy az én nevemet ismerték volna Temesvártól Nagybányáig, továbbá a világi, ráadásul egy megyén belüli újságírói munka ilyetén elismerése meg azért mégsem várható. Arról nem is beszélve, hogy a KREK akkori vezetőségének néhány tagjával - akik előtt már korántsem volt ismeretlen a nevem... - mondjuk úgy, hogy volt néha pár bárányfelhő kapcsolatunk kék egén. Tagadhatatlan: abban a pillanatban jól esett és talán még meg is hatott a jelölés. Bár csak sejtésem van arról, ki volt a kezdeményező, de tény, hogy a fórum elé vitték, és megszavazták azok, akik között már közel másfél évtizede forgolódok újságíróként. Ezt egyfajta elismerésnek vettem, és azt kértem, kapjak én valamiféle tanusítványt arról, hogy az a közgyűlés engem akkor erre a díjra jelölt. Hátha egyszer majd megmutatnám az unokáimnak. Megígérték. Még várom. Ez a kérés is mutatja, tudatában voltam, a jelölés a maximum, ami elérhető. Már nem mintha én bármit is el akartam volna érni ebben a dologban.
Tulajdonképpen nem is tudom - a fenti első bekezdés fényében - nem az-e a nagyobb elismerés, hogy nem kaptam meg a díjat? Cinikusabb változat: mit rontottam el?

Fáziseltolódás

Éppen egy hónappal ezelőtt írtam arról, hogy felszólítást kaptam az áramszolgáltatótól: fizessem ki az ilyen-és-ilyen számú számlát, mert kikötnek. Mint írtam, a félreértés (nevezzük így) - hiszen a számla fizetve volt - tisztázódott. Akkor azon is elcsodálkoztam, miként lehet az, hogy a háztartásban két villanyóra van, a számlákat egyszerre fizetjük, mégis csak az egyikkel van baj.
Nos, ami késik, nem múlik: a minap megjött a másik órára is a felszólítás, fizessek, vagy...

Újabb csodálkozás: miért késett a 2.-es számú felszólítás majdnem egy hónapot, mikor ugyanaz a házszám, és ugyanarra a dátumra vonatkozik? Mint azt egy hónapja is leírtam, a számlák természetesen ki vannak, sőt, már az első felszólítás kiküldése idején is ki voltak fizetve, így ennek a másodiknak még annyira sincs értelme, mint az előzőnek. Ráadásul ugye újabb 1 hónap telt el, ami azért elég kellene legyen egy pénzátutalásra - talán még akkor is, ha gyalog vinné a kasszás.
De mint kötelességtudó állampolgár, én ismét felhívtam - igaz, nem a papíroson megadott számot - hanem egy ismerősömet, aki - hogy úgy mondjam - a feszültség forrásának közelében dolgozik, nézne már utána ennek. Azt rögtön előre is bocsátottam, hogy a jószándék vezérelt, ugyanis úgy gondoltam, ne küldjék már ki feleslegesen hozzámig azt a két villanyszerelőt majd megint, hogy "jöttünk kikötni", ugyanis megint van elismervényem a befizetésről, ráadásul ugyanaz, mint egy hónapja, így a másolat a múltkorról már megvan a "központban", egyszerűen vegyék elő, nézzék meg, és kész. Joggal feltételeztem, hogy mivel a múltkori huzavovának nem lett folytatása, a pénz végül csak megérkezett oda, ahova kell, és mivel a két számla egyszerre volt fizetve, gondolom a két összeg kézenfogva kopogott be a pénztárba.
Újabb meglepetés: a számítógépes nyílvántartás szerint nem! A megkeresett illető már kicsit feszülten, de udvariasan hozta tudomásomra, hogy tulajdonképpen ő nem is illetékes, és az is kiderült, hogy - bizonyára jó indokkal - nem ugyanazon a helyen intézik a dolgokat, tehát van az áramot szolgáltató, van az adminisztrációt bonyolító (ez felettébb jól végezheti a dolgát, mert bonyolításból jeles), meg még mit tudom én, milyen részleg. Azt sem rejtette véka alá, nem bánná ha e tárgyban többé nem keresném, de ezt nem is veszem rossz néven tőle, tekintve, hogy sejtem ezek után, nekik sem egyszerű a dolguk a saját maguk útvesztőiben.
Pillanatnyilag tehát két dolog történhet.
Az egyik, hogy nem történik semmi.
A másik, hogy eljátszuk az egy hónappal ezelőtti vígjátékot.
Illetve három. A harmadik, hogy jönnek, és mi nem leszünk itthon, hogy beszálljunk a szereposztásba, és nem happy end lesz a vége. Na, ez kellemetlen lenne. Mindenkinek.

Gólyák

  Gólyabálban voltam.

                                                                                               (Illusztráció: index.hu)
Persze nem az enyémben, én már régen "levedlettem" azokat a tollakat. Mint tudósító, most az érmihályfalvi Mezőgazdasági Főgimnázium által szervezettben.

                                         A tegnap este versenyzett gólyapárok

Minden évben megyek, és volt már olyan is, hogy nem csak Érmihályfalván. Lehetséges, hogy a megfigyeléseim egyszerűen csak annak tudhatóak be, hogy öregszem, én mégis úgy látom, hogy ezek a gólyák, vagyis a kilencedikes diákok egyre .., hm..., hogy is mondjam, hogy ne legyen sértő, egyre kevésbé talpraesettek (tisztelet a ritka kivételnek).
Az alábbiakban nem csak a mostani, de az évek során összegyűlt tapasztalatokból "ollózok".
Az is megérne egy misét, hogy szervezők által a versengő gólyapároknak kiötlött próbatételek sem túl ötletdúsak. De szomorúan látom, hogy nagy gondot jelent a gyerekeknek, hogy pár mondatban be kell mutatkozni. Ehhez hozzátartozik, hogy az már nem csak az ő hibájuk, ha egy magyar ajkú gyereknek, aki eddig esetleg egy magyar közösségben (faluban) élt, és onnan került be egy román tannyelvűnek indult osztályba, fogalma sincs, mit kellene mondjon románul, Mert nem is tud úgy... (Lásd. érettségi eredmények...)
Azonnal meglátszik egy gyereken, ha tagja, vagy tagja volt korábban egy olyan előadó csoportnak, mellyel voltak fellépései - egészen másként mozog a színpadon, másként viszonyul ahhoz, hogy van közönség. Ilyenek vannak kevesebben, a többség zavarban van, és ezt rossz - de gyakori - esetben nyegleséggel próbálja leplezni.
Viccmondó verseny. Jó ötletnek tűnik addig, míg bele nem fognak. Nem tudnak vicceket, egyik-másik azt sem tudja szerintem, mi az a vicc - mert amit ők annak gondolnak, az trágár beszólás. Azt, ugye, nem mondhat - akkor meg mit?! Áll a színpadon - és ő maga egy vicc. Kellemetlen, kínos helyzet.
Örök próbatétel az éneklés és a táncolás. Azt persze nem lehet megszólni, akinek nincs hangja, vagy nincs ritmusérzéke.Van ilyen, így kerek a világ. De az elkeserítő, hogy mennyire nem tudnak táncolni a fiatalok. Nagy meglepetésemre még az is gondot okoz, hogy a mai modern zenére "táncoljanak", pedig abban aztán igazán nincsenek kötöttségek. Én úgy gondolnám, legalább ez sima ügy kellene legyen. Pedig nem. És akkor még nem beszéltünk egy keringőről, egy rock'n'roll-ról, egy tangóról. Az este például felhangzott a talán legismertebb szirtaki, a Zorba tánca. Persze nem kell azt feltétlen tudni, hogy ez egy görög nemzeti tánc (persze nem is szégyen), meg nem is kell úgy járni mint Anthony Quinn a Zorba, a görögben, de talán egy lépést erre, egyet arra lehetne.
Nem tudják, nem tanítják nekik, nem érdekli őket.

Apropó, tánc. Pár nappal korábban, ebben a bejegyzésben megígértem, hogy megadom két produkció elérhetőségét. Ígéret szép szó:
http://www.youtube.com/watch?v=gHkuMgeydIU
http://www.youtube.com/watch?v=UTXiivrqnm4&feature=related

Közös lónak...

Kaptam egy olvasói levelet, ami meg fog jelenni az újságban.
A fontosabb részleteket lásd alább:
2010 tavaszán költöztünk be az érmihályfalvi új, szociális tömházba. Ez év tavaszán jöttek a közös gondok. A megválasztott közös képviselő az összegyűjtött pénzt - ahelyett, hogy kiegyenlítette volna a számlákat - elsikkasztotta. A számlák kifizetetlenül maradtak, mert pénzt a megbízott személytől nem tudták behajtani. Az önkormányzat felszólította a lépcsőházbeli lakókat, hogy fizessék ki a tavaly téli számlát, mert addig nem indítja el az ez évi fűtést. Ezt három család meg is tette - duplán fizettek, de még mindig fűtés nélkül van az egész lépcsőház. Más felelőtlensége miatt meddig fogunk még fázni? És vajon fog-e az önkormányzat valami megszorító intézkedést tenni a sikkasztó, és a nem fizetők ellen?
A sztori hitelessgét nincs okom kétségbe vonni, a levél írója mellékelte nevét, telefonszámát. Bár nem írta le, nyílvánvaló, hogy ő a duplán fizető, ennek ellenére vacogó egyik család tagja.

                                Ezen tömbházak egyikében van a hideg lépcsőház

Mit lehet tenni?
Nem tudom sem azt, hogy melyik lépcsőházról van szó, sem azt, ki a sikkasztó közös képviselő, könnyen előfordulhat, hogy még ismerem is. Mindez nem befolyásolja azt a véleményemet, hogy először is, és mindenek előtt alaposan el kellene látni a baját, hiszen egyszerűen ellopta mások pénzét, következmények - lásd fennebb.
Mit tehetnek a lakók? Mint jeleztem, elsőként is el kellene lássák az illető baját. Ezzel csak az a baj, hogy a végén még ők kerülnének emiatt bajba. Ezen túlmenően igaza van annak, aki nem fizet még egyszer, mert egyszer már fizetett. Annál inkább igaza van annak, aki már úgy elégedetlenkedik, hogy ő már kétszer is fizetett, mégsincs fűtése. Talán közösen beperelhetnék az illetőt (akit, mint mondtam első lépésben...), de mint tudjuk, az igazságszolgáltatás malmai is lassan őrölnek, és az sem biztos, hogy "egészséges őrlemény" kerül ki a kapun. Arról már nem is beszélve, hogy ez is pénzbe kerül, miközben fűtés továbbra sincs.
Mint olvastuk, az önkormányzat már próbált behajtani, de az illetőtől (akit első lépésként...) nem volt mit. Hitelezzen az önkormányzat? Miből? Ráadásul ilyen alapon számtalan más esetben mások is igényt tarthatnak számláik meghitelezésére. Indítsa be a fűtést a tartozás ellenére? Ez = hitelezés, hiszen a szolgáltató felé valakinek fizetni kell. Lakoltassa ki az illetőt (akit első lépésként...)? Ezt először is tiltja a törvény - mármint a kilakoltatást - november 1. és április 1. között, másrészt ettől még nem lesz kifizetve a számla, és nem lesz meleg a konvektor.
Mindenkinek igaza van - kivéve persze a sikkasztót (akit első lépésként... - ezt nem győzöm hangsúlyozni). Mint a viccben:
A rabbihoz bemegy egy panaszos, elmondja a baját. A rabbi igazat ad neki. Aztán bemegy a másik fél, a rabbi annak is igazat ad. Erre megszólal a rabbi írnoka: Bölcs rabbi, mindkettőnek nem lehet igaza! Mire a rabbi: Neked is igazad van!
Persze a helyezet nem ilyen vicces. Én nem látom a megoldást. Ez még nem baj, a nagyobbik baj, hogy szerintem maga a levélíró se, mert így fejezte be írását:
U.i.: Reménykedek a Mikulásban és a Jézuskában.
Az én U.i.-om: remélem a Mikulásnál lesz virgács, mellyel első lépésként...

Font-os jóhír

Határtalanos azok embereknek fantázia, akik be szándékolnak fűzni annak reménységében, hogy valamik formában pénzet sajtoljanak belőlünk ki. Utóbbi hetek napjain kapni én is több internetes e-mailes levél, miken látni, hogy gép fordítgatta az eredetiségéből át. Egy british állami polgárnak magát mondó dr.Michael William azt üzengette nekem, hogy menedzser abban a bankban, amelyiknek egy fél ügye - de lehet, inkább egy ügy fele (vagy ügyfele?) - egy Stephen Richard az ő egész családjával belehalt egy repülőbe, ami zuhant a földre bele. Nagy sajnálkozására a Stephan bácsinak és a családjának nem találták meg egy rokonjait sem, pedig erőst akarták, mer' 15.4 millió font letétje van a doktorwilliam bankjában benne, amivel most nem tudnak, mit kezdjenek. Itten jönni nekem borzalmasan nagyon óriási szerencse, mert ez az áldott doktorwilliam rám talált, és felajánlotta: elintézi, hogy én lehessek beírva rokonlyuknak, akik hunytak el. Ez a doktorwilliam lát a vesémbe, mikor mondja, ez tűnhet nekem törvénnyel szembeninek, de nyugtatott meg, ha én csinálni amit ő mondja, akkor nem kötődik a sztorira gubancosság. A végén ő majd jönni hozzámig, és osztozkodni neki 60%, nekem meg 40%. Ez eléggé méltényolós, de azt nem értem, ez a doktorwilliam az én részemnek ígérgetésekor már miért 15.4 millió lejnek a 40%-áját emlegetőzi!? Csak nem akar a palánk fölött átdobni? Az teljesen megérthető, hogy a furfangos dokumentumok kitöltéséhez kéri egy kevéske kezelési költséget, meg nevem, meg telefonszámom, meg életkoromat - ebből is láthatni való, hogy egy komoly ember. Meg abból, hogy kért meg, hallgassak mint a sírban a mi kis bizniszünkről. Én még örülni javában a rámcsapó szerencsének, amikor jönni másik e-mail, ami sürgeti, hogy nem késlekedjek, hanem igyekezzek. Meglepetésemet okozta, hogy ezt meg egy James Sandham írta meg, ő 7.3 milliót ígért, fontban. Fontolóra vettem ezt is, de kezdek mostmár zavarodni össze vissza. Ezek az angolok olyan rendesek, félek, hogy nehogy legyen sértődés a dologból, ha egyiket választom, a másikat meg nem. Mert látszik, nagyon számolnak velem. Ezt a szerencsét!

U.i.: Magam is tapasztalom, hogy nem lehet eleget mondani, írni: senki ne dőljön be az ismeretlen elhunytak után örökséget, afrikai gyémántbánya révén jutalékot, szerencsejátékban részt sem vevőknek nyereményt, stb., stb. ígérő leveleknek, sms-eknek! Mindig vannak, akik küldnek pénzt, információt vadidegeneknek. Az elmúlt vasárnap a TV2 Naló-jában is volt egy riport erről. Tragikusnak is mondható, amiről szó van benne, én mégis nagyon jól szórakoztam ennyi hülyeség láttám (már elnézést, de így van).

Lábnyomok

Vannak olyan rejtélyek, melyekről el lehet mondani: velünk élnek, részei a mindennapjainknak.
Például az, hogy hová tűnik egy darab zokni, amit még párjával együtt tettünk a mosógépbe?!
Ugye, ugye, mindenki tud még ilyeneket. (Alább, a megjegyzés-lehetőségénél írjatok pár esetet, ami veletek történt, esetleg történik meg akár rendszeresen.)
Egy ilyen hétköznapi rejtély, hogy mi vonz például egyes embereket abban, hogy, ha frissen öntött betont látnak, abba azonnal beletapossanak?! De nem csak az emberekről van szó, az állatnyomok is azonnal megjelennek. Hiába van szó olyan helyekről, ahol egyébként nem jellemző a kóborlásuk, ahogy megejlenik egy kis friss beton - legyen az bármilíyen kicsike is - azonnal van hozzá kutya (macska, valamilyen madár, stb.), amelyik éppen akkor éppen arra jár.
Tegnap az előttem lévő utcaszakaszon betonoztak, több kics részt is. Nem kell mondjam, ugye? Azonnal:

Ki? Miért? Mikor? Egy egész úttest és mindkét oldalon járda áll ott sóváran, hogy járjunk rajta, de nem! Ez az 1 méteres szakasz kellett!
Tudok jobbat is: régebben járdát öntöttek valakik önkéntes munkában, saját utcájukban, több száz méteren. Nem csak napközben, de éjjel is őrt álltak felváltva, hogy vigyázzanak a lerakodott cementre, fövényre, a deszkákra. Meg persze arra, hogy senki ne taposson bele a friss járdába. Hiába, nem csak cipőnyom, be biciklikerék lenyomata is került bele. Mikor? Hogyan? Megfoghatatlan.

Festmények

Élek a gyanúperrel, hogy nem mindenki figyeli a korábbi bejegyzésekhez esetleg érkező hozzászólásokat.
Lássam csak, tegye fel a kezét, aki nem - aha. Na, ezért majd számolunk.
Szóval, az előzőhöz, amelyik rettenetes on-line tárlatomról szól, írt bizonyos Edina, elküldve egy linket, mely elvezet azokhoz a történelmi tárgyú festményekhez, melyeket Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott rendelt több, mint 20 millió forint értékben. Akit érdekel itt megnézheti.
Úgy gondolom, Edina azzal, hogy az én képeimről a nevezettek jutottak eszébe, már véleményt alkotott - talán mindkét gyűjteményről - de ezt nem is akarom tovább gondolni... Minden esetre "odaát" eléggé cincálják, hogy kellet-e, így kellet-e, minek, stb., stb.
Azt azért megjegyezném, saját "tárlatomat" nem ez ihlette, az ötlet már hamarabb megszületett, és elhatárolódom minden esetleges párhuzamtól. (Azt hiszem, a nagyok is így csinálják.)

Újságfestészeti on-line tárlat

Bevezető:

René Magritte belga szürrealista festőművész életművének visszatérő témája az ábrázolás és az ábrázolt dolgok, illetve a nyelv és a valóság egymáshoz való viszonya. Ennek példája egyik leghíresebb alkotása, amely egy pipát ábrázol, alatta a felirattal: "Ez nem egy pipa" (Ceci n'est pas une pipe). A témát többször is feldolgozta a festő, elkészítette angol nyelvű változatát is.

 

                                                                                        (fotó: goa.hu)

            ----------------         ----------------------           ---------------------------

Remélem mindenki emlékszik rá, hogy október 4-én történelmi, egyben művészettörténeti bejelentést tettem: megszületett az új művészeti ág, az újságfestészet. A megható pillanat idején még alkotótáborban voltam (értsd. még zajlott az említett ajtó-, ablak-, és kerítésfestés), azóta pedig elhúzódott az elkészült alkotások válogatása, értelmezése, és a tárlat előkészítése (értsd. nem értem rá erre a hülyeségre). Ám most megérett az idő (értsd. most ráérek), és újabb művészettörténeti mérföldkő előtt állunk: az újságfestészet első táraltát megnyitom, és mindjárt abban is az újítás mezejére lépünk, hogy on-line kiállításra invitálom a nagyérdeműt.

A tárlatvezetői és műelemzői feladatokat magam látom el, nem akarom, hogy dilettánsok zagyvaságokat magyarázzanak bele egy új művészeti ág alap-alkotásaiba.

A zsűrinek, izé, a méltatónak nincs könnyű dolga.

Kezdjük egy meglepő fordulattal,és vegyük elsőként az elsőként készült képet:

 

A művész (értsd. én) ennek alkotásakor még nem volt tudatában annak, hogy történelmet ír, illetve alkot (értsd. még nem jutott eszébe ez az egész idiótaság), így igen esetleges az ecsetkezelése, bár a veleszületett ösztön és tehetség már megmutatkozik abban, hogy a bal felső sarokban látható hölgy testfelületének negyrészét szabadon hagyja, hogy csodálhassuk annak vonalait, csupán annyit takar el belőle, hogy sejtelmessé váljon: vajon meddig tart?! Impresszionista jegyekként értelmezhetőek a vonalak mellett megjelenő pettyek.
Második kép:

Rögtön szembetűnik, hogy a művész (értsd. én) már víszintes felületre alkot, ráérezve, hogy így nagyobb felületre vetítheti ki impresszióit. Műsorújságot vesz kézbe, felszínre hozza fenntartásait az elektronikus médiával szemben, a zaklatottságra utaló rövid, de erőteljes vonások annak jelei, hogy a művész (értsd. én) elégedetlen a televíziók műsoraival, és nem, vagy csak kicsi mértékben tartja őket kulturális töltetűeknek.  Harmadik kép:

Szuggesztív alkotás, mely az írott sajtó elbulvárosodását, elsekélyesedését, elnívótlanodását, eligénytelenedését (most nem jut eszembe több ilyen szép hosszú szó) ostorozza. A vonalak és pöttyök sűrű váltakozás azt a felzaklatott lelkiállapotot tükrözi, amit mindez kiváltott a művészből (értsd. belőlem),   és a fehér szín kiválasztása sem véletlen (értsd. az ajtó már fehér volt, és nem szándékoztunk áttfesteni), hiszen az teljes mértékben kifejezi a  bulvármédia esetenkénti ridegségét, ugyanakkor teljesen alkalmas arra, hogy ezt a felszínességet elfedje, de annak is szimbóluma, milyen fehér foltokat hagy kultúránk palettáján a csupán leegyszerűsített dolgokat tálaló bulvár.
Negyedik kép:

A művész (értsd. én) a világban tobzódó rossz hírektől próbálja távol tartani magát azzal, hogy kevés festéket használ (értsd. alig van már a dobozban), és távolságtartását azzal is kifejezi, hogy alkotása tárgyát egyszerűen megfordítva tárja a világ elé (értsd. a fene figyelt rá, hogy tettem a létra elé).
Ötödik kép:

A művész (értsd. én) megérti és próbálja megértetni, hogy a manapság az ember nem vonhatja ki magát a kommersz világ hatása alól, az betör az alkotótáborokba, de a meghitt hangulatú kis alkotó műhelyekbe is (értsd. ez a reklámújság akadt a kezembe). Ennek a pénzközpontú világnak a visszásságaira utal, hogy az egyik oldal fejjel lefelé kapcsolódik a másikhoz (értsd. nem nyitottam ki egészen). A művész tiltakozását érezhetjük ki abból, hogy - bár merészen és erőteljesen kezeli az ecsetet - kevés festéket használ (értsd. már marha ideges voltam ettől a sok festenivalótól, és tele volt a ... hócipőm az egésszel).
On-line tárlatunkon most csupán ezeket, a legsikerültebb képeket mutattuk be (értsd. a többi a kukában végezte, mire észbe kaptam). Bár ez nem sok, elmondható, jól kifejezik a művész mondanivalóját, érezhető a közlési vágy lüktetése, a világ sorsa iránt érzett felelősség, ugyanakkor az egyén univerzalitása is kiviláglik (értsd - na most vajon mit mondtam?!). Kivülálló számára is egyértelmű annak alapján, hogy nem csak egy országból, és nem csak egy nyelvű újságokat festett át a művész (értsd. én), hogy az alkotás határok és nemzetiségek feletti óriás, lelkünk pedig szárnyal, mint az őszi égboltot késői órán feketére festő varjak serege.
Több szó azt hiszem felesleges is, hiszen az alkotások önmagukért beszélnek.
Nézegessék csak nyugodtan a képeket, a megfogalmazódó kérdésekkel pedig forduljanak a művészhez (értsd. hozzám) bizalommal, aki mindenre tud és fog kielégítő választ adni (értsd. teméntelen baromságot tudok még összehordani).
                 A publikum megértően bólogat (értsd. úgy tesz, mintha értette volna az eddigieket), és megtapsolja a méltatót és a művészt (értsd - de ezt már tudod, remélem :)

Virtuális valóság

Érdekes dolog ez a virtuális világ. Látszólagos, de mégis olyan valóságos, hogy sokan inkább élnek abban, mint a valóban.

                                                                                  (fotó: hir24.hu)
Én is rajta vagyok a legnépszerűb közösségi oldalon – így szoktuk nevezni, hogy ne csináljunk neki ingyen reklámot, de azt hiszem, kicsi vagyok én ahhoz, és bátran leírhatom, hogy Facebook – szóval én is ott vagyok, ahol mindenki más is, aki számít (ezt is így mondják). Csodálattal látom, mennyien jelölnek be ismerősüknek ebben a virtuális világban, miközben hús–vér valójukban úgy mennek el mellettem az utcán, mintha nem is látnának. Régimódi vagyok: aki nem méltat köszönésre az utcán, az ne haverkodjon egyébként sem, ergó, ha nincs adjonisten a valóságban, nincs fogadjisten a „fácsén”.
Mennyivel könnyebb is az élet a világhálón.
Itt van mindjárt az a környezetvédelmi kezdeményezés, amit az önkéntességre alapozva hirdetett meg az érmihályfalvi önkormányzat.

            Nagyapáink, apáink még összetakarították az utcafrontot. Ma az utcára hordják a szemetet

A közterületek szemetességét joggal teszik szóvá sokan, és mivel létesült a tenniakarást összefogó forma, várható lett volna a siker. Annál is inkább, hiszen a Facebookon százával kapta a lájkokat (tetszésnyílvánításokat) az önkéntes csoport megalakításának híre, a takarítási akciók meghírdetése. Bebizonyosodott, hogy a tenniakarás is virtuális, csak a számítógép billentyűzetének kezelésére korlátozódik, illetve arra, hogy jótanácsokat, sőt, utasításokat adjanak azoknak a keveseknek, akik még akarnának tenni valamit, önkéntesen.
A virtuális világban jók, szépek, szorgosak, okosak vagyunk.
A valóság ideát van.
Mielőtt kilépsz, nyomj egy lájkot.

Határtalan táncosok

Pénteken és szombaton zajlott Nyíregyházán a X.Országos Ifjúsági Néptáncfesztivál. Nevéhez méltóan az egész országból érkeztek csoportok Debrecentől Nagymarosig, Budapesttől Békéscsabáig, Miskolctól Győrig.

Mi pénteken voltunk ott, és "természetesen" az Újfigurás Táncegyüttes műsora tetszett a legjobban - mer'hát az is volt a legjobb, naná :)

                                             Fellépés előtti "csatakiáltás"

(Ígérem, ha a mostani műsoruk felkerül a youtube-ra, odavezetlek. Addig itt egy korábbi.)
Szóval, amiért most írok, az egy édes beelszólás volt. A műsorvezető minden csoportot bemutatott a fellépése előtt. Már nem tudom - de nem is érdekes - melyik esetében sorolta, hogy ebben meg ebben az országban is voltak már, és "felléptek már Romániában, és többször megfordultak Erdélyben is."
Hát nem patent?!
Csoda-e, hogy jókedvű volt mindenki?!

Megmondom mit akarsz

ELŐSZÓ: A napi átlagos olvasottság alapján ez a bejegyzésem lesz az, amelynél átlépjük (hiszen egy csapat vagyunk :) a 10.000-es olvasói számot!

Poharakat letenni, beszéljünk komolyan.
              -------------------        ----------------        ------------------
Egyik kedvenc tv-sorozatom: A farm ahol élünk. Már korábban is vetítette az RTL Klub, mostanában a Story4 csatornán fut. Egy amerikai család életét mutatja be a XIX. század végéről, nagyon kedvesen, drámákkal és komikus helyzetekkel, fordulatokkal, szerethető szereplőkkel.

                                                                                             (fotó: licit.hu)
Nincs benne maffia, lövöldözés, erőszak, trágárkodás - semmi, ami egy "mai" filmet kommersszé tesz. Igaz, ezt még 1974 és 1983 között forgatták - érdekes belegondolni, hogy a filmbeli - mint állandó nézőnek, szinte barátaimnak számító - gyerekek tulajdonképpen velem egykorúak. Például az egyik főszereplőt, Laura Ingalls Wilder-t alakító Melissa Gilbert:

                                                                                         (fotó: origo.hu)
A minapi epizódban arról volt szó, hogy egy terjeszkedő cég megpróbálja bekebelezni a kisváros családias hangulatú éttermét. Kisepri a változatos étlapot, lecseréli a cégtáblát és a bútorzatot. Helyette az általános cégtábla kerül ki, csupán háromféle ételt lehet kapni, a kényelmes székeket és nagy asztalokat kicsi asztalok és kényelmetlen hokedlik váltották fel, hogy a vendég ne érezze jól magát, csupán egyen és menjen, ne fogja a helyet a következő fizetőtől. Nem "vendégül látni" akarnak, hanem gyorsan etetni, és a pénz felmarkolni, minél többektől, minél többet. Persze, hogy nem sikerült a terv - mármint a filmben, hiszen ez a sorozat a happy end-ekről is szól, talán ezért is olyan kedves és szerethető.
Mint tudjuk, az élet egészen más.
A terjeszkedő (bármilyen) "nagy cég" bejön, és letapos. Magasról... nem érdekli, hogy mi volt eddig, hogy a "fogyasztó" mire éhes, mit szeret. Ő mondja meg, hogy a kedves kliens mit és hogyan szeret, sőt, azt is, hogy miért, és miért jó az neki. Nem érdeklik a helyi hagyományok és szokások - ő teremt újakat. Mindig remek változtatásokat, újításokat hoz. A helyi ötlet csak akkor lehet jó, ha olyan, mint ha ő találta volna ki, és az ő érdekét (értsd. zsebét) szolgálja - ne lepődj meg ilyen esetben akkor sem, ha a te ötleted mint az ő ötlete jelenik meg - mosolyogj, hiszen "közös" érdek...
Persze a film készítői sem egy álomvilágban éltek. A végén, amikor már a filmbeli vendéglőben visszaállt a régi rend, és a néző már elégedetten készült felállni a székből, az utolsó jelenetben megjelen egy keménykalapos öregúr, és ajánlatot tett a tulajnak: csatlakozzon egy induló hálózathoz, melynek egyen-gyorséttermeiben országszerte csupán egy féle étel lesz kapható: sült csirke. A megszólított kikacagta - ki hallott már ilyet, egy étel?! Ennek nincs jövője! Az öregúr csak somolygott, mondván: na, majd meglátjuk!
Snitt.
Megláttuk.

Bazi nagy görög herdálás

Mint a banki és gazdasági mahinációkban járatlan kisember, csak kapkodom a fejem, amikor a gazdasági válság okairól értekeznek az okosok(nak mondottak). Egyik azt mondja, még csak most jön a neheze, a másik meg azt, a végén járunk. Én csak azt látom, hogy a hétköznapi ember járja a végét. Most naponta cincálják a görögországi helyzetet.

                                                                                  (fotó: hajcsatok.blog.hu)
Már–már bohózatba illő az is, hogyan jutottak az euró–zónába, hát még az, mire költötték Zorba utódai az EU–s, elsősorban német meg francia kölcsönöket: a közalkalmazottak kaptak 14. havi fizetést, illetve 15. havi nyugdíjat is (ez feltételezi, hogy volt 13., illetve 13. és 14. is); az átlag nyugdíjkorhatár 50 év volt. Volt fantázia abban is, mire adtak fizetésen felüli külön juttatást a túlméretezett közalkalmazotti réteg tagjainak: fizettek annak, aki felmelegítette a szolgálati autókat (nem Izlandról beszélünk!), aki aktákat cipelt, aki pontosan érkezett a munkakezdésre, aki tudta kezelni a számítógépet, a fénymásolót. Mondják, a görög államadósság ma 320 milliárd euró, nagy részét azután vették fel, hogy sok pénz kellett a 2004–es olimpia megrendezésére, és ráéreztek a könnyen jövő hitelek ízére. Olyan bájos, hogy a görög miniszterelnök a megszorítások bevezetéséről népszavaztatni akart: „Nép! Akarsz–e rosszabbul élni?” Aztán mégis csak észbe kapott, most nem egy joghurt gyártási technológiája a tét. A jót könnyebb megszokni, ezért nem kétlem: nehéz most a görögöknek. Ugyankkor túl egyszerű volna csak őket hibáztatni, akár a saját könnyelműségükért is, hiszen nyakra–főre adták nekik a hiteleket. Aki pedig adta, bizonyára nem egy üveg Metaxáért, hanem jókora haszon reményében. És már meg is érkeztünk – egyszerű észjárás szerint – a gazdasági válság gyökeréhez. Ami miatt a végét járjuk.

Térkép

Egy Comenius program keretében öt országból érkezett diákokat, tanárokat látnak vendégül ezekben a napokban Biharon, úgynevezett pályázati találkozón.

A házigazdák Románia képviseletében pályáztak és nyertek, ennek megfelelően az ország kultúráját kell bemutassák a többieknek. Faramuci helyzet, hiszen magyarok. Éppen ez az, amivel viszonylag nehéz megbirkózniuk, tudtam meg tegnap, amikor fogadták a magyar-, az olasz-, a francia-, a spanyol- és a törökországiakat. Már nem az a nehéz, hogy összeállítsanak egy programot, és levezessék, hanem megmagyarázni nekik (a debreceniek kivételével), hogy bár Románia, de nem román. Ha magyar vagy, miért nem Magyarországon élsz? - ezzel a vissza-visszatérő kérdéssel szembesülnek az "idegenek" részéről, illetve szembesültek már az eddigi török- és olaszországi találkozókon is. Bár nem húzható szigorú párhuzam, a kérdés sokat elmond annak feltevőiről is, hiszen gondoljunk csak a spanyolországi baszkokra vagy katalánokra, vagy éppen a törökországi kurdokra - van ott is nemzetiség, sőt, ott egyszer-másszor csattannak a pofonok, dörrennek a fegyverek is.
A "megvilágosodás" egyik jelenek gondoltam, hogy a franciák - egy feladat megoldása közben - olyan Románia-térképet rajzoltak, melyen nagyszerűen kiszinezték a történelmi országrészeket: nem csak Olténiát, Moldvát, Dobrudzsát, Munténiát, Baszarábiát, de pontosan és külön a Bánátot, Máramarost, Erdélyt - és a Partiumot is. No, ez már a civil okítás eredménye lehet, még, ha szűk körben is.
Visszatérve a pályázatra, a vendégeket a kézenfekvő Nagyvárad mellett Gyulafehérvárra meg Szebenbe viszik kirándulni. Átvágták a gordiuszi csomót, bemutatják a román kultúrát, de lehet "színesíteni" a magyarral, meg a némettel is.

A múlt sem a régi

November 7. van. Történelmi dátum.
Miért? Ezen a napon született Marie Curie.
He, he, hát persze, hogy nem erről akarok írni :)
Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Iskolás korunkban már az is poénkodásra adott alkalmat - tudván, hogy a nagy és baráti és leg-leg Szovjetúnióban minden másként, és főleg jobban van - hogy ott még az októberi forradalom is novemberben volt.
Amint azt annak idején tudni kellett, ezen a napon az Auróra cirkálóról megadták a jelet, és a bolsevik elvtársak Lenin elvtárssal az élen megrohamozták a Téli Palotát, és az elvtársak hősiesen, és akkor, és aztán jaj volt a burzsoának, meg ilyesmi.
Hát persze, hogy nem pont úgy volt. Ma már csak mosolygunk rajta. Például a rádióban is mondják. Az egyik rádióadón van naponta egy "rovat" bizonyos órákban, amikor a hírek után felemlegetik, milyen jelentős történelmi események zajlottak azon a napon. Most ez a forradalom. Hát bizony azon kívül, hogy létezett az Auróra cirkáló, a kommunista legendából nem sok igaz. Nem, hogy a forradalomra jelet adó lövés nem dördült el rajta, de még egy petárdát sem pukkantottak aznap, bár sok helyen még mindig ez a hivatalos verzió.

                      Az Aurora matrózainak lövésük sem volt róla, hogy ők adtak jelet
                                                                              (fotó: hirextra.hu)

A Téli palota "lerohanása" sem pont úgy történt - micsoda meglepetés. Az "ostrom" idején az elvtársak az oldalajtókon szivárogtak fel a palotába, de ez korántsem hangzott olyan "ostromosan", meg aztán nem is illett a bolsevikokhoz.
Apropó, novemberi történelmi dátumok. Negyedikén volt 54 éve, hogy a világűr meghódításában folytatott amerikai-szovjet verseny során utóbbiak lépéselőnyre tettek szert: 1957. november 3-án a Szputnyik 2 műhold fedélzetén fellőtték a sintértelepről (a termelésből) kiemelt Lajka kutyát. Arról szó sem volt, hogy túlélheti az utazást, hiszen a visszatérését meg sem tervezték, ám azt bizonyították vele, hogy élő szervezet kibírja az az űrstratot, meg, hogy Föld körüli pályára állítsák.
Mármint, hogy ez volt a hivatalos verzió, és a lexikonok nagyrészében ma is ez van értelemszerűen.
Mert a szegény kutyáról több, mint 50 éve elteltével kiderült: ha túl is élte a kilövést, az űrbe biztosan nem jutott ki, mert az űrjármű a rossz tervezésnek köszönhetően a surlódás következtében úgy felmelegedett, hogy Lajka már az utazás első perceiben egyszerűen elégett.

     Velünk élő legenda: Lajkának nem is régen, 2008.április 11-én avattak szobrot Moszkvában
                                                                                   (fotó: qqriq.com)

Amikor tehát a kezdetleges műhold 162 nap keringés után visszatért a Föld vonzáskörzetébe, és elégett, a kutya már rég nem élt. Olyan megható, ahogyan a szovjetek annak idején ezt az egészet tálalták, a nyugat és az állatvédők szája íze szerint: igaz, hogy a kutya nem jött vissza élve, de megkönyítették a halálát, ugyanis műszakilag hat napig élhetett (volna), a hatodik napi kajájába mérget tettek, hogy csendben elszenderedjen.
Vajon 50 év múlva mi lesz más a mai történelemben?!

Vendég vendéglátók

Nos, megvolt.
Bemutatkozott Érmihályfalva Debrecenben - lásd. az előző bejegyzést is.
Nem csalódtam. Semmiben sem.
Ügyesen, talpraesetten szerepeltek a csoportok.
Furfangos Furulyások:

A GGG Irodalmi Stúdió:

A Bartók Béla Városi Kórus:

A Citerazenekar:

A Móka színjátszócsoport:

A népdalénekesek, Tubák Annamária...

...és Csűri Katalin:

A Nyíló Akác néptánccsoport:

Szépek voltak Syluette menettánccsoport tagjai (is):

Volt vitrin, tele mihályfalvi könyvekkel:

Kiállított az Érmellék 2009 Fotóklub...

..és a Marcsó József Képzőművészeti Kör:

Szilágyi Károly megmutatta, hogyan kell kosarat fonni:

Olyan terített asztal volt hidegtállal, töltött káposztával, kaláccsal, borral, pálinkával, hogy sejhaj:

Mint mondtam, nem csalódtam semmiben. Például abban, hogy, ha menni kellett, mentünk. Voltunk legalább 100-an, csoportokkal, kísérőkkel, tokkal, vonóval.
A helyi érdeklődőkből - bár többször is összeszámoltam innen oda, majd onnan ide - sosem tudtam 30-nál több ismeretlen (nem mihályfalvi) arcot felfedezni. A program végén ennyi ember is tudott tömeg lenni az asztal körül:

Ebben az íz-bemutatóban az volt a legjobb, hogy tutira mi sem maradtunk éhen...
Jó volt.
Bemutatkoztunk.
Ha még nem ismertük volna egymást.

Megyekóválygás

Jóban van Bihar és Hajdú-Bihar megye.
Nagyon helyes.
Talán már túlzásba is viszik az udvariaskodást odaát, mikor állandóan lebihoroznak bennünket még a magyar olvasóknak szánt kiadványaikban, meg plakátjaikon is.
Itt egy újabb akció. Egy újabb állomás. A debreceni Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár és Művelődési Központ indított egy Megyejárás nevű akciót, melyben teret adott a megye városainak a bemutatkozásra. Amikor azok elfogytak - de gondolom, a megpályázott pénzből még volt költenivaló - gondoltak egy merészet, és a szomszédokat is meghívták. No, így mutatkozott már be ott Margitta, aztán Szalonta. Most következik Érmihályfalva, aztán majd Székelyhíd, és végül Élesd.
Aki már vett részt olyan rendezvényen, amelyen ilyen "bemutatkozás" volt a téma, az tudja, milyen lehengerlő a lelkesedés iránta, meg tömeges az érdeklődés... Ez sincs másképp a hírek szerint, de ki meri lemondani a meghívást ilyen nagy megyeközi barátság idején, amikor határokon átívelően újra rátalál magyar a magyarra?! (Elnézést, de olyan magamat is magammal ragadó tudok lenni :)
Kisebb összegben fogadnék rá (csak azért kicsiben, mert nem szokásom a fogadás, úri ember egyébként sem fogad biztosra), hogy pénteken, amikor Érmihályfalva lesz az áldozat a bemutatkozó, népesebb lesz a küldöttség, mint a közönség. Nem baj, megnézzük egymást, volt már ilyen. Ők meg ezt is beírhatják, hogy megvolt.
A gondos szervezési munka bizonyítéka maga a meghívó.
Arról már írtam pár napja, hogy a térképek furcsa találmányok. Arról is kicsit még korábban, hogy a határon belüli kollágáknak nem erősségük a határon kívüli földrajz és helyismeret. A kettő elegye az alábbi. Ezen a meghívón van egy térkép, mely ábrázolja a két megyét, rajta kiemelten ugye Debrecent, és a meghívott, illetve a meghívás előtt álló bihari városokat:

Szalonta, Élesd és - legyünk nagyvonalúak - Érmihályfalva helyét még elég pontosan bejelölték. Ellenben Székelyhídat kb. Nagyváradra, Margittát meg Szalárdra költöztették. Alább a sárga nyíl a különbséget, a zöld pont pedig a kb. valós helyet próbálja mutatni:

Nem nagy ügy. De tekintve, hogy mekkora léptékű a térkép, ezek a kb. 30-40 kilométeres eltérések már szembetűnőek. Nekem. Meg az, hogy ennyire odafigyeltek erre. Végül is nem várhatjuk el, hogy ismerjék Bihar (vagy Bihor) megyét, de elég lett volna csak egy google-térképet kinyitni. Hát, kábé ennek megfelelő irántunk tanusított érdeklődésre számítok.

Élt 58 évet

Nem csak a mosónők, de az újságírók is korán halnak - emlékezetem szerint ezt Albert Ferenc kollégám mondogatta néhanap, és sajnos tartotta is ehhez magát. (A temetéséről készült videóm itt.)
Ez azért jutott eszembe, mert halálának évfordulója, és így, november 1. környékén kimegyek a sírjához. Ez nem érdem, vagy különösebb jócselekedet - úgy érzem, ez nekem kell. Sajnos, az élőkkel is egyre kevesebbet törődünk, nem is beszélve halottainkról.
Ez volt a kedvenc fotója magáról:

Nici, alias Alexandru Niţescu fotóriporterünk szemfülességét dícséri, aki egy egyházi kegytárgy kiállításon úgy fotózta le, ahogyan arca visszatükröződik egy oltáriszentség-tartóban.
Most is voltam a sírjánál. Igaz, nem ma, amikor "hivatalosan" kellene, hanem amikor legutóbb arra jártam, és úgy gondoltam, november 1. előtt már nem megyek többet a püspöki temető felé.
Amikor halottaimra emlékezem, ő is köztük van.
Aki ismerte - és aki nem - gondolatban odateheti saját mécsesét, gyertyáját az enyém mellé.