2011. április 22., péntek

„...nem tudják, mit cselekesznek!”

Úgy gondolom, felesleges leírnom, hol is van Köröstárkány, illetve mire is emlékeznek ott minden nagypénteken, itt el lehet olvasni (az "1919 április" szócikknél), vagy itt és itt is.
Évek óta nagypéntekenkét ott vagyok Köröstárkányban, a református templomban tartott istentiszteleten, utána a templom mellett 1999 felavatott emlékműnél tartott megemlékezésen (például tavaly). Köröstárkány nem egy egyszerű falu. Bonyolult. Kicsi, de ahhoz elég nagy, hogy ne értsenek egyet az emberek. Ott sem. Egy idő óta nem is együtt emlékeznek.



Vannak, akik a vérengzés napján, április 19-én, míg mások nagypénteken, hiszen akkor nagypéntek április 19. volt. Erről az elkeserítő szembenállásról írtam az alábbiakat még tavaly előtt:
 
                       Sokszázéves nagypéntek*

A Belényesi medencében Bihar megye magyarságának 5%–a lakik, és miközben az átlagosnál nagyobb összefogásra lenne szükségük, számarányukat meghazudtoló a békétlenség. Egy megyénkbeli magyar politikus ezen szavai jutottak eszembe, amikor nagypénteken láttam Köröstárkányban, hogy az 1919–ben legyilkoltak emléknapján a református templomot amúgy sem zsúfolásig töltő hívek jó része meg sem áll az emlékmű előtt! Már az emlékhely létrehozásának is voltak ellenzői, hangzott el, azt pedig Gábor Ferenc, a kivitelezés egyik mozgatója mondta később, hogy a megvalósítás éppen időben történt, sem előbb nem lehetett volna, később, főleg manapság meg éppen nem. Kérdésemre – miért mennek el az emberek? – diplomatikus volt: „őket kell megkérdezni, én azt tudom, miért vagyunk itt”. Bárkinek is legyen igaza, a meggyilkoltak emléke „tűzszünetet” érdemelne, áldozatuk közös igazság. S ha mégis harcolni kell, ajánlom Kovács Ákos zenész egyik dalszöveg–részletét (Adj hitet!): „ legdurvább fegyvered a békülésre képesség” legyen.
(*Wass Albert – Nagypénteki sirató)

Ma is voltam, itt a nap krónikája. A helyzet még elkeserítőbbnek tűnt, erről meg ezt írtam:


                   „...nem tudják, mit cselekesznek!” (Luk.23:34)

A köröstárkányi megemlékezés okán éppen két éve tettem fel a kérdést Gábor Ferenc szervezőnek: a falubeliek egy része miért nem áll meg az emlékmű előtt – számomra ez akkor még újdonság volt. (Ők, vagy legalábbis közülük valamennyien, nem a mindenkori nagypénteken, hanem az 1919-es vérengzés évfordulóján, április 19-én koszorúznak.) A válasz akkor ez volt: „én csak azt tudom, mi miért vagyunk itt”. Idén Gábor Ferenc nyílvánosan említette fel kérdésemet, nyílvános válasszal: „Miért mennek el? Mert nagypéntek után is mindenkinek élni kell.” Ebből aztán értsen ki-ki belátása szerint... Távol álljon tőlem, hogy igazságot osszak, főleg a szembenállás okainak pontos ismerete hiányában. Amit látok, és mindenki láthat, ami egyre szomorúbb: az ellentét egyre érezhetőbb. Úgy látszik, nem lehetünk elég kevesen, nem lehetünk annyira szórványban, nem élhetünk olyan kicsi faluban ahhoz, hogy ne tudjunk legalább két pártra szakadni! Miközben hallgattam Wass Albert versét, úgy éreztem, azt talán nem is 1947-ben, a bajorerdőbeli száműzetésében írta, hanem ma, nekünk: „Egyik napon Tamás vagyunk, /másik napon Júdás vagyunk, /kakasszónál Péter vagyunk. /Átokverte, szerencsétlen /nagypéntekes nemzet vagyunk.”
Kié az igazság Köröstárkányban – és azon kívül? Kié a múlt? Kié a jövő? Lesz-e jövő? Kié a felelősség? - sorolom én a kérdéseket. „S ebben a nagy köpönyegben, /sok-sok súlyos köpönyegben /bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk.” (Nagypénteki sirató)

(A köröstárkányi református templom, mellette - a fenyő alatt - az emlékmű.)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése