2011. április 28., csütörtök

Gyep-mesterek

Barcelona drukker vagyok. Meg általában a jó foci drukkere. Manapság a Barcelona játsza a legjobb focit. Szerintem. Az elmúlt este már idei harmadik összecsapását vívta a Real Madrid és a Barca, ezúttal a Bajnokok Ligája elődöntő "odavágóján". Micsoda bajnokság az, ahol egy bajnoki meccs akár egy BL-elődöntő is lehetne! Szóval két, egymást ennyire ismerő csapat nehezen tudhat egymásnak újat mutatni, nehezen tudja egymást valami váratlan taktikával meglepni. De, mint most is bebizonyosodott, például Messire nem lehet felkészülni (video). Mi lehet a fegyvertárban az a plusz, ami döntően befolyásolhatja a csaták kimenetelét? A pszichikai hadviselés. Na, most ebből is volt bőven. Aki látta, tudja, miről beszélek. Csak egy, talán a legtöbb vitát kiváltó momentum: a 61. percben Pepe "keményen odalépett" Dani Alvesnek, amiért Wolfgang Stark játékvezető kiállította. A piros lap villanását követően Dani Alves rohamosan gyógyulásnak indult.... Mint mondtam, Barcelona drukker vagyok, de a szimulását, a színészkedést tőlük sem szeretem. Mert valóban odalépett-e Pepe? Lássuk. Nem érte el, és ezt Dani Alves tudta a legjobban, miközben eljátszotta a nagyhalált. Más kérdés, hogy már a szándék is büntethető, de esetleg sárga lapot érdemelt volna, nem pedig a mérkőzést, sőt, a BL-döntőbe jutást befolyásoló kiállítást.
De mit tehet a bíró, amikor azonnal döntenie kell, ráadásul ilyen nagy nyomás alatt - nagy tét + százmilliós nagyságrendű közönség a tévék előtt. Utóbbi talán még nagyobb terhet ró a sípmester vállára, hiszen másodperceken belül kiderül a lassításokból, hogy jól döntött-e? Mint emlékezetes, a tavalyi focivébén is voltak nagy bírói tévedések (pl. ez), és újra fellángolt a vita: kell-e videóbíró? Akkor ezt írtam róla a Bihari Naplóban:

                   Begyepesedett focipálya
Szemüveget a bírónak!” A szurkolók rigmusa egyidős lehet magával a labdarúgással, és ugye arról szól, hogy a játékvezetőnek egy másodperc alatt kell dönteni: gól vagy nem, les vagy nem les – és ezt sokszor tévesen teszi. A finis előtt álló focivébén most szinte nagyobb érdeklődést vált ki a meccseknél, hogy kell–e vagy nem a videóbíró. (Hol van már az egyszerű szemüveg?!) Máig vitatják, hogy az 1966–os vébé német–angolján (2–4) a gólvonal mögé csapódott–e Geoff Hurst bombája, egyértelmű viszont, hogy az elmúlt vasárnapi német–angolon (4–1) Lampard lövése jóval a gólvonalon túlról pattant vissza a játéktérre. És ezek csak a legkirívóbb esetek. Hiába erősödtek fel a vidóbírót (a vitatott eseteket azonnali kiértékelését) követelő hangok, a FIFA vezetői nem engednek. A Nemzetközi Labdarúgószövetség Szabályalkotó Testülete (IFAB) így vélekedik: „Az emberi tényező mindig is fontos része volt a sportnak. Nem szabad megengedni, hogy a technikai fejlesztések átvegyék a játékvezetők szerepét. Célunk, hogy a labdarúgás emberközeli maradjon, még ha ebben benne van a hibázás lehetősége is”. Vajon mi az emberközelibb? Mikor másodperceken belül mindenki tudhatja a kivetítőkről, ha hibás egy döntés, és lehet szidalmazni (vagy kiröhögni) az egy életre megbillogozott bírót, vagy, ha igazságos(abb) a vetélkedés? Mintha a focipálya környéke is begyepesedett volna...

Egyelőre marad az "emberközelibb" változat. Hiszen másként miről is beszélnénk?! Jövő héten visszavágó!

2011. április 27., szerda

Például Zorán

"Léteznie kell egy erőnek - mindegy, minek nevezzük - mely mozgatja a világot. Tán vigyáz is ránk, és felelős értünk." Saját kedvenc idézetek-gyűjteményemből halásztam elő ezt a Zorán-mondatot (Nők Lapja, 1998/51-52. szám), annak apropóján, hogy az előadó tegnap este újra - több, mint egy évtized után - újra Nagyváradon koncertezett. Nem volt kétségem, hogy nagy lesz az érdeklődés, de azért mégis megnyugtatott a tudat, hogy a jegyek már elővételben elfogytak, a Szakszervezetek Művelődési Házának nézőterére a szervezők pótszékeket kellett betegyenek. Megnyugtatott, mert bebizonyosodott, és újra meg újra bizonyítani kell, hogy van igény az igényes zenére, és nem igaz, nem lehet, nem szabad igaz legyen, hogy a műmulatós-aranyesős-fásymulatós cirkusz mindent elseper! A művész előbb közönségtalálkozón vett részt...
...majd a színpadon bizonyította, hogy az igényes előadásmódot, a tehetséget, a mondanivalót nem kell feltétlen alig öltözött táncoslányokkal, fényorgonával, meg mifenével köríteni, és a közönséget sem kell lépten-nyomon arra szólongatni, hogy akkor kezeket a magasba, és induljon a buli, meg, hogy énekeljünk együtt. Az arra érdemes közönség tudja, érzi ezt... És a repertoár sem 4-5 dalból áll, amit 25 perces show-ban adunk el jó pénzért, falunapra.
                            (A fotókat Alexandru Niţescu és Ciucur Losonczi Antonius kollégáim készítették)
Persze tudom én, ízlésről nincs mit vitatkozni, nincs is szándékomban.
Én magam sem vagyok egy zenei műfajra kihegyezve. Hiszen, ha csak a fennebbi idézetet vesszük, érezhető hogy melyik dalára gondolhat Zorán, erre. Ugyanakkor szeretem ezt is, meg ezt is, (szerintem Geszti Péter egy Romhányi József-szintű rím-mester). Kedvencem ez is, de ettől, meg ettől sem hátrálok meg.
Na, most aztán jó nagyra nyitottam az ízlés-ollót  :-)
És, hogy mit nem szeretek? Hát, nem sorolom, de a fentiekből talán kikövetkeztethető.
A lényeg: tessenek zenét hallgatni. Lehetőleg jó zenét. De mi a jó?! Ja, persze, ízlésről nincs mit vitatkozni, de ezt már mondtam.

2011. április 26., kedd

Tüntessünk! Utána öleljünk fát.

Történhet bármi a világon, illik ma már tüntetni ellene. De nem is kell kimenni a nagyvilágba, mi magunk is tüntethetünk. Sőt, tüntessünk.
Hát persze, hogy sok ocsmányság történik, ami ellen tiltakozni kell, de nem értem azokat, akik reflexből, azonnal tüntetnek, aláírást gyűjtenek, petíciót fogalmaznak.
Ki ne félne például az atomsugárzástól. Ja, addig könnyű volt nem félni, míg azt sem tudtuk, hogy van, meg, hogy mi fán terem. Éppen ma 25 éve, hogy az akkori Szovjetunióban - az akkori és mai Ukrajnában, a Kijevtől 130 kilométerre lévő Csernobilban hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant egy atomreaktor. Napokig hallgattak róla az elvtársak, mit számított, hogy emberek milliói fertőződtek meg. Kiderült azóta, hogy a dilettantizmus (tervezési hiba, emberi mulasztás) volt a tragédia oka. Ugyan ki tudott, ki mert akkor tüntetni?! Még a nagyhatalmak is csak szőrmentén ejnye-bejnyéztek, mert ugye a politikai jóviszony, meg a megindult enyhülési folyamat. Aztán a Japánban történt katasztrófa (sok-sok egyéb infó mellett pl. itt) megint ráirányította a figyelmet az atomerőművekre. Itt már nem emberi elszámítás, és oda nem figyelés, de előre nem látható, és ki sem védhető természeti erők játszottak közre. Tüntessünk az atomerőművek ellen. Ez az!
Már korábban is "divat" volt, hogy hasadóanyagot, vagy -hulladékot szállító vonatok elé, a sinekhez láncolták magukat tüntetők. Arról nem hallottam, hogy a szállítmányok ne értek volna mindig célba, csak előbb volt egy kis cirkusz. Vagy mostanában az atomerőművek előtt lengetik a transzparenseket. Aztán mikor vége a tüntetéseknek, mindenki hazamegy, felkapcsolja a villanyt, bekapcsolja a számítógépet meg a tévét, megnyitja a melegvizes csapot- szóval energiát kezd fogyasztani. Ha nem lenne villany, meg melegvíz, akkor lenne újabb tüntetés.
O.k., kell az energia, jön a replika, de hesználjunk fel előteremtésére környezetbarát technológiákat. (Megjegyzem, a szakértők szerint a körültekintően épített, és üzemeltetett atomerőmű a legtisztább és legkíméletesebb.) Szokták javasolni a szélerőműveket, meg a vizierőműveket, de ezek édes keveset tudnak termelni a mai, egyre növekvő igényekhez képest. Akkor legyen biomasszát felhasználó erőmű is. Legyen. Ez környezetbarát, tiszta, nem sugároz, nem veszélyeztet. Na, de nem addig van az. Ez sem jó, most tiltakoznak a környezetvédők. Mert, hogy ehhez meg majd nem lesz elég a zöldhulladék, a mezőgazdasági melléktermék, és nekiesnek az erdőknek. Megsúgom: már régen nekiestek...
Rendben, ez sem jó. Akkor mi legyen? Gondolkozzunk. Persze, ehhez is energia kell. Töltődjünk fel. Hogyan? Szerintem öleljünk meg fákat.

Az este láttam a tévében, hogy akciót szerveztek fák ölelgetésére. Egyenesen rekordkísérlet volt Sopronban: a faölelési magyar rekordot akarták megdönteni, és meg is döntötték. Nem véletlenül tartották az akciót április 24-én, hiszen "Szent György napja az élet, a feltámadás, az újraéledés napja, amikor a fák törzsében hatalmas erővel áramlik fölfelé az élet vize, az ősi faterápia pedig az élő fák jótékony rezgésein keresztül gyógyíthat." Na, erről van szó. Itt a megoldás, az energiaforrás.
Ha ezután látunk valakit fának támaszkodva, esetleg ráfonódva, akkor hesegessük el azt a régi, belénk csontosodott előítéletet, hogy részeg, és nem bír járni. Nem, ő energetizál.

2011. április 24., vasárnap

Gödröktől palotáig

Amint a legutóbbi bejegyzésből kitűnik, a napokban a Belényesi medencében jártam. Láthattam, hogy az elmúlt hónapokban szinte semmi nem történt, ami az utak javítását illeti. Ezt a képet még tavaly tavasszal készítettem, ugyanott ugyanez látható most is:
Belényes felé közeledve, ha jól emlékszem Biharpoklos (Pocola) előtt, az egyik kanyarba a közlekedésrendészet kitett egy táblát már évekkel ezelőtt, ráírva, hogy azon a veszélyes szakaszon hány baleset történt már, az hány halottat, és hány súlyos sebesültet követelt. Bizonyára annak az akciónak a keretében tették ezt, melynek hangzatos címe: Állj a baleseteknek, az életnek van elsőbbsége! Sok helyen lehet erről hallani, egy időben olyan táblák is voltak az útszéleken, melyekre ez a jelmondat volt pingálva. Visszatérve Belényes felé, mondom, a szóbanforgó táblát egy több kanyarból álló útaszakasz elé tették ki, melyek között beláthatatlan is van, így tényleg nem árt az óvatosság. De mit tesz a sofőt? Ha már ott a neki szánt tábla, nagy betűkkel, esetleg olvasásához kezd, ahelyett, hogy a kanyargós útra figyelne - és kész a baj. Lehet átírni a számokat. A minap láttam, mert ugye én is vetettem egy pillantást rá, hogy valaki(k) nagyon poénosan kiegészítették a tábla szövegét, üzenettel ellátva:
Nem csak a sebesség öl ("Viteza ucide"), de a gödrök, a gödrös út is (şi gropile). És nem ám csak egy egyszerű filctollas, krétás firkálmány egészíti ki a hivatalos szöveget, de látszik, hogy az "elkövető" készült rá nyomtatott levonóval, komolyan. Mert komoly az üzenet: a gödrös út öli a járművet, meg gyilkolja a balesetet szenvedő utazókat. Vajon az illetékesek szoktak-e rápillantani a táblára?
De, hogy ne ilyen gyászos hangulatban fejezzem be, itt egy másik kép, ami akár tavaly előtt, akár tavaly, akár idén is készülhetett volna (egyébként tavaly készült) Robogány (Răbăgani) szélén:

Az arrafelé nem ritka "stílusú" palota évek óta változatlan állapotban (akár az országút) várja a jobb időket. Bizonyára elfogyott a pénz, a buksza nem bírta tartani a lépést a tervekkel, meg az ízléssel. Mert, hogy utóbbi kettő van, azt láthatjuk. 

2011. április 22., péntek

„...nem tudják, mit cselekesznek!”

Úgy gondolom, felesleges leírnom, hol is van Köröstárkány, illetve mire is emlékeznek ott minden nagypénteken, itt el lehet olvasni (az "1919 április" szócikknél), vagy itt és itt is.
Évek óta nagypéntekenkét ott vagyok Köröstárkányban, a református templomban tartott istentiszteleten, utána a templom mellett 1999 felavatott emlékműnél tartott megemlékezésen (például tavaly). Köröstárkány nem egy egyszerű falu. Bonyolult. Kicsi, de ahhoz elég nagy, hogy ne értsenek egyet az emberek. Ott sem. Egy idő óta nem is együtt emlékeznek.



Vannak, akik a vérengzés napján, április 19-én, míg mások nagypénteken, hiszen akkor nagypéntek április 19. volt. Erről az elkeserítő szembenállásról írtam az alábbiakat még tavaly előtt:
 
                       Sokszázéves nagypéntek*

A Belényesi medencében Bihar megye magyarságának 5%–a lakik, és miközben az átlagosnál nagyobb összefogásra lenne szükségük, számarányukat meghazudtoló a békétlenség. Egy megyénkbeli magyar politikus ezen szavai jutottak eszembe, amikor nagypénteken láttam Köröstárkányban, hogy az 1919–ben legyilkoltak emléknapján a református templomot amúgy sem zsúfolásig töltő hívek jó része meg sem áll az emlékmű előtt! Már az emlékhely létrehozásának is voltak ellenzői, hangzott el, azt pedig Gábor Ferenc, a kivitelezés egyik mozgatója mondta később, hogy a megvalósítás éppen időben történt, sem előbb nem lehetett volna, később, főleg manapság meg éppen nem. Kérdésemre – miért mennek el az emberek? – diplomatikus volt: „őket kell megkérdezni, én azt tudom, miért vagyunk itt”. Bárkinek is legyen igaza, a meggyilkoltak emléke „tűzszünetet” érdemelne, áldozatuk közös igazság. S ha mégis harcolni kell, ajánlom Kovács Ákos zenész egyik dalszöveg–részletét (Adj hitet!): „ legdurvább fegyvered a békülésre képesség” legyen.
(*Wass Albert – Nagypénteki sirató)

Ma is voltam, itt a nap krónikája. A helyzet még elkeserítőbbnek tűnt, erről meg ezt írtam:


                   „...nem tudják, mit cselekesznek!” (Luk.23:34)

A köröstárkányi megemlékezés okán éppen két éve tettem fel a kérdést Gábor Ferenc szervezőnek: a falubeliek egy része miért nem áll meg az emlékmű előtt – számomra ez akkor még újdonság volt. (Ők, vagy legalábbis közülük valamennyien, nem a mindenkori nagypénteken, hanem az 1919-es vérengzés évfordulóján, április 19-én koszorúznak.) A válasz akkor ez volt: „én csak azt tudom, mi miért vagyunk itt”. Idén Gábor Ferenc nyílvánosan említette fel kérdésemet, nyílvános válasszal: „Miért mennek el? Mert nagypéntek után is mindenkinek élni kell.” Ebből aztán értsen ki-ki belátása szerint... Távol álljon tőlem, hogy igazságot osszak, főleg a szembenállás okainak pontos ismerete hiányában. Amit látok, és mindenki láthat, ami egyre szomorúbb: az ellentét egyre érezhetőbb. Úgy látszik, nem lehetünk elég kevesen, nem lehetünk annyira szórványban, nem élhetünk olyan kicsi faluban ahhoz, hogy ne tudjunk legalább két pártra szakadni! Miközben hallgattam Wass Albert versét, úgy éreztem, azt talán nem is 1947-ben, a bajorerdőbeli száműzetésében írta, hanem ma, nekünk: „Egyik napon Tamás vagyunk, /másik napon Júdás vagyunk, /kakasszónál Péter vagyunk. /Átokverte, szerencsétlen /nagypéntekes nemzet vagyunk.”
Kié az igazság Köröstárkányban – és azon kívül? Kié a múlt? Kié a jövő? Lesz-e jövő? Kié a felelősség? - sorolom én a kérdéseket. „S ebben a nagy köpönyegben, /sok-sok súlyos köpönyegben /bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk.” (Nagypénteki sirató)

(A köröstárkányi református templom, mellette - a fenyő alatt - az emlékmű.)





2011. április 21., csütörtök

Mi lenne a jobb(ik) változat?

Előre elnézést kérek, hogy ezúttal szülőfa..., izé, szülővárosom „szűkebb belügyét” kommentálom. Mentségemre szolgáljon, hogy, mint ama bizonyos állatorvosi lónak az esete, ez is általánosítható. Azt is be kell vallanom, hogy többekkel folytatott beszélgetés esszenciáját adom közre. Onnan indult a dolog, hogy egy ismerősöm megjegyezte: milyen jó nekünk, érmihályfalviaknak, mert itt minden párt, meg szervezet jól érzi magát. Remélem, érzik az iróniát. Mert ugye annak idején nálunk is megalakult az RMDSZ, mint mindenhol. Aztán szakadozott a bábruha, és volt szerencsénk helyet adni a '90-es évek végén a Partiumi Fórumnak (melynek keresztjét máig hordozzuk „felelősségét” szerintem máig viseljük). A „két oldal” azóta is otthon érzi magát a városban. Aztán lett Magyar Polgári Párt, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Demokrácia Központ, és ide a rozsdást, hogy lesz Erdélyi Magyar Néppárt is. Tartottak RMDSZ regionális gyűléseket megyei és országos vezetőkkel, autonómia-konferenciákat EP-alelnöki részvétellel. Van MIDESZ-ünk, de a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomban is vannak tagjaink. Avattunk díszpolgárokat a fentiekhez illően innen is, onnan is. Nemrég a Jobbik Magyarországért Mozgalom is felfedezte magának Érmihályfalvát, és mivel fórumán az elégedetlen füleknek igen tetsző szavak hangzottak el, nem lennék meglepve, ha rövidesen a Mozgalom oldalvizén evező valamilyen tömörülés is alakulna. Varietas delectat – a változatosság gyönyörködtet, mondta Marcus Tullius Cicero, de ez talán már az ókori római bölcselőnek is sok lenne. Valóban jó-e nekünk? A kérdésre pár ismerősöm olyan feleletet adott, amit nem idéznék. Nem azért, mert ők egyébként nem kulturált emberek, de keresetlen szavakkal fogalmazták meg azt, hogy pillanatnyilag beérnék kevesebb változatossággal – ami talán még ennél is jobban gyönyörködtetne.

2011. április 19., kedd

Savtúltengés

Már nem vagyok a régi. Sajnos. Hetek óta érzem, hogy - ahogyan azokban a guszta tévéreklámokban mondják a szimpatikus hölgyek - valami nincs rendben itt belül (és most tessenek hozzágondolni, hogy laza eleganciával a gyomrom tájékára mutatok). Hosszas vajúdás után úgy döntöttem, nem bízom magam (figyelem: termékmegjelenítés következhet!) semmilyen joghurtra, sem a bifizus efenzisre. (Tényleg, mi a fene lehet ez?! Beírtam a Google-ba, és csupán egy találatot adott ki, igaz, azt 0,13 másodperc alatt, de nem lettem okosabb.) Szóval, csak elmentem az orvoshoz. Az emésztésemmel van baj, és ezzel nem mondott újat. "Lusta" a gyomrom, hangzik ez népiesen, és a rendszertelen, gyors étkezéseknek + a stressznek az eredménye. Hiába na, nem csak a mosónők, de az újságírók is korán halnak - ezt szegény Albert Ferenc (Alfi) kollégám mondogatta, Isten nyugtassa, aki már több, mint két éve nincs köztünk... Kaptam öt féle gyógyszert, amiből hármat egymás kiegészítéseként, órarend-szerűen kell szedni, a másik kettőt meg csak úgy. Neki is fogtam, ami azt jelenti, hogy a trióból bevettem az elsőt, mellé meg a másik kettőből egy-egy szemet, és gondolatban utánuk kiálltottam: na, most aztán rendezzétek le ott belül egymás között a dolgot, és csend legyen.
Már nem vagyok a régi. Sokszor úgy érzem, nem csak az étkezések miatt van baj az emésztésemmel. Mintha például a magyarságtudatommal is baj lenne. Pedig én istenbizony igyekszem, és sosem akartam más lenni. Például az elmúlt hét vége is megviselt, és ez már nem az első eset volt. Pár hónapja például részt vettem egy olyan előadáson, melyen a nagy tudású, neves előadó (mondták, hogy az) azt mondta, hogy szerinte magyar iskolákban semmi mást nem kellene tanítani, csak a magyar kultúrát, más kultúrákat pedig csak annyira kellene figyelembe venni, amennyiben az szükséges a magyar kultúra megértéséhez. Meg azt is mondta, hogy bármely nemzetiségű tudósnak, aki komolyan akar foglalkozni a tudományokkal (mindegy melyikkel), előbb a magyar nyelvet kellene elsajátítani, mint legősibb nyelvet, melyen leginkább kifejezhető minden tudás, s melynek 65%-a ma is a "sziklaszilárd ős nyelv". Én meg, aki szinte születésemtől bírom ezt az ősi nyelvet, amire a sok tudós csak áhítozik (ha meg nem, az nem is igazi tudós, ugye), csak néztem bambán. Mintha a gyomrom táján nem lett volna rendben valami. Biztos már megint a sok gyomorsav. Visszatérve a hét végéhez, hát megint kapott a magyarságtudatom. De biztos velem van a baj, kevés a befogadó képességem. Vagy megint túl sok volt a 24 órára jutó nemzetféltés. Foglalkozási ártalom, mint a rendszertelen étkezés, aztán jön a baj. Meg tán az sem tesz jót, ha olyanokat hallok bizonyos igen tiszteletre méltó fogalmakról beszélni, akiktől nem várnám el az okítást, mivel tudom, hogy ők csak a "nép" számára tartják azokat megfontolandónak, magukra nézve nem. Na, ilyenkor is mozdul a gyomor...
Már nem vagyok a régi. Sokmindent nem vesz be a gyomrom.

2011. április 16., szombat

Itt a piros, hol a piros

Korábban már szóltam róla, hogy a Nagyvárad-Szatmár országút javítása elérte Székelyhídat. Az egyik kényes pont a város északi határán a vasúti átkelő, ahol mindjárt egy kanyar is van Kiskereki felé. A vonat érkezését fény- és hangjelzés tudatja az autósokkal - ez most bonyolítja a helyzetet, ugyanis az útjavítás miatt csak fél sávon lehet közlekedni - ezt pedig ideiglenes közlekedési lámpa szabályozza. Az így lezárt szakasz viszonylag rövid, a "szemafor" kis időközökkel vált pirosra, majd zöldre. Persze, vannak kiknek ez a rövid is hosszú. És az is óhatatlanul bekövetkezik, hogy - ha ezen a vonalon nem is sokszor - de jön a vonat. Vagyis két lámpára kell figyelni, és hiába zöld az egyik, a sinekre csak nem hajt rá az ember, mert a vonat attól jön - és mindent visz... Na, ilyen helyzetbe cseppentem bele éppen ma délután. Jöttem Székelyhídról kifelé, piros volt a lámpa, elsőnek álltam meg előtte. Értelemszerűen zöld volt a szembejövőknek, de láttam, hogy ők csak egy darabig jöttek, mert megálltak a sinek előtt, villogott a piros, szólt a hangos figyelmeztetés. Hiába váltott közben zöldre az útmenti lámpa, természetese nem indultam. Mármint szerintem természetesen. Nem így az utánam következő, akit tüstént követett újabb két kamikaze. Szerencsére a vonat hamarabb ért a kereszteződésbe, mert nem vennék rá mérget, hogy nem mentek volna elé. Megálltak - mit tehettek volna egyebet. De az igazi buli akkor következett, amikor a szerelvény elillant, és jött volna a korábban már szemből elindult kocsisor, de az "enyémek" meg ott szemeztek velük... Patthelyzet.


Egy darabig nézték egymást. Az "enyémek" félelmetes logikával ekkor rájöttek, hogy egy sávon nem fér el két kocsi egymás mellett, fél lábra nem tudnak állni, de ott sem várhatják meg az útjavítás végét. A háromból az első kettő a könnyebb ellenállás felé kitörve, ungon-berken keresztül, elterelő táblák és gödrök-dombok között előre menekült, míg a harmadik kímélte kocsiját, és tolatott az első félreállási lehetőségig. Hát ennyi. Egy kis ízelitő közlekedési kultúránkból.

2011. április 14., csütörtök

Állampolgárok a küszöbön

Na, hát beadtuk. És bevették. Természetesen a magyar állampolgárság kérvényezéséről beszélek: tegnap volt a nagy nap, amikor családommal a nyírábrányi Polgármesteri Hivatal anyakönyvvezetőjénél leadtuk a szükséges papírokat. Megjegyzem minden ezzel kapcsolatos más pletykát rémhírt csak cáfolni tudok, saját tapasztalatból: a hölgy nagyon kedves volt, türelmes, átlapozott és ellenőrzött minden iratot- ahogyan ez kötelessége, és kb. 20 perc alatt készen is voltunk (4 személy). Szerintem ennél sokkal rövidebb idő alatt nem is lehet elintézni. Nyújtani persze lehet, de azt meg minek?!
Úgy is mondhatnám, egy "hosszú út" célegyenesébe fordultunk. Nem akarom most Ádámtól meg Évától kezdeni, hogy bezzeg Trianon, meg ilyenek, bár népnemzetileg azért az jól adná ki magát. Talán csak maradjunk 2004 december 5.-nél, amikor népszavazáson a kedves (mostoha)anyaországiak legtöbbje távolmaradásával tette lehetetlenné a honosítási törvény megalkotását (tehát még csak nem is a honosítást, hanem még annak lehetőségét is). Ezt követően aztán volt a nagy siránkozás: mindegy, hogy ellenzéki vagy kormánypárti politikus jött át a határon, egymást túlrinyálva sajnálkoztak a történtek felett, hogy micsoda igazságtalanság, meg micsoda szégyen - de egyet sem hallottam (bár lehet, én fordultam meg kevés helyen), aki kiállt volna: na, emberek, én egyike vagyok azoknak, aki ellenetek kampányolt, és ellenetek szavazott.
Tulajdonképpen nem is értettem, mire volt jó eljátszani a "mi nagyon demokratikusak vagyunk, és állampolgárság-ügyben népszavazunk" című komédiát?! Lám, a románok szépen csendben beengedték a moldáviai testvéreket nem csak az országba, de azóta ezzel együtt az EU-ba is - na, és mi lett? Semmi. Vagy például a spanyolok tavaly előtt, év végén hoztak egy törvényt, hogy attól kezdve 3 évig mindenki kérheti a spanyol állampolgárságot, aki bizonyítani tudja, hogy felmenői a Franco-diktatúra, vagy a polgárháború alatt hagyták el az országot. Nem féltek a "jószomszédi viszony" megromlásától - mint amire a Magyarország mindig hivatkozott (nekünk legyen mondva ez a jó szomszédság). Az érintettek nagy része Közép- és Dél-Amerikában él, és csak képzeljük el, mennyire örül a végét járó Fidel Castro, mikor a havannai sponyol nagykövetség előtt állókat látja, akik szinte bizonyosan majd spanyol állampolgárként el fogják hagyni a szocializmus földi paradicsomát, Kubát.
Emlékezhetünk rá, a FIDESZ már idejekorán - amikor a statisztikai adatok már mutatták várható elsöprő győzelmét - pedzegette, hogy uralomra hatalomra jutása esetén nem fog tétlenkedni. Mielőtt valaki a papírzsebkendője után kapkodna a meghatottság könnyeit letörülendő, nem volt ez érdek nélküli, tekintve egy hosszab távon szóba jöhető szavazóbázis megteremtését - de ez egy másik téma. Szóval jött a kétharmad, megszületett tavaly ilyenkortájt a törvény, ami augusztus 20-án érvénybe is lépett, január 1-től meg alkalmazzák.
És ekkor vette azt a fordulatot a történet, mely már-már röhejessé vált, legalábbis Bihar megyében. A FIDESZ befektetésével támogatásával létrejöttek ugye a Demokrácia Központok (DK) Erdélyben, melyeknek deklaráltan még számos egyéb funkciójuk is van, de gyakorlatilag egyelőre azzal foglalkoznak, hogy segítenek az érdeklődőknek a honosítási iratcsomó összeállításában, és a magyar kormány ki is nyílvánította, hogy ezeknek a DK-nak van valóban hiteles jogosítványuk ehhez. (Ugyancsak újabb téma, hogy mi mindenre lesznek még jók ezek a DK-ok a későbbiekben.) Az RMDSZ zokon vette ezt, mondván indokolatlan az ő mellőzése, hiszen kiépített klientúrája hálózata van, ami már az úgynevezett Magyar Igazolvány intézményének megjelenésekor létrejött, és ezt most is lehetne használni. A Bihar megyei RMDSZ a maga hatáskörében tovább ment, mintegy felvette a kesztyűt. No, lássuk, kinek is fütyül a fülemile? Mindjár kiadtak egy tájékoztató füzetecskét, amit a vonatkozó honlap alapján állítottak össze. Erre jött az EMNT (ja, azt elfelejtettem említeni, milyen összefonódások kapcsolat van az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács - mely, ugye az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésén is tüsténkedik - és a DK-ok között - tudnak még követni?), hogy az a tájékoztató hibás, félrevezető, stb. Szó szót követett, mindenki a kedves állampolgár (aki jövőre kedves szavazópolgár is lesz egyben) kedvében akart járni, és fokozatosan eljutottunk oda, hogy már közjegyzői hitelesítés sem kell, a fényképek készítését is ingyen végzik, sőt, az RMDSZ utolsó húzásként a fordítást is ingyen végezteti el a hozzá fordulóknak. Tehát gyakorlatilag akár ingyen is lehet az egész cécó, miközben az elején még több száz lejekről is beszéltünk. Erre legalább jó volt ez a "versenyfutás". Aki azonban senkihez sem akar fordulni segítségért, annak nem is kell, hiszen - bár úgy állítják be, hogy kell - minden szükséges papír, kérvény, fordítás beszerezhető önállóan is, igaz, akkor már érvényes az említett tetemes költség. De, a függetlenségnek ára van, ugye. (Erről talán mesélhetnének, akik "átmentek", és évekbe meg forint-százezrekbe került a "magyarrá válás".)
Legújabb hír, amit ma kaptam, hogy a kolozsvári főkonzul úgynevezett konzuli napot tart Érmihályfalván. Előbb szombatról volt szó, aztán módosítottak jövő szerdára. Ennek lényege, hogy például az, aki mozgásában korlátozott, az a konzulnak adhatja át papírjait, ami egyenértékű azzal, mit ha az a konzulátuson, vagy egy magyarországi hivatalban történne. Persze, ha már jön, akkor a helyi DK-ban is tart egy kis fogadóórát, az arra kiválasztottaktól is átveszi a paksamétákat, ami már sajtóhír is lehet, ami ugye már reklám, ami mindig jól jön.
Szóval beadtuk. És bevették. Várhatóan 3 hónap múlva jön az értesítés, hogy állampolgárok lehetünk. Aztán jön majd az eskütétel újabb pár hét múlva, amikor összegereblyéznek annyi embert, hogy egy közös ünnepséget rendezzenek. Az állampolgárság pedig majd az eskütételkor lép érvénybe. Ha addig nem is, akkor majd a téma folyt.köv.

2011. április 12., kedd

Cooltúra

Nemrég egy komolyzenei koncert volt a székelyhídi református templomban, mintegy kulturális részeként az Érmelléki Református Egyházmegye lelkészértekezletének. Az esemény után, másnap felhívott telefonon Gavrucza Tibor helyi lelkész, és felhatalmazott (ezért is írom ki ezen a helyen a nevét), hogy a Bihari Naplóban írjam meg a nevében, hogy nem sokan voltak a koncerten, pedig az értelmiségi rétegnek (vagy a magát annak tartóknak - ezt én mondom) legalább ott lett volna a helye. Példaként említette, hogy ott van mindjárt az iskola a maga pedagógusaival. Hát én a magam részéről nem akartam összeugrasztani - meg ha felhatalmazott sem - senkit senkivel, mert a sértődés aztán nagyon könnyen jön, kifogások tömkelegének kíséretében, és csak egy "gyenge" megjegyzést engedtem meg magamnak a cikkemben.
A Magyar Költészet Napja alkalmából két rendezvény is volt Érmihályfalván. Vasárnap a nagyváradi Tibor Ernő Galéria alkotói hozták el a Padlás Galériába az Irodalom és képzőművészet című tárlatukat. Végül is nem okozott csalódást az érdeklődők száma, nagyjából annyian voltak ott, amennyire ilyenkor számítani lehet - ami nem sok, mert már az is meglátszik, ha egy-két ismerős arc elmarad. A tárlatnyitó jó hangulatban zajlott le, és a "tiborernősök" nagyon bölcsen határoztak úgy, hogy a kiállítás csak a megnyitó ideje alatt volt látható - mint tudjuk, a későbbiekben enyhén szólva sosem tolong a közönség az élményért, akkor meg minek még egy utat tenni az alkotások összenyalábolására. Hétfőn délután az ugyancsak nagyváradi MM Pódium (Meleg Attila, Bocskai Tímea, Fodor Lénárd) hozta el A vándorlegény című, 19.századi magyar költők verseiből összeállított zenés műsorát.

Megszámoltam: 34-en ültünk a nézőtéren, mintegy fele diák volt. Az előadáson, ahogy az profikhoz természetesen illik, nem látszott a szellős nézőtér hatása, meg aztán láttak ők már ilyet (hogy ne is említsek mást, mint a falunapok sörözős, lézengő publikumát...).
Apropó, székelyhídi koncert - Érmihályfalván két iskola van, és azzal szoktak illetékesek aktuális szitukban érvelni/büszkélkedni, hogy ezekbe összesen kétezernél több diák jár. Persze nem mind helyi, sokan ingáznak, akár csak a pedagógusaik egy része. Meg aztán ott vannak azok a kicsik, akiknek még nem is való a színházi előadás. Ellenben vannak mások, akiket szintén az úgynevezett értelmiségi réteghez szokás sorolni. Arról se feledkezzünk meg, hogy nem csak az "értelmiségi" járhat előadásra. Hát nem nagyon jár. Sem egyik, sem másik. Hallani, hogy "itt" (ami sok helyen lehetne) soha sincs semmi esemény. De, van. Igaz, nem olyan sok, és lehet, nem olyan színvonalú, ahogy azt az érdeklődők (?) elvárnák, de minek/kinek is?
Az említett eseményekért még fizetni sem kellett - mert azért ez sem egy utolsó szempont. Igaz, a Való Világért, meg a Jóban rosszbanért sem kell fizetni, és még csak fáradni sem kell érte. Persze, tudom, ezeket amúgy sem nézi senki. Főleg nem értelmiségi.

2011. április 11., hétfő

Matrica, út, erotika

A minap újra be kellett fizessem az úthasználati díjat, amit a köznyelv egyszerűen útmatricának, vagy útadónak mond. Ezt ugye a motor hengerűrtartalma szerint állapítják meg. Mivel nekem elég kicsi autóm van, egy évre fizettem 115 lejt. Egy évre jobban megéri, hiszen heti vagy havi díj többszöri befizetésével egy év alatt az évi összeg többszörösétől lehet megszabadulni. Miért nincs napi díj is megállapítva - kérdezik joggal például azok, akik Magyarországról jönnek át csak valami ügyet intézni, és nincs szükségük sem hetire, sem havira, pláne nem évire. Na, nekik inkább megérné. De az államnak nem - ennyi. Ismerek olyanokat, akik sosem fizetnek útadót, azzal az indokkal, hogy ilyen utakra?! Persze ez a kifogás mit sem ér, ha megállít a rendőr. Kivétel, ha a rendőr(ök) ismerős(ök)... Ha figyelembe veszem, hogy ezelőtt egy-két-három-stb. évvel milyen utakon jártunk, hát tagadhatatlan az általános javulás. Ez persze nem vigasz azoknak, akik például Érmihályfalván autóznak nap mint nap, ahol még az a kevés aszfaltos szakasz is kirázza a lelket az emberből, ami van. De Szalárdon, vagy éppen Hegyközszentimrén sem lehet panasz arra, hogy kevés a gödör, és túl gyorsan lehet haladni... Az elmúlt napokban többször is jártam Hegyközszentmiklóson. Amikor pár éve megjavították a Hegyközszentmiklós és Szentjobb közti utat, az valóban nagy könnyebbséget hozott azoknak, akiknek nem kell kerülni az Érmellékről a Hegyközbe jutás okán. Az a rész valóban kifogástalan ma is, ellenben a Székelyhíd és Hegyközszentmiklós közötti igen tönkrement, egy szlalomversenyt további bólyák kihelyezése nélkül, csak a gödrökre hagyatkozva simán meg lehetne rendezni:
(Ennél van rosszabb, csak lusta voltam többször is megállni.)
Éppen ma is voltam arra, elvittem egy alkalmi utast Székelyhídról Hegyközszentmiklósra. Úgy érzete, beszélgetnie kell velem, és mi mást, mint az utak állapotát hozta fel azonnal. Jólneveltségem tiltja, hogy idézeteket hozzak az általa mondottakból (ki, kivel, mit, hol, és hogyan), de - ahogyan mondani szokás - ha a kifejezési móddal nem is értettem egyet, a tartalmi mondanivalóval igen. Miután befejezte a mély-erotikai fejtegetést, ezzel zárta: "A pízt követelik, de a zutat nem csinájják meg. De ha ín nem fizetem be időbe a bankot, akkor azt mán bezzeg kamatoltattyák!" Hát, ez van.

2011. április 9., szombat

Csillag születhet. Made in China

Hát persze, hogy nem kellett sokat várni, és itt egy újabb tehetségkutató műsor (RTL Klub, Csillag születik). Arról már írtam a másfél évvel ezelőtti kapcsán, mennyire szeretem a versengés első szakaszát, mert rendkívül tudok szórakozni azokon, akik a számukra megadatott mindössze egy-két perc alatt is negyszerűen hülyét tudnak magukból csinálni ország világ előtt, korra és nemre való tekintet nélkül. Hát, most sem csalódtam: például rettenetesen hangtalan fiatalok és idősek hiszik, hogy pacsirtát megszégyenítőek, vagy volt az a nő, aki improvizálva adott elő valami „tavaszi hercegnő-táncot” - hát, csúcs volt. Mit mondjak, kicsit megcsapott a fenyegetően közeledő falunapok szele... Örömteli pillanatok is voltak, lásd a pólós-farmeres operaénekes, a nyíregyházi tánccsoport, vagy a „füstös hangú” copfos Mr. Joe. Amint a Megasztár 5-ben sok jelentkező Leonard Cohen Hallelujájával próbált villogni, most a Csík zenekar/Quimby együttes dala volt a sláger. Arra azonban ki számított, hogy kínaiul is elhangzik? (A rossz nyelvek szerint a lány bármit mondhatott, úgysem értettük...) Érdekes dolog ez, már az előadó neve is: Timi Chen. Kicsit kínai, mint a szülei, kicsit magyar, mint aki már itt született. A 16 éves Timi már nyert egy énekversenyt Sanghajban, 30 ezer (!) indulót megelőzve. Ki tudja most meddig jut? Nem ő az első távolkeleti próbálkozó, a Megasztár 4-ben a vietnami származású, de már Budapesten született Nguyen Thanh Hien 6. lett. Lehet, már nincs messze az idő, amikor mondjuk kínai csillag fog születni a magyar tehetségkutatás egén. Mintha intő jelként énekelte volna ez a Timi, hogy „most múlik pontosan”...

2011. április 8., péntek

Magyar (+német, + angol) térkép - románul

Bihar megye új térképének bemutatóját tartották meg csütörtökön a Megyei Tanácsnál. A hasonló "alkotásokkal" szemben már fenntartásaim vannak. Évekkel korábban magam (is) találtam hibát egy olyan, ugyancsak a megyén belüli jobb eligazodást segítő kiadványukban, mely a megyén belüli jobb eltévedést segíthette inkább: van ugyanis két, románul Voivozi nevű településünk. Az egyik magyar megfelelője Almaszeg, és Papfalva (Popeşti) községhez tartozik. Jobb időket is látott bányásztelepülés a Réz hegység lábánál. A másik magyar neve Érkenéz és Érselénd illetve Érsemjén között található az Érmelléken, nevezettekkel alkotva Érsemjén községet. Nos, a Megyei Tanács említett kiadványa simán összecserélte a kettőt. Persze, az ott lakók (akármelyikben) ettől tudtak és azóta is tudnak éjszakánként aludni, ellenben jól mutatja, hogy a kormánybiztosi hivatalban milyen jól ismerik a gondjaikra bízottakat. De az is lehet, hogy csak nyomdahiba volt...
Aztán láttam már olyan, nagyon szépen kivitelezett képes kiadványokat, melyekben ugyancsak voltak tárgyi tévedések, és valahogy mindig a magyar vonatkozásokkal nem voltak tisztában a szerkesztők (vagy nagyon is...)
Szóval, most itt az újabb, egy térkép, melyből mindjárt ezer darabot ingyen a Megyaei Tanács rendelkezésére is bocsátott a készítője. Aztán, hogy bárki hozzáférhessen, elkészült az on-line változat is. Dícséretes. Sőt, azt is láthatjuk a menük között kutakodva, hogy a román mellett létezik angol, magyar, meg német változat is. Érdekességük, hogy azok is románul vannak. Pontosabban a kezelési ikonokhoz a beígért nyelvű szó jár, de Oradea, vagy Beiuş, vagy Sâniob nem változik. (Nagyvárad, Belényes, Szentjobb). Megjegyzem, a német változattal nem is lehetett volna gond, hiszen a térképet az osztrák Schubert&Franzke cég készítette. Bár lehet nem tudnak németül, csak "osztrákul". De az is lehet, így szólt a megbízásuk - ez aztán már mindent megmagyarázna. Nem a cégről. Arról jelen pillanatban nem tudok, hogy ez csak időleges állapot lenne, és még folyamatban van a fejlesztés.

2011. április 6., szerda

Útjavítás sok szakértelemmel, és sok humorral

Ki nem örül annak, ha javítják az utakat? Hülye kérdés, mindenki örül. De mi van akkor, ha az utat úgy javítják, hogy a lakost, a közlekedőt, az adófizetőt nézik hülyének? Tavaly kb. ilyenkor kezdődött meg az országút felújítása Nagyvárad és Szatmár között. (Alább csak a Bihar megyei szakaszról esik említés.) Na végre, sóhajtottunk fel, és ma már csak rémséges emlék, milyen és mennyi gödör között bukdácsolva manővereztük a kocsikat Diószeg környékén, vagy éppen Tarcsán:
Szóval minden szép és jó ... lehetne, ha a munka úgy zajlana, hogy a kivitelezés közben jobban tekintettel lennének azért az emberekre is. Vegyük például azt az esetet, amikor már aszfaltoznak, és két réteg aszfaltot úgy hagynak "találkozni", hogy a kocsikerék - ha a sofőr nem elég figyelmes, esetleg éjszaka, vagy esős időben, amikor nem is láthatja -  szinte nekirobban a több centis, durva "lépcsőnek". Hallottam már olyat, hogy szétdurrant a gumiabroncs. Nagy élmény, amikor egyik sávot aszfaltozzák, és akár arasznyival is magasabb, mint a mellette lévő - amikor egyikről át kell (mert át kell) navigálni a másikra, akkor pórul jár az, akinek alacsonyan van a kocsi alja:
A tervet készítő mérnökök vajon milyen kocsival járnak? Újabb gondot okoz a víz. Az esővíz és a belvíz, amiből az ősszel, és a télen sem volt hiány, és ami nem, és nem akar felfelé folyni. Csak csökönyösen lefelé, amerre régen is, amerre a "régiek" még árkot is ástak neki, hogy könnyebben megszabaduljanak a feleslegtől. A víz pedig nem hajlandó változtatni ezen a szokásán még az útászok kedvéért sem! Pedig jól kifundálták, itt-ott akár jó méterrel is megmagassították az út szintjét, amire biztosan volt okuk, csak azokról a fránya árkokról, csatornákról feledkeztek meg:
Az eső meg esett, és rögtön elindult, amerre helyet hagytak neki: járdákra, pincékbe, házak tövére:
Mit lehet tenni? Panaszkodni a kivitelezőnek. Kézen fekvő, hogy annak, aki kéznél van, akit ott talál az ember az utcán, az árok mellett, a munkagépen, éppen ott, ahol dolgoznak. Mi csak végrehajtjuk a tervet - jön a válasz, és valóban, a mezei munkásra más nincs bízva, mint dolgozni a tervek szerint, és tartani a határidőt, mert különben ihaj-csuhaj. A cég (mármint a fővállalkozó) pedig elérhetetlen, egyszerűen nem tárgyal nem, hogy a kisemberrel, de az önkormányzatokkal sem. Marad a remény, hogy egyszer csak jön a meleg idő, elszivárog a víz, kiszárad a pince, és addig nem omlik össze a ház. Apropó ház, a nemzetközi út számtalan településen halad át, de olyan közel sehol nem kerülnek a robogó kamionok a házakhoz, mint Székelyhídon. A Vecseren (a Kereki felőli városrészen) néhol gyakorlatilag egy lépés választja el az úttestet a házfaltól:
Itt az út még lehetséges minimális szélesítése után - amire még csak-csak szükség is lenne, mivel ha két kamion itt találkozik, az egyiknek féllábra kell állnia - már tényleg az ablakpárkányt súrolva fognak járni a teherautók, a házak pedig máris repedeznek:
A legjobbat a végére hagytam, ahogy illik. A modernizálás során felszedték az egyes útmenti portákra bevezető bejárókat, kis hidakat, de, hogy legyen benne valami móka is, az ott lakóknak nem szóltak. Így aztán aki a reá eső napon autójával, szekerével az udvaron volt, az bentrekedt, aki kint volt, az meg kint, addig, míg el nem készült az adott útszakasz, az új bejáróval. Hát nem marha vicces?
Ennek továbbfejlesztett változatáról éppen ma kaptunk egy sztorit képekkel illusztrálva egy székelyhídi olvasónktól. Ő a kisváros már említett, dombos részén lakik, ahol olyan szűk az utca, hogy a kapujához pár lépcső vezet fel, melyek alatt ráadásul egy kis patak is csordogál. Reggel elment munkába, majd délután arra ért haza, hogy a lépcsőket felszedték, a patak medrét kiszélesítették! Mint egy középkori várat, a saját házát nem tudta megközelíteni, hiszen ott volt a "vizesárok", a "hidat" meg felszedték:

Hát nem vicces? Nem is értem, miért nem szórakozott jól rajta?!
Mint mondtam, mindenki örül annak, ha javítják az utakat. Hát még, ha azt körültekintően is csinálnák. Mit tetszik mondani? Hogy én hol élek? Ja, tényleg.

2011. április 5., kedd

Néztük a rádiót

Indítsunk egy kis nosztalgiával: 2009. november 8-án tartották meg a budapesti Városligeti Műlyégpályán a Sláger Rádió búcsúkoncertjét. Mint a reggeli műsor, a Bumeráng megszállott hallgatója - és mint a  Bihari Napló, illetve az erdon.ro újságírója - volt szerencsém jelen lenni. Nem csak arról marad emlékezetes, hogy sok fellépő volt, de arról is, hogy sz..rá áztunk a végig ömlő esőben. Aztán mégis csak bekövetkezett az, amiről sokáig azt hittük, nem fog: megszűnt a rádió, illetve megszűntek illúziók. Vagy nem is voltak már? Rebesgették, hogy a Sláger Rádió és a még régebbi Danubius azért kellett megszűnjön, mert a frekvencia kellett az újonnan megalapított rádióknak - és ebben az akkor kormánypárti, de már zuhanórepülésben lévő MSZP, illetve az akkor még ellenzéki, de emelkedő FIDESZ háttértárgyalások során megegyezett... November 18-án aztán elhallgattak. Mivel ennek is tanúja akartam lenni, az utolsó pillanatig hallgattam, amint búcsúztak a szerkesztők, a műsorvezetők, aztán csak vége lett. Csend. Rövid idő múlva pedig felhangzott az LGT Szól a rádió című dala, és azzal megkezdte sugárzását a Neo FM. Következő év január 18-án, pedig, éppen két hónap kihagyással, a Bumeráng is megszólalt, immár a Neón. Hogy mi történt közben, mit érdekel az már sok millió hallgatót?!
2011 április 5. - első külföldi adását Nagyváradról sugározta a Bumeráng, a Tavaszi Mosolyturné keretében. Az üvegstúdió a színház előtt állt. Hát nem kevesen voltunk. Ilyen fokú szeretetet nem tapasztalnak Magyarországon, mondta Bochkor Gábor a műsor után tartott sajtótájékoztatón. Itt nem csak, hogy sokan voltak, de fegyelmezettek, ugyanakkor jópofák voltak az emberek, értették a poénokat, nem szégyelték kimutatni a szeretetüket, mondta. Boros Lajos értékelte, hogy az ő (sokszor fa)vicceire is azonnal jött a reagálás. Voga János nem sokat beszélt - ő már csak ilyen. Szóval a színház előtt voltunk rendesen.
Volt, aki a hűvös ellenére is meleget érzett:

Sokan érkeztek mondanivalóval, például a M.Eminescu Liceum egy csoport diákja erre az alkalomra egy dalt írt, ezt egy kisebb plakát segítségével tudatták Bochiékkal, akik meg is engedték, hogy előadják - hát persze, hogy nagy sikerrel. Más egy papírdarabra írta üzenetét, amit a stúdió falához szorítva "kézbesített":

Ez a srác pedig Miskolcról érkezett, hogy részt vegyen a gitárversenyen (ellenfele váradi volt, és a publikum nagy bánatára alulmaradt a rádióhallgatók internetes szavazásán):
Ezek után előbb Voga, majd Bochkor is megpengette a húrokat:

A műsor közben (míg zene, hírek, reklám volt), ment a fotózkodás, az autogramosztás. Mi érdekes van abban, ha valakinek van egy aláírt fotója, vagy egy darab papírfecnije? De, ha valaki a szekrényajtót dedikáltatja, na abban van fantázia:
Adott pillanatban egy (vélhetően) tanárnő állt meg mellettem, fiatalok magyarázták neki, hogy "nincs az iskolában senki, itt vannak a kilencedikesek, meg a tizedikesek, de még a tizenegyedikesek is". Egy legény pedig nem volt rest, egyenesen az ellenőrzőjét íratta alá Bochkorral:
Mint mondottam volt, a műsor után - felhagyva azzal a szokással, hogy azonnal indulnak a másnapi helyszínre, jelen esetben Gyulára - tartottak egy sajtótájékoztatót a Queen's Pub-ban (elvégre a bulit összehozó Partium Rádiónak, meg a műsorban is megszólatatott Kiss Sándor RMDSZ-elnöknek, meg a tájékoztatón ott volt Bíró Rozália alpolgármesternek is kell a reklám). Bár én nem dohányzom, és a cigifüstöt sem nagyon tolerálom, most kivételt tettem:
Borossal megbeszéltük, hogy is volt a fennebb említett Sláger-búcsúkoncert:
És azért ezt sem lehetett kihagyni (bár elég hülyén nézek ki ezzel az ájtatosan összefogott kezemmel, de ezt csak később vettem észre):

Mire pedig visszaértünk a színház elé, ott már a munkások szétkapták az üvegstúdiót:

Azt ígérték, még jönnek. 

2011. április 4., hétfő

Padlót fogtunk

Már-már szállóige lett a Való Világ című televíziós műsor (na, most talán kicsit elvetettem a sulykot) kapcsán, hogy senki sem nézi, de mindenki tisztában van a történésekkel. Meglehet, ezt a mondást is a reklámkampánya során találták ki, de jól mutatja, hogy tulajdonképpen sokan cikinek tartják - egyrészt a műsort, másrészt bevallani, hogy ők ezt nézik. A statisztikák szerint nézettsége minden más műsort "agyonver", ezáltal az RTL Klub is vezet a kereskedelmi csatornák versenyében. Bár azt, hogy "kereskedelmi", nem is kellett volna külön említeni, hiszen a nem-kereskedelmiek hozzá sem szagolnak az élbolyhoz. Én nem a "cikisége" miatt mondom, hanem mert tényleg nem nézem. De becs'szóra. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen kívülálló vagyok, hiszen az lehetetlen: beszélnek róla az utcán, megjelenik a hírportálokon, és persze tudom, hogyan működik, hiszen annak idején, mikor még újdonság volt, még talán érdekesnek is tűnt. A tegnap este láttam/hallottam olyan fiatalokat az utcán, akik mobiltelefonjukon követték a szavazást. Mert, hogy az este párbaj volt, vagyis valakinek a nézők szavazatai alapján ki kellett esni. (Zárójelben mondva, megnézném én azt a szavazást, hogy mennyire van irányítva...) Lényeg a lényeg, a végébe valahogy belecseppentem, amikor két hölgy (sic!), bizonyos Gigi és Éva idegesen várta, hogy ki megy, és ki marad. Persze volt halálos csend, meg idegtépő időhúzás, hogy aztán kiderüljön, az Éva a nyerő.
 Természetesen szoros versenyben. Na, de ami ezután jött, na az kiakasztott. A nyertes nem tudott hova lenni örömében, rohangált, visitozott, és egyszer csak a padlóra vetve magát hemperegni kezdett. Hát, csodás volt. Na, ez kell a népnek. Nem véletlenül történt a szavazás sem, tudtam meg azóta, mivel ez az Éva korábbi botrányaival megalapozta, hogy neki ott kell lenni. Hát ott van. Bent. És továbbra is hozzájárul a nézettséghez. Mert azért a főszereplő mégis csak a statisztika.

Magyarnak lenni... szórakoztató (is)

Széchenyi István szerint – aki a legnagyobb magyarként mégiscsak tudhatta – „jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen”. Egy graffiti szerint azért jó, mert a magyar minden jóban megtalálja a rosszat. Így vagy úgy, szerintem is jó magyarnak lenni, de ezt már akkor is éreztem különösebb konkrét megfogalmazás nélkül, mikor még nem lett a kijelentés egy program elnevezése, amikor még nem indult annak reklámozására sajtókampány. De nem csak jó magyarnak lenni, hanem néha meglepő is. Mert itt van ugye ez a Csibi Barna, aki jó, sőt, jó nagy magyarságának hevületében Iancu–bábut égetett, aztán lehet utána sepregetni a pernyét... De nem csak jó, és meglepő, de néha mulattságos is magyarnak lenni. A minap Magyarországon volt alkalmam egy olyan kiállítást megnézni, ahol szembe találtam magam Orbán Viktorral! Na, nem szemlélődni volt ott, hanem az egyik vásznon, az „EU élén” címmel. Az Európa-sziluett, illetve az EU- és magyar (piros-fehér-sárgába hajló mustárzöld!) zászlók előtt, mikrofonok mögött álló miniszterelnök egyértelműen felismerhető volt, annak ellenére, hogy az amatőr művész enyhén afro-arcjegyekkel (lapított orr, telt ajkak) és bőséges toka-redőzettel jelenítette meg. A művésznek természetesen művészi szabadság jár, egy demokráciában ez elemi jog. Érezhetően nem a karikírozás szándéka vezette az ecsetet, sőt, talán nem is tudatosultak a hibák, hiszen akkor nem került volna közszemlére kép. A talány kulcsa inkább az a fajta rajongás lehet, ami már egyfajta ön-karikírozás: nem az alanyé – hiszen ő valószínűleg nem is tud a képről – hanem az alkotóé. A mű láttán előbb meglepődtem, majd erős késztetést éreztem, hogy a hely szelleméhez méltatlanul hahotázni kezdjek. De aztán mégiscsak a jólneveltség kerekedett felül, és inkább továbbléptem. Komolyan mondom, az alkotó olyan női aktokat is rittyentett, hogy majd' megszólaltak – egyéb majdokról nem is beszélve. Mint mondtam volt, magyarnak lenni jó, és néha kifejezetten szórakoztató is.

2011. április 3., vasárnap

Halló, itt egy kód beszél!

Globalizálódunk. A kisvállalkozást meg(v)eszi a nagyvállalkozás, a „multi”. A kisvállalkozó emberközeli vezetője, alkalmazottja akár a szomszédom is lehet, az ismerősöm, akivel szót tudok érteni, akivel megoldom a gondom. A nagyvállalkozó idegen, valahol „messze” van, elérhetetlen. Aki akár a szomszédom is lehet, vagy az ismerősöm, akivel szót tudnék érteni, akivel megoldanám a gondom, az csak a sokadrangú beosztott lett, végrehajtja a messziről jövő utasítást. És leginkább csak megértően, de tehetetlenül széttárhatja a karjait, amikor mondom: gond van. Mert gond rendre van. Bejelentésére mindig van egy telefonszám. Géphang válaszol. Vagy egy gép-szerű emberhang. Aki már nem a szomszédom, nem a barátom. Akivel nem biztos, hogy megértem magam. Modernizálódik a tévéhálózatunk. Úgy vágtak bele, ahogy a szomszédom, a barátom sosem tenné: kíméletlenül, körültekintés nélkül. A „nagycégnek” nem fáj a feje az én idegességemtől, nem érdekli a véleményem. A „nagycégnek” egy kód vagyok a sok közül. A tévéhálózat internetet is ad. Küldi a számlát, én fizetek – ez így van rendjén. Aztán egyik pillanatról a másikra nincs internetem. A kis céget megvette a „nagycég”, a szerződés nem újíttatott meg csak tévére, mondja a hang. Én meg nem értem: átvette a szolgáltatást, küldi a számlát, fizetem – mi alapján működött ez eddig? De a „nagycéget” nem érdekli a logikám. Nem figyelmeztet, nem szól előre, végrehajt. Azonnal. Szaladgálok, mintha én mulasztottam volna. Bejelentek. Az emberhang megígéri: orvosolják. Nem azonnal, határidőn belül. Miért nem lehet ezt emberi módon? A kérdés függőben. Ezt nem tenné velem a szomszédom, a barátom, akivel megértem magam. Aki megteszi, az valahol messze van. Globalizálódunk.